Fura emberek és szokatlan perspektívák
Zaba, pia, szex és buli: ezek Enrico Robusti kedvenc témái. De mit árulnak el a társadalomról, amelyben élünk? Minden egyes alkotása különösen furcsa, ironikus és egyben maró látomást tár elénk. Robustinak azonban nem az a szándéka, hogy magas lóról ítélkezzen, mivel teljes mértékben elismeri, hogy ő maga is ahhoz a világhoz tartozik, amelyet ábrázol. Miért érdemes élni? „Étel, szex és irónia.” – mondja Enrico. A neves olasz művész, Enrico Robusti pontosan tudja, hogyan jelenítse meg festményein az élet örömeit és az emberi gyarlóságot. Nagyméretű olajfestményei egyszerre kritikusak és szerethetők, tűpontos látleletei kifacsart világunknak. Minden képe ablakot nyit a mai társadalomra. Be mérsz nézni rajta?
Jogászból ítész
Enrico Robusti (1956) a háború utáni korszak kortárs festészetének egyik meghatározó alakja, aki csak mostanság kezd ismertté válni. Klasszikus művészeti tanulmányokat folytatott és jogi diplomát szerzett, így egy darabig egyszerre volt ügyvéd és festő. Első kiállítása után azonban életre szóló döntést hozott, és a jog világából a festészetébe lépett át, jogászból ítész. Jogtechnikusból a festészet stílusmesterévé vált. Már fiatalon elkötelezte magát a festészeti technikák alapos tanulmányozása mellett, különös tekintettel Van Dyck és Rubens XVII. századi művészeti irányzataira.
Első kiállítását 1986-ban rendezték meg „De rerum natura” címmel a pármai Consigli Arte Galériában. Öt évvel később, 1991-ben, ugyanebben a galériában vett részt egy portrékiállításon, amelyet Federico Zeri hozott létre. Ebben az időszakban elsősorban a portréfestészet foglalkoztatta, ami máig nyomot hagyott művein.
Az új, kifejező és csavaros stílusának kezdete és munkásságának fordulópontja 2004-re datálható, a modenai Annovi Galériában rendezett Bar Italia című kiállításától.
Miután éveket töltött portréfestőként, jogi diplomával a zsebében, Robusti egy újfajta expresszív
utazásba kezdett, ahol a hangsúly a portréról a szimbólumra, a műveiben már jelen lévő perspektivikus
szédülésre helyeződött át. Szürrealitás és társadalmi (és háztartási) realizmus karnyújtásnyira egymástól.
Műveit a hatvanas-hetvenes évek inspirálták, de ez első pillantásra nem feltétlenül nyilvánvaló, hacsak nem egy intenzív LSD-élményre asszociálunk. 2005-től fokozott érdeklődés mutatatkozott a munkái iránt, ám a festők nem popsztárok; az elismerés nem egy csapásra érkezik. Ez a felfedezési folyamat máig tart. 2005-ben már az „Il Male” (A gonosz) című kiállítás kortárs művészei között szerepelt. Sokan brutálisnak és gonosznak tartják alkotásait, amelyeket olyan kiállításokon mutatnak be, mint az „E.R./Vészhelyzet, Il Male/A gonosz, Esercizi di pittura crudele/Gyakorlatok a kegyetlen festészetben”. Képei, noha nyakatekertek, humorral is bírnak – igaz, ez a humor is elég sajátos. Beleértve egyes műveinek címeit.
„San Brizio, a májak védőszentje, vigyáz az epevezetékeimre, amíg a nyárson elkészítem ezeket a napi sülteket” Igen ez egy kép címe. Vagy: Se penso che domani dovremo pagare l’affitto avverto un senso di vertigine” (Ha arra gondolok, hogy holnap be kell fizetnünk a bérleti díjat, akkor elszédülök)
Érdekesség, hogy Róma városa a holdra szállás 40. évfordulójának megünneplésére ezt a festményt választotta a ceremónia hivatalos plakátjául. Idővel Robusti számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. 2011 júniusában beválasztották az 54. Velencei Biennálé résztvevői közé, és két jelentősebb nemzetközi egyéni kiállítást is rendeztek számára: az egyik a torinói Pow Galériában, a másik a londoni Albemarle Galériában megrendezett tárlat volt. Ezt csak azért jegyzem meg, mivel egészen elképesztően alacsony áron lehet még mindig a képeihez hozzájutni. Lassan ki kell írnunk az art cikkeinkhez, a jogi terminust, hogy: a szerző magánvéleményt fogalmaz meg cikkeink nem befektetési tanácsadások”. Viccet félretéve, komolyan azt gondolom, hogy Robusti hatalmasat fog menni. Robusti munkáit már többször aukciókon is kínálták, 187 USD és 585 USD közötti realizált összegekkel, a mű méretétől függően.
Enrico művészetének a rekordára egy aukción 585 dollár volt: az „Abbiamo la casa infestata dai rinoceronti /A házat orrszarvúak fertőzték meg””- című képéért, amelyet 2022-ben a Sant’Agostino Aukciósházban adtak el. Ebbe a paliban több van, minden art DNS-em érzi. Lappang még a világhír, de majd ettől a magyar 4BRO cikktől minden megváltozik. (khmm).
Szemtelen halszem optika
Robusti alkotásai olyanok, mintha valaki savon maradt volna és nem látna mást csak halszemoptikán keresztül szigorúan a betintázott vagy bulizó, zabáló embereket. Az első, sokkoló hatás után azonban érdemes mélyebben beleásni magunkat képeibe. Ezt a külső és belső nézőpontot már korábban is elemeztük az Ilyenek vagyunk? című, Marcus Goldson Budapestet bemutató cikkünkben. Enrico egyidejűleg részese és megfigyelője saját műveinek: beránt minket, miközben távolabbi perspektívát nyújt, akár egy légy szeme. Létezik egy mondás miszerint: mindannyian a barátaink és környezetünk átlagai vagyunk.
Akármilyenek is vagyunk, környezetünk és társaink relációjában definiálnak bennünket. Enrico művei tökéletesen ragadják meg ezt a nagy olasz mulatozást – enni, inni, baxxni… élni! De mondj jobbat, mi lehet ennél tökéletesebb?
Amint azt már említettük Robusti szereti a mindennapi élet témáit. „Mindig belebotlok a témáimba, mert az ember rendre alkalmatlan helyzetbe kerül, még akkor is, ha nem akar” – jegyezte meg egyszer. Alakjai karikatúraszerűek, de, ahogyan a műkritikus Alberto Agazzani fogalmaz: „az igazság igazabb, mint az igazság”. Robusti képei nem azt ábrázolják ami a felszínen látható, hanem ami valójában van.
Egy interjúban így beszélt erről:
-Kérdező: Mi késztette arra, hogy teljesen stílust váltson, mi kattant be?
– Robusti: „Egy ideig lappangott bennem. Láttam magam előtt ezeket a felvillanásokat és meglátásokat, amelyeknek be kellett érniük, aztán az életed egy pontján kattan valami, és úgy érzed, hogy „tudod”. Aztán a szélsőségek időnként egybeesnek; Néha elő kell hozni, amit felhalmoztál, ami leülepedett, aztán megesik, hogy a vászon tele lesz „nehéz” gondolatokkal. Van úgy, hogy késztetést érzünk arra, hogy élet-halál között menetközben meg kell fessük az „embert” a nagy drámai alkalmatlanságában.
Robusti alkotásai között visszatérő motívum a gasztronómia, különösen az olasz konyha. Ha láttad a Nagy zabálás című filmet, mindent értesz vele kapcsolatban. Az ördögi ábrázolások, torz perspektívák, a halszemoptika és további elemek csak fokozzák az élményt. Úgy tűnik, hogy a halszem pillantása az olasz társadalom széles körét, ha nem is az egészét, magában foglalja. Szerelem, zaba, család, barátság, piálás. Mindezek mellett van ennek egy zseniálisan kivitelezett túltolása, kvázi amikor a családi vagy bármelyik buliban kezdenek az emberek meghajlani. Ahogy mi is mondjuk: Tegnap este, megdőltünk, elhajlottunk kicsit. A torz alakok és szédítő perspektívák nagyméretű vásznakon jelennek meg, élénk akril színekkel agresszíven és ironikusan ragyognak. Azt is mondhatnám képei franciásak, van benne valami francia gúnyorosság, de önmagával szemben is. Hülyeség, hitványság, aljasság, képmutatás kifigurázása: a jófajta emberiség máshol él. Időnként felbukkan némi kedvesség is. Robusti képei kétség kívűl nem valami nyugtatóak, ugyanakkor páratlanul dinamikusak. Mintha minden szaladna vagy úszna a hal szeme előtt.
Robusti képei egy breakes kifejezéssel élve „dynamic freeze”, vagyis dinamikus kimerevítések. Mintha az őrület épp kifagyna. Mint mikor kifagy a számítógép. Robustira százszorosan is igaz Paul Cézanne örökbecsű megfigyelése: Ne azt fessük, amit látni vélünk, hanem amit valóban látunk is.
