Véletlenül híres?!
A csaj persze ma már néni, de tény, hogy mindenhol ott volt. Annak ellenére, hogy Janette Beckmant ma már legendás fotósként tartják számon, képeit korábban többnyire nem kezelték a helyükön. Janettel egyetemben a korszak elmúlásával váltak egyre elismertebbé. Munkái megjelentek a nagy kiadók lemezborítóin, valamint olyan magazinokban, mint az Esquire, Rolling Stone, Glamour, Vogue, The Times, Newsweek, stb.
Ha szereted a punk, ska-zenét vagy a korai hiphopot, nagy eséllyel láttad már egy-egy fotóját. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem egyszer maga sem tudta kiket kap lencsevégre. Volt olyan, hogy csak évek múltán mondták neki, hogy jé, te ennyi fotót csináltál LL Cool J-ről. Azonban LL akkoriban csupán egy srác volt az utcáról, Beckman meg egy névtelen fotós. Egymást tették híressé, lassan érett be a munka gyümölcse. Egy biztos, Beckman mindenhol feltűnt és szerencsénkre zseniális fotókat készített a korszak hangulatáról.
Életképek
Beckman az észak-londoni Golders Greenben található King Alfred Schoolban végezte tanulmányait, majd egy évet töltött a Saint Martin’s School of Artban, ezt követően pedig három évet a London College of Communication falain belül, ahol fényképészetet tanult. Kezdetben a Sounds magazinnál kapott fotós állást, elsődlegesen zenekari portrékra szakosodva.
Pusztán önszorgalomból egy idő után tekintete a fellépők helyett a közönség irányába fordult. Ezeknek a képeknek túlnyomó részére azonban senki nem volt kíváncsi. A korabeli magazinok is csupán párat használtak fel belőlük. Később lettek értékesek. Amikor egy korszak véget ért, és a fiatal punkok megöregednek, akkor döbbentek rá, hogy életük ezen szakaszáról nem igazán készült felvétel.
Beckman kezdetben az Egyesült Királyság virágzó underground, punk, ska, mod, skinhead szubkultúráját örökítette meg. Miután 1982-ben New Yorkba költözött, az utcákon túl a partik is a látókörébe kerültek. Az már csak hab a tortán, hogy munkája részeként feltörekvő zenekarok képeit készítette el.
Röviddel tengerentúli érkezését követően Beckman bemutatta portfólióját az egyik amerikai lemezkiadó cégeknek, azonban a munkájának nyers, punkos, kavicsos hangulata nem illett az akkor Amerikában kedvelt, glam-pink-airbrushed esztétikához. Így kisebb rap- és hiphopkiadókhoz került, ahol olyan akkor teljesen ismeretlen kezdő előadókat fényképezett, mint a Salt-N-Pepa, az LL Cool J, a Public Enemy és a Beastie Boys. Az American Photo magazinnak adott 2015-ös interjújában felidézte: „Elképesztő, hogy 30 évvel később az emberek azt mondják, hogy »Ó, te legendákat fotóztál.« De nem értik, hogy akkor még nem voltak legendák, amikor fotóztam őket. Fura kimondani, de így van, fiatal lelkes gyerekek voltak, és nagyon készségesek. Örültek, hogy fotózom őket.”
Ezek a fotók végül olyan jól sikerültek, hogy sokan őt kérték fel az albumborítójuk, kislemezük fotózására is. Ezek a zenekarok ma már közismertek. Itt egy lista csak azokról a bandákról, akiknek albumborító képet fotózott. Elképesztő. The Police, EPMD, Salt-N-Pepa, Grandmaster Flash & the Furious Five, LL Cool J, M.I.A., Jungle Brothers, Tracy Chapman, Ministry, UMC’S, Rob Base and DJ E-Z Rock, Dana Dane, Run-D.M.C.
Beckman 2014-ben Cey Adams segítségével újra átnézte a képeit, hátha találnak még köztük rejtett kincseket. Találtak. Ez lett a „Hip Hop Mash Up”. Az archívumból eddig ismeretlen Slick Rick, Public Enemy, Run D.M.C. és Big Daddy Kane-fotók kerültek elő.
Külön érdekesség, hogy a nyolcvanas években átrepült Los Angelesbe annak reményében, hogy majd ott is a New York-i zenei szcéna és szubkultúra pezsgő életéhez hasonlót fog találni. Végül talált is szubkultúrát, de nem éppen zeneit, ugyanis az El Hoyo de Maravilla ganghez sikerült közelebb kerülnie. Abban a korszakban még nyitottabbak voltak az arcok, megengedték neki a fotókat. A lányokkal is összespanolt. Ez az időszak a crack és a keménydrogok korszaka is. A képeken nem látszik, de Beckman említette, hogy nagyon nagyban ment a bizniszelés, és brutális erőszakhullám söpört végig Los Angelesen. A média akkor ezt nem rakta fókuszba. Akit érdekel a téma, ajánljuk a latin bandákról szóló cikkünket.
Minden, ami Beckman
Ha netán nem hangsúlyoztam volna még eléggé, Janettet ma már egyfajta szaktekintélynek tekintik a korszak divatja és szubkultúrája terén. Tény, hogy nagyon széles a merítés, amit feldolgozott. Több sorozata, kiállítása volt látható a témában. Made in the UK és My Generation a szociofotó terén jeleskedik. Az összefoglaló jellegű London during the punk era through the hip-hop decade in New York and Los Angeles tényleg minden szegmenst feldolgoz.
A We Were All Watching / Fashion in the Golden Age of Hip Hop az USA-ban is hatalmasat ment. Nem véletlen, hogy Beckman fényképei bekerültek a Smithsonian Nemzeti Afro-amerikai Történeti és Kulturális Múzeum állandó Represent kiállítására.
2011 júliusában Beckman elindította az Archive of Attitude című blogot, amely beszámol a fényképek
mögött meghúzódó történetekről. Ebben lehet csemegézni a téma iránt érdeklődőknek.
Nem csoda, hogy Janette-et imádják az újságírók is, mert a fotózás közben magát a korszakot szociológiai, kulturantropológiai szempontból is látja. Ebből szemlézünk.
A kor falára
Az eddigi fotósokat, zenét, kultúrtörténetet felölelő cikkekben általában összefoglaltam az adott időszak lényeges epizódjait. Beckman esetében ezt nem kell megtennem, hiszen példaértékűen fogalmaz. Másfelől nem véletlen, hogy a csaj mindig mindenhol ott volt. Érezte a tendenciákat. Azt nem lehet a véletlenre fogni, hogy pont lefotózta a punk fénykorát, épp elkapta a hiphop születését, és elsők között dokumentálta a latin bandákat akkor, amikor még Estevan Oriol is gyerek volt. Tegyük azt is hozzá, hogy a hiphop esetében sem lehetett tudni akkoriban mi lesz belőle, nagyon nem. Következzen egy idézetcsokor a kor hangulatáról Beckman válaszaival!
„ Le tudná írni, mit jelentett lázadónak lenni a 70-es, 80-as években és ma?
Ezt úgy hívták akkoriban, hogy »elfojthatatlan hozzáállás«. Akkor tényleg minden a változásról szólt, arról az elképzelésről, hogy az embereknek meg kell kérdőjelezni a tekintélyt, és tenniük kell magukért. Ez frissességet hozott a zenébe, a művészetbe, de úgy általában mindenre hatott.
Művészeti iskolába jártam, így öntudatlanul is lázadó lettem. Egyik oldalon szerencsés voltam, pont amikor végeztem, a brit punk és ifjúsági lázadás már elkezdődött. Ez tényleg az volt. Ugyanakkor szerencsétlen volt a fiatalkorunk. Recesszióban éltünk, nagy volt a munkanélküliség, harcoltunk a régi osztályrendszer, majd Margaret Thatcher ellen. Akkor még simán elverték az embereket bárhol. A zenekarok tagjai nem élveztek sztárstátuszt. A punk ellenség volt. Punkot, 2 Tone-t és reggae-t hallgattunk, úgy éreztük valami fontos részesei vagyunk. Ezeket a tendenciákat akkor még nem a multik irányították. […]
Én nem készültem a korszak fotósának. Nem gondoltam magamra streetfotósként. Tegyük fel, hogy három napra turnéra indulsz egy zenekarral, és öt perced van lefotózni őket. Értelemszerűen az idő hátralévő részében a rajongókat és a zenekarokat körülvevő ifjúsági kultúrát jártam körbe.
Mesélne a hiphoppal való kapcsolatáról?
Amikor 1983-ban New Yorkba költöztem, a város épp tönkrement. Olyan volt, mint Anglia a hetvenes években. Az olyan dalok, mint a Grand Master Flash & the Furious Five „The Message” és a Public Enemy „Fight the Power” című száma akkor jelentett valamit. Ezek a művészek lázadók voltak, olyan üzeneteket közvetítettek, amelyeket a Reagen-korszak alatt jól járó, fehér gazdag külvárosokban élők nem akartak hallani.
Ön azon kevés fotósok egyike, akik a rapmozgalmat a kezdetektől napjainkig megörökítik. Leírná a rapszcénát a hetvenes években és napjainkban, mi a különbség?
Az első hiphopkoncertemet 1982-ben fotóztam Londonban. Életreszóló élmény volt látni, ahogy DJ-k, rapperek, breaktáncosok és graffitiművészek együtt léptek fel a színpadon. Két hónappal később New Yorkba költöztem. Az utcán tényleg breaktáncosok bömböltették a magnót, a graffitikkel borított metró akkor még csak New Yorkra volt jellemző. Tele volt energiával és izgalommmal a városban, holott az embereknek semmijük sem volt. Veszélyes idők jártak, drogok, munkanélküliség, hajléktalanok. A szakadék a gazdagok és a nincstelenek között hatalmas volt. Ebből a feszültségből jött létre a hiphopkultúra és még sok minden más. […]
Mit gondol arról, hogy a hiphop és a punkdivat beépült a high fashionbe?
Annak idején ez nem volt tudatos részemről. Az első időkben. Egyszerűen egy Clash koncerten elfordítottam a Nikonom az ezekre a műsorokra látogató punkközönségre. Elkezdtem fotózni a rajongókat, mert az legalább olyan érdekes volt, ha nem érdekesebb, mint maguk a bandák. Lehetsz egy fan, és a következő pillanatban már egy zenekarban lehetsz. Ez így működött akkor.
A punkot az Egyesült Királyságban egy csomó munkáscsaládból származó gyerek hozta létre, akik soha nem engedhettek meg maguknak egy Versace-öltönyt. Ezért valószínűleg megvetnék a high fashiont ma is. Valójában csak az anyukájuk szekrényében portyáztak, katonai boltokba jártak, használt boltokból vásároltak dolgokat, szemeteszsákokat vágtak fel, és felsőnek hordták. Ez a fajta csináld magad, pótold ki, mixeld össze stílus ma már alap, de akkor nagyon szokatlan volt. […] Elfelejtik azt is, hogy a punkidőkben, az angol punkidőkben, nagyon sokféle stílus létezett – voltak modok, skinheadek, rockabilly, ska-gyerekek, 2Tone-gyerekek, és mindegyiknek megvolt a saját stílusa. Ezek a körök nem voltak ám mindig jóban, de aztán összekeveredtek a stílusok. Akkoriban azonban pontosan tudtad, hogy az adott csoport hova húz. A férfiruházatban a katonai ruházat keverése a női ruhákkal akkoriban új volt és polgárpukkasztó. […] A nyolcvanas évekbeli hiphopdivatról nem tudok érdemben nyilatkozni. Azt azért tudni kell Amerika hatalmas ország, és az internet kora előtt nagyon másképp öltöztek az ország másik szegletében. Még a márkák is mások voltak. A New York-i stílus, még a városon belül is eltérő volt. […] De mindkét kultúra az utcáról jött, munkásosztálybeli gyerekektől, akiknek nem volt pénzük. Ezért kreatívak voltak. Azt hiszem, az egyetlen tervező, aki megérdemli, hogy ott legyen, az Vivienne Westwood.”
Ha érdekel ez a korszak, akkor az olyan személyeket feldolgozó cikkeinket is bátran ajánljuk, mint Martha Cooper, Gordon Parks, Bruce Gilden, Glen E. Friedman. Valami volt a nyolcvanas években, és ez nem a nosztalgia csupán. Ez volt az utolsó évtized, ami lezárt egy korszakot, és egyben megelőzte ezt a modern, ipari-technikai forradalmat, ami a kilencvenes években elindult.
