Mitől válik egy koncert többé, mint puszta hangok és fények játéka? Talán attól, hogy képes történetet mesélni – nemcsak a dalok szövegével, hanem a látvánnyal, a hangzás finom arányaival, a csenddel éppúgy, mint a zajjal. A 101 Hang-produkció erre tesz kísérletet: a Depeche Mode univerzumát új nyelvre fordítani, egyszerre tisztelegve az eredeti előtt és valami teljesen újat létrehozva. Az alábbiakban a produkció kulcsszereplői mesélnek arról, hogyan lesz egy vízióból valóság.
– A Depeche Mode-hoz tartozni soha nem pusztán zenei ízlés volt, hanem közösségi élmény, identitás, sőt egyeseknek életforma. Ezért tűnt magától értetődőnek, hogy a 101 Hang-produkció az elsők között kereste meg a hazai rajongói klubot, mint megkerülhetetlen partnert, amely hosszú évtizedek óta tartja életben a DM-szellemiséget Magyarországon. Hegyi Gusztávval, a klub vezetőjével ültem le először beszélgetni, hogy kiderítsem: miért vállalták a partnerséget, és miért érezték úgy, hogy ez a produkció több, mint egy egyszerű tribute-koncert.
Korábban említetted, hogy Balázs, a 101 Hang rendezője már 7–8 évvel ezelőtt megkeresett az előadás tervével, ami aztán átmenetileg jegelve lett, mígnem egy éve újra jelentkezett nálad. Úgy tudom, ezúttal már kész tervvel, kijelölt koncertdátummal és helyszínnel érkezett. Merült fel benned bármiféle kétely, vagy ellenérzés a projekt kapcsán?
Gusztáv: Őszintén szólva voltak fenntartásaim – nem is kevés. Alapvetően nem vagyok a tribute műfaj híve: számomra a legtöbbször a pénzkeresés szó kapcsolódik hozzá, ráadásul mások alkotásainak meglovaglásával. Balázst azonban már korábbról is ismertem, és tudtam, hogy ő egészen más irányban gondolkodik. A kezdetektől fogva arról beszélt, hogy a Depeche Mode dalokat a színház és a kortárs tánc világába szeretné átültetni – egyáltalán nem a populáris irányba. Már akkor is úgy tűnt, hogy őt valóban a művészi kísérlet izgatja, nem pusztán az üzleti lehetőség.
Amikor Balázs ismét felkeresett, már alapból érdekesnek hangzott, hogy a produkcióba bevonná a Magyar Nemzeti Férfikart, Riederauer Richárd karmestert, illetve az elektronikus alapokhoz Bernáthy Zsigát, akinek munkásságáról van az embernek némi fogalma, ha eleget járt-kelt a hazai underground partikultúrában.
Az elmúlt időszakban számos egyeztetésen vettem részt Balázzsal, illetve egy stáb bulira is meghívtak. Akár a dalválasztást nézem, akár a szervezőcsapat lelkesedését – amely csak fokozatosan rajzolódott ki előttem –, egyre inkább az volt az érzésem, hogy mindez számukra valódi szerelemprojekt. A beszélgetések során világossá vált számomra, hogy itt valóban a produkció és maga alkotás áll az első helyen, nem pedig az üzleti szempontok.
Ez a hozzáállás számunkra is nagyon ismerős, hiszen évtizedek óta szervezzük a hazai fan club életét, pontosan tudjuk, hogy kizárólag ez a fajta szenvedély és elhivatottság tarthat fenn egy közösséget ennyi időn át. Természetesen a végső eredményt jelenleg még én sem hallottam, valós betekintést a próbák adnak majd. De az irány, a hozzáállás és a csapat lelkesedése alapján biztos vagyok benne, hogy mindez bizalmat érdemel.
Mesélnél a Depeche Mode rajongói közösségének indulásáról? Különösen érdekel, hogyan hívtátok életre a saját klubotokat.
Gusztáv: Az alapokat valójában maga a zenekar rakta le 1985-ben, amikor először Magyarországra érkeztek. Ez a pillanat egy igazi rajongótábort teremtett. Talán az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy a Depeche Mode akkoriban egy nagyon friss, nyugati bandának számított, ráadásul azon ritka kivételek közé tartoztak, akik még a berobbanásuk előtt eljutottak hozzánk. Különös erővel hatott, hogy egy ennyire előremutató, újszerű zenekar 1985-ben fellépett a vasfüggöny mögött, és az akkori fiatalok ezt élőben élhették át. És persze nem akármilyen élményről beszélünk, hiszen a Depeche Mode színpadi jelenléte és élő megszólalása mindig is lehengerlő volt.
Érdekes módon ebben az időszakban nemcsak Budapestre jutottak el, hanem például Lengyelországba is, majd az 1987/88-as turné során Kelet-Berlinbe – mindez az akkori magyar koncertszervező, Hegedűs László közbenjárásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban a mai napig erős rajongói bázis működik.
A következő nagy löketet az 1988-as, dupla BS koncert adta, amely épp a zenekar csúcsra érésének pillanata előtt zajlott, ám ezt megelőzően, 1987-ben már megalakult a Fan Club a Petőfi Csarnokban. Az alapításnál mi még nem voltunk jelen, elődeink hívták életre. A létrejöttének egyik fő oka az volt, hogy szükség volt egy önálló Depeche Mode rendezvényre, mivel szintén a PeCsában működő Csillagfény Diszkó egyszerűen nem tudott mit kezdeni a DM-rajongók tömegével. A korabeli naplóbejegyzések alapján a start villámgyors és rendkívül sikeres volt: néhány rendezvény után már telt házzal működött a PeCsa koncertterme.
Akkoriban a Petőfi Csarnokban több zenei fan club is működött – Queen, The Cure, Michael Jackson, Wham, és még sorolhatnánk. A legtöbbjük azonban csak kisebb klubtermekben szervezett eseményeket, legfeljebb 1–200 fővel. A Depeche Mode Fan Club volt az egyetlen, amely az egész házat birtokba vette, és havi rendszerességgel akár 1300–1800 embert is megfordult a bulikban.
A Depeche Mode valaha is éreztette, vagy viszonozta azt a fajta különleges szeretetet, amelyet a magyar rajongóktól, Magyarországtól kapott? Gondolok itt bármiféle gesztusra vagy üzenetre.
Gusztáv: Igen, több alkalommal is. A Klub és a magyar rajongók például többször kaptak tőlük videóüzenetet, amelyekben megköszönték a lelkesedést és a kitartást. Ez az internet előtti korszakban különösen nagy dolognak számított. Az egyik ilyen üzenetben Dave még egy „köszönjük”-kel is megpróbálkozott magyarul – ez a gesztus mindannyiunknak sokat jelentett. 2006-ban pedig a Klub egy igazán különleges elismerésben részesült: átvehettünk egy platinalemezt, amelyet az EMI lemeztársaság adományozott nekünk – a zenekartagokon kívül egyedüliként. Úgy ítélték meg, hogy a hazai közösség és a Klub munkája nagyban hozzájárult a lemez sikeréhez Magyarországon.
Továbbá az is jelzésértékű, hogy a Depeche Mode a mai napig, mint igazi „A-listás” stadionzenekar, minden turné során ellátogat Magyarországra – olykor egy turnén belül kétszer is. Ez önmagában is nagy szó, hiszen a hasonló kaliberű bandák gyakran megállnak Bécsnél vagy Münchennél, esetleg beiktatnak egy-egy kelet-közép-európai koncertet.
Az elmondottak alapján feltételezem, hogy volt szerencsétek személyes élményhez a zenekar tagjaival?
Gusztáv: Igen, volt részünk ilyen élményekben. Mivel már hosszú ideje a Klub szerves része az album- és koncertpromócióknak itthon, évek óta szoros együttműködésben állunk a lemezcégekkel és a koncertszervező promoterrel. Sőt, a privát munkáink is sokáig ehhez a világhoz kötődtek, így több alkalommal nyílt lehetőségünk meet & greet találkozókra, after partykra, illetve zárt körű koncertekre is eljutni.
Idővel egy érdekes, baráti jellegű viszony is kialakult, ennek köszönhetően olykor egészen privát helyzetekbe is bepillanthattunk – például egy születésnapi buliba, vagy olyan zárt körű eseményekre, ahol rajtunk kívül csak a családtagok és a közeli stáb volt jelen. Azonban ezeknek a taglalásába nem szeretnék mélyebben belemenni, mert sosem szerettünk ezzel kérkedni. Sőt, a klasszikus rajongói elemeket is nélkülöztük ilyenkor. Aláírás és közös fotó is csak legritkább esetben készült. Valahogy próbáltunk idehaza mindig is a zenekar afféle helyi képviselete lenni, és egy ilyen helyzetben is ehhez mérten viselkedni. Tán éppen ez a hozzáállás hozta meg azokat a lehetőségeket, amelyekben részünk lehetett. Szeretném azt hinni, hogy mindez egyfajta jutalma is a sokéves, következetes munkának.
– Gusztáv után utamat egyenesen Balázs felé vettem (Petke Balázs a 101 Hang rendezője, illetve megálmodója), hogy átfogó képet kaphassak a koncert hátteréről. Balázsról annyit mindenképp érdemes tudni, hogy Táncművészi pályáját követően, színpadi rendező és koreográfus lett, az elmúlt 10-15 évben a cégük által szervezett vállalati eseményekre talált ki és rendezett meg különböző színpadi produkciókat. Irodai környezetben találkoztam vele, jelenleg a koncert háttérfilmjeinek előkészítésén dolgozik. Leültünk egy kávé mellé, mutatott pár részletet az eddig leforgatott filmekből, majd rá is tértünk a beszélgetés érdemi részére.
Több mint nyolc éve érlelődik benned a 101 Hang gondolata. Milyen érzés most, hogy az álom testet öltött, és a napjaid immáron ennek jegyében telnek?
Balázs: Nem tudnék még egy produkciót mondani, ami akár csak megközelítőleg is ennyire lázba hozna, mint a 101. Mindig is éreztem, hogy a Depeche Mode-dal dolgom lesz, de arra azért nem számítottam, hogy ilyen grandiózus formában kerül majd színpadra – és ilyen különleges helyszínen. Ez az eddigi legizgalmasabb alkotói folyamat az életemben. Hiába dolgoztunk már együtt szimfonikus zenekarral vagy a Nemzeti Férfikarral, ez minden tekintetben más: sokkal nagyobb, összetettebb és személyesebb is.
A Depeche Mode zenéje tízéves korom óta végigkíséri az életemet. Most az a legfontosabb számomra, hogy létrehozzunk valami olyat, ami valóban katartikus élményt ad mindazoknak, akiket november 27-én a közös DM-szeretet hoz majd össze.
Nem tudunk – és nem is akarunk – Depeche Mode-dá válni. A mi produkciónk
varázsereje máshol keresendő: egy különlegesen gazdag hangzásvilágban,
amely ugyan megidézi őket, ám mégis egy teljesen önálló alkotás születik.
Noha az esemény kommunikációjában szerepel a tribute meghatározás, a 101 Hang esetén mégsem egy klasszikus értelemben vett átdolgozásról van szó, hanem arról, hogy a szimfonikusok és a férfikar segítségével, egyfajta reflektorfényt irányítunk a Depeche Mode zenéjének, mélyebb, rejtettebb rétegeire. Mintha új szögből világítanánk meg valamit, amit már ismerünk, ezáltal új részletek válnak láthatóvá. Ez a nagyszabású performansz ugyanakkor egy szerelmeslevél is egyben a Depeche Mode-nak címezve. Egy magyar összefogásból megszülető koncert, amely reményeink szerint az elkövetkezendő években bemutatkozhat más országok színpadain is.
Miként kezdtetek bele az egész megtervezésébe, honnan indultatok, illetve hol tart most a produkció?
Balázs: Az első pillanattól fogva úgy álltunk hozzá, mintha egy rendkívül összetett színházi előadást készítenénk. Összeállt egy erős alkotói csapat: Riederauer Richárd zenei vezető (a Magyar Nemzeti Férfikar vezetője, zeneszerző), Lotfi Begi és Borlai Gergő zenei producerek, Fehér Lili zenei szerkesztő, Madarász Jani színpadi látványtervező, valamint Mohai György hangmérnök. Mindenkivel külön leültem beszélgetni a vízióról, kikértem a véleményüket, és teljesen nyitott voltam az ötleteikre. Így hétről hétre közösen formáltuk és csiszoltuk a koncepciót.
Begi például rengeteg kreatív ötletet hozott a szólisták kapcsán. Ezalatt én folyamatosan újragondoltam a dalrepertoárt: szétszedtem, átrendeztem, majd újra összeraktam, miközben párhuzamosan kerestük a megfelelő előadókat. Ahogy sorra kértük fel az énekeseket, mindig egyeztettünk velük a lehetséges dalokról is. Bár a rendezői koncepció alapján kialakított zenei forgatókönyv egyfajta keretet adott, mégis igyekeztünk teret hagyni a szólistáknak. Előfordult, hogy valaki épp a kedvenc számait szerette volna énekelni, amelyek már eleve a repertoárban voltak – ezek a pillanatok mindig gyors és örömteli egyezséghez vezettek, bár a legtöbbször ennél jóval több közös gondolkodásra volt szükség.
Milyen szempontok alapján kértetek fel énekeseket?
Balázs: Az nem volt szempont – vagyis nem jelenthetett kizáró okot –, ha valaki nem tartozott a Depeche Mode legnagyobb rajongói közé. Természetesen fontos volt, hogy az adott előadó szeresse a zenekart, vagy legalább közel érezze magához a világát, de ez nem volt döntő tényező. Sokkal inkább a tehetség, a kisugárzás és az volt a mérvadó, hogy személyiségében és lelki világában hogyan tud kapcsolódni az adott dalhoz.
Az alkotói csapat létrejötte után melyek voltak a további lépések?
Balázs: A zenei koncepció kidolgozása talán a legizgalmasabb része az egész folyamatnak. Számos alkalommal egyeztettem Riederauer Richárddal, aki nemcsak a szimfonikus zenekart és a férfikart fogja vezényelni, hanem új zenéket is szerez. Ő hozza létre azokat a különleges „zenei reflektorfényeket”, amelyek megvilágítják a Depeche Mode zenéjének bizonyos szegmenseit, miközben egy egészen izgalmas hangzással erősítik fel azokat.
Ricsivel az elmúlt években egyre többet dolgoztunk együtt, és mára nagyon összecsiszolódtunk. Fantasztikus zeneszerzőnek tartom, aki ugyanolyan kíváncsian tekint a világra és a kultúrára, mint én. Rajong a könyvekért, a zenéért, minden érdekli, ezért rendre képes szélesebb perspektívát nyitni, ha inspirációról van szó. Nem is csodálkozom azon, hogy a komolyzene világából érkezve gondolkodás nélkül veti bele magát egy olyan kalandba, amely elektronikus atmoszféráról, nyers rock-hangzásról és szuggesztív, már-már vészjósló balladákról szól. A Depeche Mode univerzuma ilyen kapukat nyit meg – és számomra Ricsi ebben kulcsfontosságú alkotótárs.
101 Hang – Depeche Mode Special Tribute: Riederauer Richárd miniinterjú
Fehér Lili szintén állandó alkotótársunk. Ő a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett zongoraművészként és egészen elképesztő tehetség: elementáris erejű hangja egyszerre hordozza a blues nyersességét és a kristálytiszta lágyságot. Különleges élmény hallgatni, amikor Depeche Mode dalokat énekel. Lili nemcsak énekesként, hanem a „létrehozó” csapat tagjaként is aktívan részt vesz a munkában: fejest ugrott az előkészületekbe, segíti a próbák szervezését és az énekesek koordinálását. Mindezt Borlai Gergő, a zenei producer támogatásával.
Jelenleg hogy álltok a munkával?
Balázs: Tartjuk a tervet. A napokban volt egy teljes létszámú próbánk, ahol nyolc dalt összepróbáltunk. Emellett folyamatosan zajlanak a szekciós próbák, augusztustól pedig havonta egyszer teljes létszámban is összeállunk. Hosszú koncert lesz, bőven van tehát mit próbálni. Közben a színpadi látványterv is teljes részletességében elkészült, én pedig folyamatosan forgatom a filmeket a szereplőkkel és Varga Dani operatőrrel.
Mondj pár mondatot ezekről a háttérfilmekről.
Balázs: A legtöbb dal mögött háttérfilmek futnak. Ezek kísérő képsorok, amelyek szép, atmoszférateremtő hátteret adnak az adott dalnak. Fontos, hogy külön-külön is értelmezhetők legyenek – hangulatokat, érzéseket közvetítenek –, ugyanakkor ha sorrendben nézi őket a közönség, egy nagyobb történet is kibontakozik.
Nem konkrét, lineáris cselekményről van szó, sokkal inkább a zenekar és Dave Gahan különböző
életszakaszainak lelkiállapotait, hangulatait és életérzéseit jelenítik meg. Központi szerepet kap
bennük az élet és a halál kérdése, valamint egy férfi sorsának, életútjának allegorikus ábrázolása.
101 Hang – Depeche Mode Special Tribute | Official Trailer
Milyen lesz a koncert látványvilága?
Balázs: Úgy közelíteném meg, hogy engem személy szerint soha nem érintettek meg igazán a hatalmas, csillogó-villogó koncertek és grandiózus show-elemek. Mindig is közelebb álltak hozzám a letisztultabb, minimalista előadások – ahogy a Depeche Mode esetében is.
Az ő koncertjeiken is gyönyörű a látvány, de nem abban a formában, ahogy sok más világhírű előadónál megszoktuk. A zenekar vizuális világát Anton Corbijn teremtette meg az elmúlt évtizedekben: ő rendezte rengeteg klipjüket, koncertfilmjüket, és ő álmodta meg a turnék látványvilágát is. A letisztult, szép animációk, kliprészletek és kompozíciók adják a DM sajátos vizuális atmoszféráját, amit a rajongók világszerte imádnak. Bár óriási LED-falakat használnak, minden a kevesebb több elvére épül. Nincsenek gyors tempóra vágott klipek vagy villódzó, zsizsgő animációk – helyettük finom beállítások, visszafogott cselekmény, de mégis erőteljes és szuggesztív képi világ.
Ez lenne az én rendezői törekvésem is. Madarász Jani díszlettervezővel együtt úgy képzeljük el, hogy amikor a díszlet életre kel és megtelik tartalommal, akkor letisztultságával és szépségével közvetlenül a nézők lelkére hasson. Gondolok azokra a pillanatokra, amikor a hatvanfős szimfonikus zenekar és a közel ötvenfős férfikórus megszólaltatja az In Your Room-ot, a háttérben fut a gyönyörű film, miközben a Madi által megtervezett fények kibontakoznak. Ez az összhatás együtt talál majd utat a közönség szívéhez.
Ez a mi magasztos célunk: nem konfettiágyúk, nem villódzó fényáradat, nem zakatoló pirotechnika. Mi más utat járunk – a Depeche Mode szellemiségében. Fekete ünnep, a fekete minden árnyalatával, brutalista díszletben, beton és vasak közé ágyazva.
– Balázs szenvedélyes mondatai még sokáig visszhangoztak bennem, és mire hazaértem, gondolatban már tovább is léptem a történet következő szereplőjéhez: Madarász Janihoz, a látványtervezőhöz. Úgy éreztem, az ő világán keresztül válik majd teljessé az a kép, amelyet Balázs víziója felvillantott.
Komoly tapasztalattal rendelkezel, számos fény- és látványtervezéssel a hátad mögött érkeztél meg a produkcióba az év elején, amikor Balázs felhívott. Miben más, miben különbözik számodra a 101 Hang koncert a korábbi munkáidtól?
Jani: Elsősorban zenés produkciókban szoktam látványtervezőként részt venni, így ez a közeg számomra otthonos. A 101 Hang azonban már az első pillanatban másnak tűnt. Ami rögtön megfogott, az természetesen a Depeche Mode. Életem első koncertélménye a Volán pályán hozzájuk kötődik, és már akkor, fiatalon éreztem, hogy egy különleges világba csöppentem a zenéjük által. Most pedig hihetetlen élmény ugyanezt a világot a saját eszközeimmel látványban megidézni és újraértelmezni.
Mennyi idős voltál akkor?
Jani: Nagyon fiatal, úgy 12-13 éves lehettem, gyerek még, amikor sikerült ennek a részese lennem – és csak ámultam-bámultam. Ez még a kazettás magnók korszaka volt, amikor kalózfelvételeken hallgattuk, hogy van egy zenekar, a Depeche Mode, amely valami egészen menőt játszik. Nem is volt kérdés, hogy a baráti körömmel együtt becsempésszük magunkat a Volán pályán tartott koncertjükre.
Balázs említette, hogy a 101 koncepciója bár grandiózus, tudatosan kerüli a klasszikus show-elemeket. A saját szemszögedből, a színpadi látványt tekintve mire helyezitek a fő hangsúlyt? Mivel fogtok hatni a nézőkre? Mi lesz a ti eszköztáratok?
Jani: Balázzsal folytatott beszélgetéseink során már viszonylag hamar kiderült, hogy teljesen közös a hang: minimalista, ugyanakkor nagy ívű produkcióban gondolkodunk. A kiállás, az egész előadás súlya legyen hatalmas, de a képi megvalósítás inkább emlékeztessen egy Wagnerszerű, monumentális német operára, mintsem egy villódzó popshow-ra. Nyers hangulatú textúrák, markáns formák és a forgatott filmek alkotják majd az alapot.
Nem színesen villogó világot szeretnénk, hanem egy hideg, letisztult, mégis elképesztően
impresszív vizuális környezetet. Beton, vas, ipari struktúrák – ezek adják majd a díszlet gerincét.
Ebben a gondolkodásban mindkettőnkre nagy hatással volt a Rammstein koncertjeinek vizuális világa: ahogy ők építkeznek a színekkel és képekkel, ahogy egyszerre nyomasztó és lenyűgöző atmoszférát teremtenek, számunkra is inspiráló. És persze ott van a Depeche Mode öröksége: az ő koncertjeiken szintén nagyon határozottan jelen vannak az ipari jellegű elemek. Mi is szeretnénk ezeket beemelni és összeszőni azokkal a filmekkel, amelyeket Balázsék forgatnak – így teremtve meg egy sajátos, sötét, de gyönyörű világot.
Van még olyan előadó, akinek koncertjeinek a képi világából szeretsz inspirálódni?
Jani: A Nine Inch Nails mindenképpen ide tartozik – ők is elképesztően erős vizuális világot teremtenek a koncertjeiken. Emellett szerintem David Lynch képi világa is fontos inspirációs forrás Balázs számára, különösen a produkcióhoz forgatott háttérfilmek esetében. Összefoglalva tehát: azok az előadók és alkotók, akiket említettem, vizuális közlésformájukkal mind-mind meghatározó forrást jelentenek a mostani munkánkban, és a közös ízlésünkben is fontos találkozási pontokat adnak.
Lassacskán befutnak hozzád a demo alapok, amelyekre a fényterv mellett a kísérő animációkat is elkezdhetitek építeni.
Jani: Igen, számunkra a legfontosabb, hogy a zenei alapok megérkezzenek, hiszen csak így tud megszületni a maximális szinkron: a fény, az animáció és a zene teljes egysége. A demo anyagokról pedig annyit mondhatok, hogy már most hihetetlen élményt nyújtanak. Olyan interpretációban kapjuk sorra a Depeche Mode-dalokat Borlai Gergőéktől, hogy az ember hátán feláll a szőr – a kórustémáktól kezdve a zenészek játékán át a szimfonikus hangzásig. Csak azt tudom mondani: ez az egész egy őrület lesz – természetesen a szó legpozitívabb értelmében.
– Miután Jani beavatott a színpad képi világának terveibe, egyértelmű volt, hogy a következő beszélgetésnek a hangokról kell szólnia, így Mohai Gyuri felé vettem az irányt, aki a produkció hangmérnökeként gondoskodik arról, hogy minden hang a helyére kerüljön.
Mitől különleges számodra ez a produkció?
Gyuri: Bár kissé szégyellem bevallani, igazán mélyrehatóan csak most kezdtem el ismerkedni a Depeche Mode zenéjével. Természetesen korábban is része volt az életemnek, hallgattam a dalaikat, de a felkérés óta egészen másképp figyelek rájuk. Azt kell mondanom, kezdek lassan rajongóvá válni. Nagyon örülök, hogy ennek a koncertnek köszönhetően felfedeztem egy új világot.
Szakmailag ez különösebb kihívást jelent, vagy ugyanolyan, mint a többi koncertmunkád?
Gyuri: Egyik koncert sem ugyanolyan – és ez különösen nem az. Természetesen vannak technikai fogások, amelyeket rutinból csinálunk, de a teljes koncert megvalósításra semmiképpen sem mondhatom, hogy simán összehozzuk.
Most például itt ülünk az MVM Dome-ban, túl vagyunk egy egész napos próbán, de mi ezt megelőzően már másfél napot töltöttünk a raktárban, ahol megterveztük az ideális összeállítást, programoztunk, kitaláltuk a csatornanyílásokat, mikrofonokat, stb. Így amikor reggel kinyitottuk a ládákat, már pontosan tudtuk, mi hova kerül, a zenekarra, a kórusra és az énekesekre szabva.
Vegyük például a 45 fős férfikart: mindenkinek külön mikrofonja van, hogy igazán ereje legyen a szekciójuknak és tisztán érvényesülhessen a hangzásuk. Ez már önmagában 45 csatornát jelent, ehhez jön a hatvanfős szimfonikus zenekar, szintén egyéni mikrofonokkal. A rockszekcióban csak Borlai Gergő dobszerkója 16 csatornát foglal el. Ehhez adódik gitár, basszus, két billentyű, vokalisták, két DJ és a kilenc szólista énekes.
Összességében egy rendkívül összetett rendszert kell kezelni, nagyszámú
mikrofonnal és csatornakiállással. A feladat adott: mindezt arányosan és
ízlésesen kell kikeverni, hogy létrejöjjön a tiszta, erőteljes hangzás.
Lesarkítva azt csináljátok, amit én otthon, amikor a hifin állítgatom a hangot, attól függően, hogy épp merre járok a lakásban?
Gyuri: Tulajdonképpen igen. Csak mi ezt száz csatornán tesszük egyszerre. Minden csatornának külön beállítható a hangerő, a hangszín, a dinamika és a tér, így tudjuk elérni, hogy minden elem a helyén legyen és egységesen szólaljon meg.
Miben különbözik egy rockzenekar és egy szimfonikus zenekar hangosítása?
Gyuri: Ez leginkább műfajfüggő. A rockszekciót erőteljesen hangosítjuk, hiszen ez a műfaj sajátja. A kihívás abban rejlik, hogyan hozzuk mellé a szimfonikus zenekart, amelynek hangszerei jóval halkabbak. Egy dobfelszerelés akusztikailag hangos, ez adottság – de a vonósokat például úgy kell mikrofonozni, hogy a finom játékuk érvényesüljön, még a rockszekció mellett is. A mikrofont úgy helyezem el egy hegedűnél, hogy abból lényegesen több hegedűt halljon, mint a környezetből, azaz többféle módon javítjuk ennek arányát. Legfőképpen úgy, hogy a környezetét nagyon halkan próbáljuk tartani. Azaz, nem hagyhatjuk, hogy az egyik hangszer „beszennyezze” a másik hangszer környezetét. Továbbá minden zenésznek saját fülmonitorja van, így pontosan és tisztán hallhatják a bejövő teljes zenét és hangzást.
Vettél már részt, dolgoztál már hasonlóan összetett, zenekari projekten?
Gyuri: Szerencsére már sok hasonlót csináltam. Több alkalommal is járt nálunk a Gamer Symphony, ahol ugye a videójáték zenéi elevenednek meg szimfonikusokkal, kórussal, de említhetek még rengeteg filmzenei koncertet is, akár a Győri Filharmonikus Zenekarral, vagy számos stúdiós filmzenei felvétel munkáit is ide sorolhatnám.
Most, a 101 Hang koncerten egész pontosan 180 csatornával dolgoztok. Mennyi volt a legtöbb, amivel valaha dolgoztál?
Gyuri: Koncerten valahol 256 körül azért meg tud állni, de a stúdiófelvételekhez képest az élő produkció teljesen más műfaj. Itt minden a pillanat művészete: nincs lehetőség ismétlésre, nincs második esély. Abban a másodpercben kell a maximumot nyújtanunk, amikor a színpadon megszólal a zene – és ez adja a munkánk igazi izgalmát.
– Ahogy a beszélgetések sorát befejeztem, végképp világossá vált, hogy a 101 Hang nem pusztán koncert lesz, hanem egy különleges kulturális esemény: a Depeche Mode univerzumának újraértelmezése szimfonikus keretek között. Zene, látvány és film összeolvadása egyetlen nagyszabású élménnyé. Ha valaki még nem tapasztalta meg, milyen, amikor hatvanfős szimfonikus zenekar, közel ötvenfős férfikar, rockzenekar és elektronikus zenei alap találkozik egy térben, most itt a lehetőség. Ez a koncert nem csupán a rajongóknak szól, hanem mindenkinek, aki szeretné látni és hallani, hogyan válik egy zenekar öröksége nagyszabású kortárs előadássá.
101 Hang – Depeche Mode Special Tribute | 2025.11.27. | MIÉRT?
Helyszín: MVM Dome
Időpont: 2025. november 27.
Jegyvásárlás: ITT
