Nikos Economopoulos görög fotográfus, a Balkán és a mediterráneum mindennapi életének megörökítésével vált nemzetközileg elismertté. Kalandos szociofotós pályafutása során Nikos Economopoulos fekete-fehér képein keresztül érzékletesen tárta fel a polgári ellentétek feszültségét a balkáni határvidékeken és a délszláv háború árnyékában. Napjainkban azonban művészete inkább a színek harmóniájára épít, amelyek révén finom érzékenységgel közvetíti gondolatait az általa elképzelt világról.
Aki könyvből tanult fotózni
Fotográfusi pályafutása viszonylag későn kezdődött; 25 éves korában egy barátja mutatott neki egy Henri Cartier-Bresson albumot, amely mély benyomást gyakorolt rá, és egyben új látásmódot nyitott meg előtte. Ezt követően két évig csak fotókönyveket tanulmányozott, mielőtt maga is elkezdett volna fényképezni. Kezdetben hétvégi és szabadidős tevékenységként űzte a fotózást.
„Öt éven át tanulmányoztam fotós könyveket, mielőtt elkezdtem volna érdemben fotózni.”
Ezzel az alapos elméleti tudással szilárd alapokat teremtett magának. Amikor a fotózás világába tett első lépéseiről mesél, egyértelműen hangsúlyozza, hogy tudatosan, határozott céllal ragadott fényképezőgépet. Akkoriban újságíróként dolgozott, de a dokumentumfotózás iránti szenvedélye fokozatosan magával ragadta, míg végül 1988-ban életét teljesen ennek a művészeti ágnak szentelte.
A Határon Lőni
Nikost mélyen nyugtalanította a görögök és törökök között fennálló történelmi feszültség és a kölcsönös ellenségesség. Számára ez az ideológiai megosztottság nemcsak kényelmetlen, hanem érthetetlen is volt. Eltökélten hitte, hogy a fényképezés hidat képes építeni az emberek között. Így túllépve a nemzeti előítéleteken, hétvégenként Törökországba utazott, hogy megörökítse az ottani mindennapokat – döntése nem egyszer váltotta ki honfitársai értetlenségét és felháborodását. Mégis, e látogatások során Nikos nemcsak képeket készített, hanem egyfajta személyes párbeszédet is folytatott a kultúrák között, saját belső meggyőződéseit is megerősítve, miszerint a művészet képes lebontani az embereket elválasztó falakat.
„Abban az időben szinte elképzelhetetlen volt csak úgy átlépni a határt és a törökökhöz látogatni – az emberek mély sebeket hordozva ellenségekként tekintettek egymásra. A kölcsönös sérelmek és előítéletek súlyosan nehezedtek a két nép kapcsolatára. Mégis, valahogy szerencsém volt: a kamerám, mintha egyfajta semleges közvetítőként működött volna, tiszteletet váltott ki az ott élőkből.”
Nikos lakókocsijával járta a vidéket. 2001-ben úgy nyilatkozott, hogy jobban szeretett a saját lakókocsijában aludni, mint bármilyen más szálláshelyen, különösen, amikor a Balkánon vagy Törökországban utazott. Ez az egyszerű és praktikus életforma nemcsak szabadságot adott neki, hanem lehetőséget is arra, hogy közel maradjon a helyi közösségekhez, amelyeket fényképezett.
Balkáni útjai során azonban gyakran tapasztalta a bizonytalanság érzését, amit éles kontrasztban állított Törökországban átélt biztonságérzetével. Mégis, mindkét helyszínen fáradhatatlanul dolgozott, két éven keresztül dokumentálva az ott élő emberek mindennapjait és kultúrájukat. Képei mögött ott rejlett egy mélyebb küldetés: a remény, hogy fotográfiájával hozzájárulhat a két nép közötti harmónia megteremtéséhez, és segíthet áthidalni az évszázados történelmi és kulturális szakadékokat.
Az 1990-es évek során Economopoulos figyelme a határokra és az átkelőhelyekre irányult, ahol az emberi történetek sűrűsödtek. A ciprusi „zöld vonal” mentén élő közösségeket örökítette meg, akik a sziget megosztottságának árnyékában élték mindennapjaikat. Ugyanakkor dokumentálta a Görögország és Albánia határán élő illegális migránsok küzdelmeit, akik jobb élet reményében vállalták a veszélyeket. Különösen megrázó volt a Koszovóból menekülő albánok tömeges migrációjának ábrázolása, amely képein keresztül az emberi szenvedés és az ellenálló képesség mélyen megérintő portréjává vált. Munkái nem csupán dokumentációk voltak, hanem erőteljes társadalmi üzenetek is, amelyek a perifériára szorult emberekre irányították a figyelmet.
Még ugyanebben az évben csatlakozott a Magnum Photos ügynökséghez, először társult tagként, majd 1994-ben teljes jogú taggá vált, miután jelentős munkát végzett Albániában, Bulgáriában, Romániában és a volt Jugoszlávia területén. Korai munkáiért 1992-ben elnyerte a Mother Jones Dokumentumfotó Díjat.
1994-ben Nikos Economopoulos ambiciózus projektet indított, amelynek célja az európai szegénység és társadalmi kirekesztés mélyebb megértése és bemutatása volt, középpontban a görögországi roma közösséggel, amelynek mindennapjait, küzdelmeit és ünnepeit fényképezte, érzékenyen dokumentálva azokat a körülményeket, amelyek gyakran láthatatlanok maradnak a szélesebb társadalom számára.
Bár Nikos jól tudta, hogy egyetlen ember és egy fényképezőgép nem képes megoldani az országok közötti évszázados konfliktusokat, mélyen hitt abban, hogy képei által képes lehet párbeszédet kezdeményezni. Munkássága során arra törekedett, hogy rávilágítson a két népcsoport közötti ellentétek hiábavalóságára, és megmutassa azokat a közös vonásokat, amelyek összekötik őket. Fotográfiájában ott rejlett az üzenet, hogy a különbségek ellenére mindannyian emberek vagyunk, akik hasonló utakat járnak, és az élet alapvető kérdéseire ugyanazokat a válaszokat keressük.
Economopoulos fényképei egyedi vizuális nyelvet alkotnak. Monokróm képeinek erős kontrasztjai és drámai kompozíciói gyakran narratívát sugallnak, amelyben az emberi érzelmek és az idő múlása központi szerepet játszanak. A későbbi színes munkái is megőrizték ezt a mély emberiességet, de a színek dinamikája új dimenziót adott műveinek, melyek olyan neves nemzetközi lapokban kaptak helyet, mint a The Guardian, The Independent, Le Monde, Libération, The New York Times, El País és a Die Zeit. Platon Rivellis fotóművész szerint „Economopoulos képein egy mosoly, egy fejmozdulat, egy szokatlan ugrás vagy egy pillantás a mindennapi élet másodlagos részleteiből újraértékelődik és jelentős fotográfiai eseménnyé válik”.
Az elmúlt évtizedben Economopoulos ideje nagy részét utazással, tanítással és fényképezéssel tölti világszerte. „On the Road” nevű projektje keretében amatőr és profi fotósoknak kínál lehetőséget, hogy együtt utazzanak és tanuljanak tőle, megosztva az utazás örömét és szabadságát hasonló gondolkodású emberekkel.
„A megszállottságom, amihez folyamatosan visszatérek, az érzelmek valódi áramlása és az emberi kapcsolatok láthatatlan mintázatai, amelyek az utcák színpadán bontakoznak ki. Lenyűgöz az a mód, ahogyan a különböző emberek, eltérő környezetekben, kötelékeket teremtenek, egymás sorsmintáján maradandó nyomot hagynak. Képeimen keresztül azokat a pillanatokat keresem, amikor az emberek különbözőségeik mögé univerzális nyelvet szőve élik tovább az életüket.
Fekete-fehértől a színek hatalmáig
Pályája első felében Nikos Economopoulos tudatosan döntött úgy, hogy kizárólag fekete-fehérben fog dolgozni. Stílusa egyszerű, de nem leegyszerűsítő. Kompozíciói kifinomult egyensúlyt sugároznak: legyen szó elmozdult kezekről, lemaradt arcrészletekről vagy játékos árnyékokról, minden elem pontosan a helyén van. Fényképei nem egy előre megtervezett koncepció szigorú megvalósításának eredményei, hanem a pillanat intuitív megragadásának bizonyítékai. Ahogy ő maga is vallja, célja az adott helyhez való viszonyának közvetítése. Helyszíneit nem véletlenszerűen választja ki; azokat az embereket keresi, akik hitelesek, önazonosak, és eredetiségükkel tűnnek ki. Különösen vonzódik azokhoz a közösségekhez, amelyeket még nem érintett mélyen a globalizáció és a kapitalizmus, és ahol az emberek nyitottak, barátságosak, életükben pedig megőriztek valami alapvetően tiszta emberiességet.
Abban az időben Görögországban a fotográfia leginkább az újságírás kiszolgáló műfaja volt; a fotósok többnyire riporterek mellett dolgoztak az aktuális események dokumentálásán. Economopoulos azonban más utat választott: elutasította az ilyen kötöttségeket, és inkább a saját szenvedélye és víziója vezette. Képei kiterjedt balkáni és dél-európai utazásai során születtek, munkájában pedig a helyi emberekkel való találkozások öröme és a kultúrák iránti mély tisztelet tükröződik.
Kíváncsisága soha nem hagyta cserben, még a legeldugottabb, „jelentéktelennek” tűnő falvakban sem. Egy lakókocsi ajtajában álló, fehér ruháját büszkén lengető kislány vagy az országút szélén játszó, focilabdát cipelő fiúk képei első pillantásra hétköznapi jelenetek. Economopoulos objektívjén keresztül azonban ezek a pillanatok méltóságot és jelentőséget nyernek: a látszólag egyszerű figurák miniatűr hősökké válnak, akiknek története egyetemes üzenetet hordoz.
Nikos Economopoulos képeinek középpontjában mindig az emberek állnak, akiket mély tisztelettel és empátiával ábrázol, anélkül, hogy valaha is megsértené a magánéletüket vagy kiszolgáltatottá tenné őket. Kompozíció- és térérzékének köszönhetően témái még ezen a kopár és végtelennek tűnő tájon sem tűnnek hézagosnak. Fotói erőteljes érzelmi töltettel bírnak, és gyakran áthatja őket egyfajta melegség, amely azonban távol áll az érzelgősségtől vagy az aranyosságtól. Az egyszerű jelenetek mögött mélységes emberi történetek rejlenek, amelyeket tiszta őszinteséggel közvetít. Képein továbbra is látható az emberek szegénysége, különösen azokon a vidéki területeken, ahol munkássága jelentős részét töltötte.
Munkáin keresztül olyan országok és vidékek tárulnak elénk, amelyek földrajzilag közel vannak Nyugat-Európához, ám kultúrájukban és mindennapi életükben mégis úgy tűnik, mintha az idő megállt volna. Ezek a helyek – a Balkán, Törökország és más dél-európai régiók – egyszerre hordozzák a múlt örökségét és a modernitás kihívásait.
Sok olyan terület, ahol Economopoulos dolgozott, kezdetben teljesen ismeretlen volt számára. Az utazások és a fotográfia azonban nem csupán megörökítésre adtak lehetőséget, hanem egyfajta személyes kapcsolat kialakítására is az ott élő emberekkel. Az évek során ezek a tájak és közösségek nemcsak fotográfusi pályájának kulcsfontosságú helyszíneivé váltak, hanem mélyebb kötődést is kialakítottak benne.
„Sokkal szívesebben időzöm a világ ezen szegletében – Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában–, ahol értem
az kapcsolatok szövetét átható kódokat értem, és természetes könnyedséggel találok utat másokhoz.”
A balkáni ember
Nikos karrierje saját szívügyeiből eredő projektekkel indult, amiket zászlóként tűzött ki maga elé. Első nagy témakörében a „balkáni ember” került munkáinak középpontjába. Elsődleges céljai között szerepelt a Balkánon élő emberek meghatározó vonásainak megörökítése – azok a karakterjegyek, amelyek évszázadokon átívelő együttélésük során alakultak ki. Képein keresztül megragadta, miként formálták egymást a régió népei, legyen szó a mentalitásukról, mindennapi szokásaikról vagy ünnepi hagyományaikról – melyhez ő maga is ezer szállal kötődött.
Bejárta a Balkán legeldugottabb szegleteit, Isztambultól egészen az olasz határig, hogy feltárja a régió valódi lényegét, a mélyen gyökerező történeteket és igazságokat. A múlt és jelen találkozását, a tradíciók lassú átalakulását. Fotográfusi útja során arra törekedett, hogy megértse a Balkán sokszínű, mégis ellentmondásokkal terhelt valóságát. Munkásságát azonban hangtalanul végigkísérte a srebrenicai népirtás árnyéka, amely 1995-ben az emberi kegyetlenség egyik legmegrázóbb példája lett, és máig tartó sebeket hagyott a régió népei között. Mintegy 8700 bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki.
A háborúban mintegy 250 000 ezer ember halt meg, és több mint kétmillióan elvesztették otthonukat.
Képeivel nemcsak megörökíteni akart, hanem elgondolkodtatni, kérdéseket feltenni, és érzékenyen rávilágítani a népek közötti ellenségeskedés hiábavalóságára. A délszláv háború ellentmondásait kutatta, és arra törekedett, hogy munkáival megmutassa a konfliktus mindkét oldalának emberi arcát, ezáltal esélyt kínálva arra, hogy az egymással szemben álló felek meglássák egymásban az emberit, a közöset, és talán megkérdőjelezzék saját előítéleteiket.
1994-ben, Nicolae Ceaușescu halála után, Temesváron a neves újságíró, Frank Viviano így nyilatkozott Economopoulosról:
„Economopoulos azt mondja, az a szándéka, hogy dokumentálja az általa ‘balkáni embernek’ nevezett létet: egy kollektív identitás gombolyagjait egy olyan régióban, amelynek történelmi görcsök miatt a nevét a könyörtelen különbségek szinonimájává tették. Bolond feladatnak tűnik. De szinte mindenki, aki átlépte a határok őrült hálóját, amely a Balkánon, Isztambultól az olasz határig húzódik, valószínűleg egyetért Economopoulos feltevésével – és munkájában felismeri a balkáni igazságot összefoglaló ellentmondásokat.”
A street fotó nem dokumentumfotó
Economopoulos fotói nem a hagyományos értelemben vett dokumentumfotók. Nem szociológus vagy történész szemével közelítette meg témáit, és soha nem állította, hogy képei a valóság objektív igazságát tükröznék. Számára a fényképezés személyes kifejezés volt – egyéni élményeinek és érzéseinek lenyomata, amelyeket a világ különböző pontjain élt át.
„Azt hiszem, képeim nem az igazságot tükrözik. Nem is létezik egyedülálló és vitathatatlan igazság. A képeim értelmezéséhez a hitetlenség felfüggesztése kell. Mint amikor felteszel egy kérdést, és válaszadás nélkül folytatod, anélkül, hogy feltárnád a mögöttes igazságot, de más kérdések rétegeit és újabb rétegeit tárod fel, amik eltérő utakon vezetnek. Pont, mint a való életben.”
Más szóval, Economopoulos számára a fényképezés éppúgy asszociációs játék, mint a dokumentálás. Emiatt nagyon nehéz szigorúan dokumentumfotózásnak nevezni munkásságát.
Színvezetés
Hosszú időn keresztül kizárólag fekete-fehérben dolgozott, de egy ponton Nikos Economopoulos úgy érezte, hogy munkái kezdik elveszíteni egyediségüket. Az általa korábban izgalmasnak tartott fekete-fehér fotográfia rutinszerűvé vált, és nem adott számára új kihívásokat. Ez a kreatív stagnálás késztette arra, hogy merész döntést hozzon: teljesen hátat fordított a fekete-fehér technikának, és kizárólag a színes fotográfia világába merült el.
A színes filmezés új teret nyitott számára, tele friss kihívásokkal, amelyeket örömmel fogadott. A színek kezelése és azok harmóniájának megteremtése azonban nem volt egyszerű feladat számára. Ismét kezdőnek érezte magát, mintha újra a fotográfia alapjait kellene felfedeznie. Ez az érzés azonban nem elbizonytalanította, hanem feltöltötte kreatív energiákkal. A színek világában új lehetőségeket és friss látásmódot talált, amely nemcsak technikailag, hanem művészileg is új irányt adott pályafutásának.
„Nagyon hamar rájöttem, hogy a színek hatékony alkalmazásához a fotósnak keményebben kell dolgoznia, mint a fekete-fehér technikában. A vizuális érvényesség elérése nagyobb erőfeszítést igényel, mivel a színek hozzáadása új dimenziókat és kihívásokat hoz. Nem elég a forma és a tartalom megfelelő egyensúlyának megteremtése, ami fekete-fehérben önmagában is működhet. Ha a valóságot részletesebben és precízebben kívánjuk ábrázolni, a színek használata közben fennáll a veszély, hogy egy konvencionális, sablonos megoldáshoz jutunk, ami elveszítheti a kép egyediségét.”
Nikos Economopoulos különös figyelmet fordít az árnyalatok és a színek finom egyensúlyára, amely szerinte alapvető ahhoz, hogy egy fotó valóban megérintse a nézőt. Úgy véli, hogy a fény játéka kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy egy kép ne csak dokumentáció legyen, hanem művészi értéket is képviseljen.
Az elmúlt években Economopoulos olyan helyeket örökített meg, mint Ghána, Kuba és Tunézia, ahol munkáiban tovább kutatta a kultúrák sokszínűségét és az emberi kapcsolatok univerzalitását. Mindig keresi azokat a különleges, eredeti helyeket, amelyek nemcsak egyedi karakterrel bírnak, hanem valami módon az otthonát is felidézik számára. Ez az otthonosság iránti vágy munkáiban finom melankóliával és melegség érzésével keveredik.
Noha Economopoulos továbbra is aktív a fotográfia területén, az oktatás és mentorálás egyre hangsúlyosabb szerepet kap az életében. Programjai és munkái hozzájárulnak ahhoz, hogy új generációk fedezzék fel a fotográfia erejét és jelentőségét. Munkássága nem csak Görögország, hanem az egész világ vizuális kultúrájának fontos részévé vált.
