A festő meg festeni, a szobrász szobrászkodni, az író írni, a fotós fotózni, bármely művészeti ág akármely képviselője a szenvedélyük adta keretek közt a lehetőségekhez mérten a bennük rejlő víziót képpé, fotóvá, anyaggá, szöveggé vagy épp dallammá transzformálni. Aztán az élet állandóan megtörténik, folyton csak közbeszól, mindenbe belepofázik, hogy a szenvedélyünk iránt érzett kötöttségektől mentes szerelmet határokkal, elvégzendőkkel meg muszájokkal mérgezze meg.
Galactic Jackson, született Balla Zoltán híre sok-sok éves háttérben mókerolás, lemezgyűjtögetés, szintivadászat és haverokkal közös potméter tekergetés után 2016. március 11-én merészkedett ki először virtuálisan a pesti lakás négy fala, néhány ajtaja, pár ablaka, padlója meg mennyezete közül, mikor Szombat Éva éppen aktuális fotósorozata a Vice.com felületén kötött ki.
Ebben az „emberek olyan dolgokat csinálnak, amik tényleg, úgy igazán boldoggá teszik őket” kísérőszövegű gyűjteményben a képek olyan, többnyire mosolygó arcokat ábrázolnak, akik épp olyan dolgot csinálnak, ami tényleg, úgy igazán boldoggá teszi őket. Öregek és fiatalok, különböző jelmezekben vagy épp teljesen meztelenül, fenn a tetőn, bent a nappaliban, az egyik a tóban egy felfújható krokodilmatracot ölelgetve, a másik meg szűkösnek tűnő panellakásában milliónyi bakelitlemeze és szintetizátora társaságában.
A többi pedig már, ha nem is egy széleskörben ismert, de a lelkes rajongók körében maga a nagybetűs történelem. A megannyi kiváló fotó közül Galactic Jackson cseppet sem hétköznapi hétköznapisága pörögte a legnagyobbat, a Vice után ment a cucc a Huffington Poston is egyet, a hazai médiumok közül pedig az original Index magyarította az egykor lajosmizsei srác mindaddig féltve őrzött történetét. Az írott és rögzített beszámolók már akkor külföldi turnékról, megszámlálhatatlan mennyiségű bakelitről és szobákat megtöltő szintikollekcióról szóltak, kedvtelésből elkövetett jammelések, hanghullámokon való szörfözések szolgálatába állítva a civilben pincérként dolgozó Freddy Mercury hasonmás gyűjteményét.
Ki-ki a maga kedvtelésének kovácsa, feltenni egy lemezt és megtekerni meg széttorzítani a hangot pedig épp egy olyan szabadidős elfoglaltság, ami egy megfelelő méretű pulttal, némi fénytechnikával, plusz az elfogadható méretű tánctérre csábított lépdelőkkel egy jövedelmező projektté fejleszthető. Nem kell más, csak egy jól beazonosítható arc, akivel képesek rezonálni a rajongók, egy többé-kevésbé professzionális szervezőcsapat, hogy a nemrégiben még négyfalközt felcsendülő melódiák mellett a lóvé is pöröghessen minduntalan.
Így esett, hogy Galaktikus János néhány pislantással később már fesztiválok színpadán pakolta eklektikus ízlésének megfelelően a szerteágazó stílusú, hol populáris, hol kvázi csak az eredeti producer által ismert zenéit, fővárosi klubok DJ-pultja mögül mosolygott ki nagyritkán, akkor is jól láthatóan zavartan, csak éppen hogy félfélszegen. A rajongói bázis szépen gyarapodott, a különböző televíziók és egyéb médiumok megkeresései nyomán született riportok és interjúk alapján egy true zeneőrült, valódi különc, amolyan nagykönyvekbe illően kattant figura képe rajzolódott ki, aki pont úgy létezik, mint bármelyikünk, mikor tapasztalunk valami nagyszerűt, és azt igyekszünk minél több ismerősünkkel megosztani.
Ha a Top Gun legújabb részének néhány mutatványától hanyatt vágódva írhatnék egy cikket mondjuk Hollywood legőrültebb sztárszínész kaszkadőreiről (Spoiler?), szívesen megtenném, így érthető, ha GJ is kapva kapott az alkalmon, amikor lehetősége nyílt a benne gyülemlő ingereket diszkóige formájában a nagyközönség elé tárni. Táncoltatni, látóteret és ismereteket tágítani nyíltan, kötöttségek és mindenféle külsős nyomás nélkül.
Az elmúlt időben sajnos mélypontra kerültem az életem több részében is, ami teljesen kihatással
volt a zenélésre is. Nem éreztem őszintének magam és még most sem teljesen. Viszont
dolgozok már az ügyön, hogy helyre álljon a rend bennem. De még idő.
Amikor a szenvedélyből táplálkozó hobbiprojekt valami professzionálissá, mások által számonkérhetővé és alkalmazkodást követelővé válik, valahol ott szűnhet meg mindaz, ami a lelkesedés fő motorjaként hajt minket a téma iránt. GJ esetében valami hasonló válthatta ki azt a majd fél éves közösségi médiás hiátus után jegyzett pársorost, melyben a maga közérthető, kissé esetlen módján igyekszik számot adni a közelmúlt szakmai és személyes mélypontjairól egyaránt.
A „munkájával” kapcsolatos szűnni nem akaró nyomáscunamiról, a még ennyi év után is zavarba ejtő rajongói megnyilvánulásokról, arról, hogy az őt ért figyelem egyszerre áldás, ha az általa megtáncoltatott emberekre, és átok, ha a megtáncoltatásukkal járó egyéb negatívumokra gondol.
„Viszont elnézést kérek azoktól, akik mixeket kértek tőlem és képtelen vagyok elkészíteni. (Valószínüleg ez már így is marad.) És az eseményszervezőktól is, akik állandóan kérik, hogy hívjak meg embereket és tegyek valami tartalmat az az esemény leírásba vagy reklámozzak az oldalamon. neem Erre is képtelen vagyok, főleg ha nyomást érzek ezen. Nekem ez nagyon nagyon sok stresszel jár. Én csak zenélni szeretnék elmenni, nem megtölteni a helyet. Ezt muszáj leírnom, hogy könnyebb legyen a lelkemnek. És hogy sokszor nem tudok gyorsan reagálni üzenetekre. Egyszerűen csak blokkot kap az agyam.”
Hogy a materiális körülményektől előbb-utóbb besokalló, a nyilvánosság figyelmére azért igényt tartó kettősség miként fér meg egyszemélyben, az a rajongók számára valószínűleg a közeljövő egyik fontos kérdése lesz. Egyezségre jut-e az introvertált zenefan az extrovertált művésszel, vagy ha nem, melyik kerül ki végül győztesen a dologból. Addig is, kéne valamilyen ütős befejezés, esetleg egy körmönfont bölcselet így a cikk végére, csakhogy „értelme” is legyen, hogy valamelyest azért csak megfeleljen a formátum követelményeinek. Bevezetés-tárgyalás-befejezés. Hangzatos felütés, elmés konklúzió. De én csak írni akarok.
