Charlie Kaufman filmjeit általánosságban jellemzik a meghökkentő képek, a realisztikus közeggel összeolvadt fiktív furcsaságok, de talán a Befejezésen gondolkozom című filmje hajlik a legjobban a horror felé.
Egy olyan film, amiben elmerülünk és talán egy kicsit bele is lehet fulladni, mert olyan szinten nyomasztanak és húznak mélybe a rémálomszerű jelenetek akár egy erőteljesebb David Lynch menetnél. Félelmetes atmoszféra, ami folyamatosan sejtet valami dermesztőt a háttérben és ez egyre erőteljesebb borzongással jár át, a film nézése közben. Minden egyes jelenetben érezzük hogy valami nincs rendben, legszívesebben belesuttognánk a főszereplő lány fülébe – „hagyd ott a francba ezt a helyet, menekülj! Nincs jó hatással a gondolataidra…”
Nem tudjuk pontosan megfogalmazni a film elején, hogy mi is lehet a valós veszély (vagy van e veszély egyáltalán), csak érezzük, amint az ismeretlen borzalom átjárja a helyszíneket és a szereplőket egyaránt. Szerintem ezzel a filmmel Kaufman megmutatja nekünk a horror egy különlegesebb szintjét. Ilyen, amikor a rendező csak megágyaz a néző fantáziájának és teret ad szárnyra kelő félelmeinek. Majd a néző szép lassan eljut a befejezéshez – amin aztán erősen el fog és el is kell gondolkozni.
Miután megnéztem a filmet, akkor tudtam meg, hogy az alapokat egy regény fektette le, Iain Reid első, nagysikerű könyve alapján mesélte el nekünk Kaufman a saját vízióját. Reid debütáló regényét a kritikusok és az olvasók egyaránt üdvözölték és méltatták, szerencsére magyar kiadásban is megjelent, „Azon agyalok, hogy ennek véget vetek” címmel, így számunkra is elérhető.
A pozitív kritikák szerint a regény egy lebilincselő pszichothriller, amelynek főszereplője egy lány, aki barátjával épp vidékre autózik, hogy meglátogassák a srác szüleit és bemutassa gyermekkora színhelyét barátnőjének. Az út, a látogatás, a benyomások – egyre hátborzongatóbbak és a lány tanácstalansággal párosuló félelme egyre csak nő, az idő előrehaladtával.
Az eredeti regény általában hatásosabb mint a filmváltozat – fel is vetődik bennem a kérdés, ha ez a
film ennyire jó, mennyire lélegzetelállító lehet a regény? Be kell szerezni, el kell olvasni, nem kérdés.
Térjünk vissza a filmre, amelynek a szereplőgárdája felejthetetlen. A két főszereplő – Jessie Buckley (Fargo 4. évad) és Jesse Plemons (Breaking Bad, Fargo 2. évad, Az Ír) között szikrázik a kémia, folyamatosan egymásnak adják fel a magas labdákat jelenetről jelenetre. Két tehetség, akikre érdemes lesz figyelni a jövőben és egyedülálló karizmájukat már a film elején megvillantják, amikor csak elengedi őket a rendező mint két vadlovat a prérin és látjuk őket egy hosszú jelenetben amint „csak” beszélgetnek a havasi tájon haladó autóban, egy remekül megírt forgatókönyv mentén.
A lány narrátorként nyitja meg előttünk gondolatait, így megtudjuk – már egyfajta sztori felütésként- hogy a mellette ülő férfival épp szakítani készül. A nyitó helyzet maga az ellentmondás – épp a srác szülei felé tartanak az első bemutatkozás céljából, amely szimbolizálja kapcsolatuk fontos mérföldkövét – de a lány egy másik mérföldkő felé tart, a különválás felé. Furcsa és nem éppen boldog alaphelyzet és a folytatás még mélyebben húz a sötét tónus felé. Kényelmetlenül érezzük magunkat miközben látjuk a rideg házat ahová megérkeznek – kihaltnak tűnik – majd feszült várakozást követően megjelennek a szülők, akiknek a személye folyamatosan sugároz valami vészjósló és hátborzongató anomáliát. Innentől kezdve pedig a környezet és az egész atmoszféra kíméletlenül alakul tovább, egy egyre fojtogatóbb jelenséggé.
Említettem David Lynchet. Én abban látom a hasonlóságot, hogy Kaufman az említett rendezőhöz hasonlóan elénk tár egy hátborzongató rejtélyt, de ránk, nézőkre bízza, hogy előálljunk saját magyarázatunkkal a látottakra. Szeretné, ha a filmje még napokig kísértsen és újra és újra átgondoljuk a látottakat.
Az erősen frusztráló képsorokat lehet, hogy teljesen különböző módon értelmezzük. Kiből milyen nyomasztó gondolatot hív elő? A gondolataink önjáróak, igazából nem nagyon tudjuk megzabolázni őket, csaponganak koordinálatlanul és a film is valami hasonlót reprodukál. A történet egyharmadáig aránylag elviselhető és normálisnak tűnő képet kapunk a főszereplő lány szemszögéből. Aztán, akár a gondolataink, (azaz a lány gondolatai), megindulnak, önálló mozgásba lendülnek és szembesítik az élet sötétebb, örökérvényű dilemmáival, mint az öregedés, az egymástól való elidegenedés és a létezés hiábavalósága. Igazából semminek sincs értelme igaz? Mert ezektől félünk, onnantól kezdve, hogy öntudatra ébredünk fiatal felnőttként – ezek a dolgok elkezdenek nyomasztani és létezésünk minden napjába szép lassan bekúsznak, ahogyan múlnak az évek, csapongó gondolataink egyre nagyobb részében jelennek meg sötét kérdőjelként. Kaufman mindezt a nyakunkba zúdítja és csak azért nem hoz le teljesen az életről ez a film, mert kiválóan alakít ki egy jóleső egyensúlyt – a könnyedebb fekete humorral és a szereplők zseniális alakításaival.
Az ilyen filmeknél lehet érezni igazán, amikor egy rendező teljes mértékben kihasználja a filmkészítés teljes palettáját. Szabályok nélkül, kompromisszum mentesen tárja elénk az absztrakt filmfestményét. És nem kell minden részletét értelmezni és megérteni. Inkább csak lássuk és érezzük. Gondolkodjunk a befejezésen.
