Bírósági tárgyalásokra járni nem éppen a legszórakoztatóbb elfoglaltság, melyre egy hétköznapi halandó vágyhat. Persze vannak olyanok, akik munkájukból adódóan tárgyalótermekben töltik a fél életüket, nélkülözhetetlen elemei az igazságszolgáltatás kiterjedt rendszerének. Mert hát bíró, védőügyvéd, illetve jogász nélkül pont annyira lenne elképzelhetetlen az egész mutatvány, mint mondjuk vádlott nélkül. Rajtuk kívül szintén fontos szerep jut még néhány ügyes kezű művészembernek, akik megörökítik mindazt, amit a kamera sem lát, és amit a legszemfülesebb fotós sem csíp el. Ők a tárgyalótermi rajzolók, róluk lesz az alábbiakban szó.
Noha több mint háromszáz éve ott vannak a bíróságokon, mégsem tudunk róluk túl sokat. Az biztosra vehető, hogy már a hírhedt salemi boszorkányperben is feltűntek a sorok között valamikor 1692 és 1693 fordulóján Massachusetts államban, ám az első, úgymond hivatalos felbukkanásuk egy bizonyos John Brown peréhez köthető. A rabszolgatartás felszámolásért küzdő fehér férfit árulással vádolták meg, és ítélték halálra 1859-ben. Pere óriási érdeklődésre tartott számot a nyilvánosság részéről, amit az akkori sajtótermékek igyekeztek maximálisan kielégíteni. Újságírók és költők egyaránt megörökítették a per legfontosabb mozzanatait, de a legnagyobb hatást mégis a tárgyalótermi rajzolók munkái váltották ki a nagyérdeműből. A sokszor unalomig ismételgetett frázisokon túl láthatóvá tették ugyanis a vádlottat hús-vér valójában. Az illusztrátoroknak hála sokakba beégett például az a pillanat, amikor Brown-t a bírói pulpitus elől a vesztőhelyre vezették. Ezzel pedig megszületett egy műfaj, mely azóta sem vesztett létjogosultságából, még annak ellenére sem, hogy időközben a technika jócskán lekörözte.
Két emberöltővel később, 1930 táján már javában léteztek ugyanis olyan fényképezőgépek, amelyek viszonylag gyorsan, immár kényszerű, hosszú exponálási idő nélkül is flottul működtek. Ezekkel a masinákkal a tárgyalótermekben is felfegyverkeztek az újságírók, ám egy megrázó bűntett hirtelen visszavetette az új trendet.
1932-ben elrabolták, majd holtan találták a neves pilóta, Charles Lindbergh mindössze 20 hónapos fiúgyermekét. A kegyetlen gyilkossággal egy német származású férfit, Richard Bruno Hauptmann-t vádolták meg, majd állítottak bíróság elé. A szimplán csak az „évszázad bűnügyének” titulált eset hatalmas társadalmi érdeklődésre tett szert, melyet a média ennek megfelelően totál felfújt. A magát mindvégig ártatlannak valló Hauptmann minden lépését fényképészek, valamint operatőrök kísérték, akik egyébként gyakorta stikában, a tárgyalóterembe becsempészet gépiekkel rendszeresen megzavarták a tárgyalás menetét. Megállás nélkül villogtak a vakuk, az újságírók ellepték a bíróság épületét, szóval kaotikus állapotok közepette zajlott le a per. Az Amerikai Ügyvédi Kamara kicsit megkésve, de végül levonta a megfelelő következtetéseket, és elérte, hogy a média képviselői ezt követően hosszú ideig nem léphettek be a tárgyalótermek falai közé. A határozatot egyébként olyannyira komolyan vették, hogy megalkotása után azon nyomban bekerült a bírósági etikai szabályok közé is.
A tárgyalótermi illusztrátorok azonban nem tűntek el, sőt, valódi aranykor köszöntött rájuk. Változtattak ugyan munkamódszereiken, de továbbra is jelen lehettek a legnagyobb érdeklődésre számot tartó tárgyalásokon. Munkájukat ezentúl leginkább otthon, esetleg a szerkesztőségben végezték, helyesebben fejezték be. A perek során ugyanis gyors (5-10 perces) vázlatokat, skicceket készítettek csupán, na meg feljegyzéseket a „szereplők” ruháit, gesztusait, egyéb megnyilvánulásait, érzéseit illetően. Semmi sem kerülhette el figyelmüket; igyekeztek mindent (is) dokumentálni, ha már az elsődleges konkurenciájuk, azaz a fényképezőgépek kikerültek a pikszisből. Az elkészült műveket pedig a hoppon és anyag nélkül maradt lapoknak adták el, természetesen jóárasítva.
A tengerentúlon egészen a hetvenes évekig érvényben maradt az említett rendelet, majd aztán némi enyhülés következett. Innentől kezdve alkalmanként ismét betehették lábukat a tévécsatornák képviselői a tárgyalótermekbe, igaz, szigorú korlátozások mellett.
A fordulópontot O.J. Simpson 1995-ös pere jelentette. (Az egykori amerikai focistát felesége meggyilkolásával vádolták meg anno.) Az ügyében eljáró bíró, Lance A. Ito engedve a vád és a védelem közös nyomásának úgy döntött, beengedi a média munkatársait a tárgyalásra, mely akkor talán jó ötletnek tűnt, de végül pont ellenkezőleg sült el, mivel az ügyet övező médiacirkusz kis híján bohózatot csinált az egész tárgyalásból. A kamerák és villódzó fények kereszttüzében – nem túl meglepő módon – sokan természetellenesen kezdtek viselkedni, megjátszották magukat, vagy éppen túljátszották szerepüket. Az ügyvédek elsősorban a nézőkhöz és nem az esküdtszékhez szóltak, míg némely tanú kiszínesítette vallomását, nem egyszer félrevezetve az egész tárgyalás folyamatát.
(A gyakorlat a fenti esetet követően már alig változott. Amennyiben a tárgyalást vezető bíró beengedi a sajtót, akkor természetesen ott lehetnek, de az esküdtekről, vagy máscivilekről akkor sem készíthetnek felvételeket.)
A csendben, de annál gyorsabban, villámkézzel rajzolgató illusztrátorok viszont nem zavarják a munkát a bíróságokon, ezért maradhattak helyben mind a mai napig. A műfaj a tevékeny évtizedek alatt jócskán kinőtte magát, kitermelte saját sztárjait: Steve Werblun, Marilyn Church, Joseph W. Papin, Bill Robles, Art Lien, Richard Tomlinson és Jane Rosenberg egyaránt neves képviselője hivatásának, akiket a büntetőügyi eljárás alá vont celebek nem feltétlen szoktak kedvelni.
És, hogy mennyire forrta ki magát az eleinte megtűrt művészeti ág?! Ma már keleti és nyugati parti iskolát is meg szoktak különböztetni egymástól a hozzáértők. Míg a keleti parton például jellemzően pasztellkrétát, színesceruzát és vízfestéket használnak nagyméretű papírokon, addig nyugaton sokkal dinamikusabban, lazábban és kevés színnel alkotnak a művészek.
