Létezik egy mondás miszerint mindannyian a környezetünk átlagai vagyunk. Ez itt most csak arra akar utalni, hogy az átlag turista egy összesített élményt szűr le magában. Az, hogy milyennek látjuk magunkat, és hogy milyennek látnak minket, gyakran köszönő viszonyban sincs egymással. Marcus Goldson festményei azonban egyszerre mutatják az idegen rácsodálkozását az újra, az ismeretlenre, de egyben igazi Budapest-szakértő kultúrantropológus látleletei is.
Kenyából a budapesti „Csikágóba”
Marcus Goldson brit festő a rendszerváltás után egy szerelem hatására érkezett Budapestre, és a várossal is szerelembe esett, hiszen azóta is itt él. Goldson gyermekként Kenyában nőtt fel. 1993 óta él Budapesten és körülbelül ettől kezdve tanulmányoz minket a festményei által.
Első blikkre ez az ország még vadkelet volt, de a második nézésre már vidám népeknek tartott minket. Ezt amúgy több interjúban elmondja, hogy ő nem tartja negatívnak a magyarokat. Apránként az ország is szelídült, változott, de ezzel együtt új karakterek tűntek fel.
Marcusnak egyébként nem csak kismintás rálátása van a kultúrákra. Afrikán kívül Walesben is élt huzamosabb ideig. Európán kívül pedig megjárta Afrikát, Ázsiát és a Közel-Keletet is. Mégis itt maradt. Reméljük nem csak a pesti rágó- vagy kutyagumiba ragadt bele lassan 30 éve!
Vízfestékbe öntött évek
Marcus amúgy szobrásznak készült, ezért vagyunk ilyen „csúnyák” a képein. Köztudott ugyanis, hogy a szobrászok utálják a festőket, tehát szépet nem fest egy szobrász (amúgy tényleg van egy évszázados szobrász vs. festő vita). De viccet félretéve, a sajátos karakterekben nem nehéz a szomszédot, a rokont, az XY Zoli bácsit és a budapesti mindennapokat felfedezni. Vízfestményei külön izgalma, hogy sok elfelejtett helyszínt, bárt, plakátot is visszahoznak. Goldson sajátos és eredeti formanyelve egyben szociográfia is. A tegnapok és a jelen tükrei. Jellegzetes figurákkal benépesített életképei egy szubjektív és vizuálisan mindenképpen humoros Budapest látványát tárják elénk.
Festményei külön izgalma, hogy sok elfelejtett helyszínt, bárt, plakátot is visszahoznak. Goldson sajátos és eredeti formanyelve egyben szociográfia is. A tegnapok és a jelen tükrei. Jellegzetes figurákkal benépesített életképei egy szubjektív és vizuálisan mindenképpen humoros Budapest látványát tárják elénk.
A képek hatására jönnek az ízek, szagok, emlékek is, annak persze, aki itt élt. De egy érdeklődőnek is egy Goldson-kép mindenképp többet mond el, mint a Halászbástya képeslapja. Nagyon részletgazdagok a képei, minden apróságnak szerepe van. Pont ez az élmény, ami utaztatja az embert a képen. Elviszi egy alternatív városnézésre.
„Sokat bolyongtam Budapesten, és a 90-es évek vége felé egyszerűen elkezdtem klasszikus magyar karaktereket és jellegzetességeket rajzolni – a rakétából rövidező figurákat, tipikus bajuszokat, arcokat ilyesmit.” „Nem volt semmilyen megvilágosodás, fokozatosan ment.” – mondja Marcus
Valódi, létező embereket fest meg, jegyzetekből és vázlatokból dolgozik. Persze kombinálja őket, de ez olyan, mint egyfajta Budapest ember-lego-készlet, az elemek már ott voltak. Van persze amikor az ihlet nem tűr halasztást, van hogy félnapokat képes egy helyben ülni egy utcasarkon, hogy ott helyben befejezhessen egy képet. Az ember elillan, de az ihlet nem, a pillanat megszárad, és a történet két dimenzióban folytatódik.
Nem lenne tisztességes Goldsonnal szemben, ha őt csupán Budapest-festőnek néznénk. Marcus jó festő, csak ezt az oldalát kapta fel a média, mert szeretünk a sajátos, festett tükrébe belenézni. Ha valakit érdekel Goldson, Budapesten túl is érdemes kicsit elveszni az oldalán.
A hely szelleme
Magától értetődőnek vesszük azt a környezetet, azokat a figurákat, akik körülvesznek bennünket, és sokszor elsiklik a figyelmünk felettük. Elfelejtünk utcákat, tárgyakat, ízeket, hangulatokat. Ki emlékszik még a régi Deák térre, a régi Corvin-negyed környékére, a régi Nyolcra. Marcus igen, és neki hála egy festmény egy fotónál is jobban tud hangulatot tömöríteni.
Goldson megrögzött biciklista, így persze mindenfele jár, de Ferencváros a választott hazája. A fő vadászterülete emiatt elsősorban a „Nyóc” és a IX. kerület. A Ráday utca, Kálvin tér, Palotanegyed, a Mikszáth környéke gyakori téma nála. De a Római-partot, Károlyi-kertet, Nehru parkot is szereti. Természetesen a téma az utcán hever. Bárhol, bárki, bármi lehet ihlet. Vajon a genius loci, a hely szelleme el fog-e tűnni? Mennyire változik szeretett-gyűlölt városunk?
Goldson is elmondta interjúkban, hogy „Budapest az eltelt 10 évben változott meg igazán. Sokkal több a turista, sokkal több a bár és szórakozóhely, viszont a helyi közösségek már kevésbé dominálnak.”
Mitől vagyunk mi magunk önmagunk? A kép, amivé válni szeretnénk, eltörli a múltat? Vagy menthetetlenül ilyen „szomorú vasárnaposak” vagyunk? Egy biztos, amíg vannak itt kis közösségek, a szabadság kis körei, addig van élet és remény.
„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói
Maradunk itt, neve is van: Budapest”
