Létezik egy mondás, miszerint mindannyian a környezetünk átlagai vagyunk. Még ha ez első hallomásra didaktikusnak tűnhet, mégis van benne valami: az átlag turista többnyire egyetlen, összegző élményt szűr le magában egy adott várost illetően. Az önképünk és az a kép, amit rólunk mások látnak, gyakran köszönő viszonyban sincs egymással. Marcus Goldson festményei azonban különös optikán keresztül mutatják meg ezt a kettősséget: egyszerre látjuk bennük az idegen rácsodálkozó pillantását az újra, az ismeretlenre, de egyben igazi Budapest-szakértő kultúrantropológus látleletét is.
Kenyából a budapesti „Csikágóba”
Marcus Goldson brit festő a rendszerváltás után egy szerelem hatására érkezett Budapestre, majd a várossal is szerelembe esett, lévén azóta is itt él. Gyerekkorát Kenyában töltötte, majd több kultúrában is hosszan időzött: Walesben, Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten.1993 óta él Budapesten és festményein keresztül legalább ugyanennyi ideje figyel bennünket. Az első találkozása Magyarországgal — ahogy több interjúban meséli — a vadkelet érzetét keltette. Az ország azóta szelídült, másként zajos és másként lett csendes, de ezzel együtt új karakterek bukkantak fel a város színpadán — Goldson pedig mindvégig ott ült az első sorban, ecsettel a kezében.
Vízfestékbe öntött évek
Marcus amúgy szobrásznak készült, ezért vagyunk ilyen „csúnyák” a képein. A művészettörténetben szinte intézményesült a szobrászok és festők közti évszázados civódás, és ha hihetünk a régi pletykáknak, a szobrászok sosem bíztak abban, hogy a festők látják a világ valódi kontúrjait. Marcus tehát — tréfásan szólva — nem is nagyon próbál szépet festeni. De viccet félretéve, a sajátos karakterekben nem nehéz a szomszédot, a rokont, az XY Zoli bácsit és a budapesti mindennapokat felfedezni. Vízfestményei külön izgalma, hogy sok elfelejtett helyszínt, bárt, plakátot is visszahoznak. Goldson formanyelve nem csupán eredeti, hanem bizonyos értelemben szociográfia is: finoman rétegzett lenyomata annak, ahogyan a tegnapok beépülnek a jelenünkbe. Képei jellegzetes figurákkal benépesített, szubjektív Budapestet tárnak elénk — humortól fodrozódó, vizuálisan vibráló, kissé abszurd, de szerethető városképet.
A képek hatására jönnek az ízek, szagok, emlékek is, annak persze, aki itt élt. De egy érdeklődőnek is egy Goldson-kép mindenképp többet mond el, mint egy képeslap a Halászbástyáról. Alkotásai aprólékosan kidolgozottak, minden részletnek megvan a maga funkciója, mintha egy személyes idegenvezetés állomásai lennének. Ez az élmény az, ami utaztat: elvisz egy alternatív városnézésre. Goldson jellegzetes figurákkal benépesített, szubjektív Budapestet tárnak elénk — humortól fodrozódó, vizuálisan vibráló, kissé abszurd, de szerethető városképet.
„Sokat kóboroltam Budapest utcáin, és valamikor a kilencvenes évek végén egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkezdem lerajzolni mindazt, ami annyira sajátos itt – a rövidező figurákat, tipikus bajuszokat, arcokat, amelyek láthatólag generációk óta ugyanabba az időzónába ragadtak. Nem volt semmiféle hirtelen megvilágosodás. Fokozatosan történt az egész.” – mondja Marcus
Marcus valódi, létező embereket fest – alakokat, akiket valahol már mind láttunk, még ha nem is tudjuk pontosan, hol. Jegyzeteiből és gyors, elkapott vázlataiból dolgozik; figuráit gyakran összekombinálja, mintha Budapestnek volna egy saját „ember-legó készlete”, ahol a különböző elemek már készen várják, hogy új formába illessze őket. Előfordul, hogy egy-egy jelenet nem tűr halasztást: ilyenkor fél napokat képes mozdulatlanul egy utcasarkon ülni, hogy ott helyben fejezzen be egy kompozíciót. Az ember alakja közben elsétál, eltűnik a villamos mögött, feloldódik a tömegben — de az ihlet marad. A pillanat megszárad, rögzül, és a történet onnantól már két dimenzióban folytatódik tovább.
Nem lenne tisztességes Goldsonnal szemben, ha őt csupán „Budapest-festőnek” titulálnánk. Marcus mindenekelőtt jó festő — csak épp a média ezt az oldalát kapta fel, amelyben a város tükröződik vissza. Mi pedig szeretünk belenézni ebbe a finoman torzított, festett tükörbe. Ha valakit érdekel Goldson, Budapesten túl is érdemes kicsit elveszni az oldalán.
A hely szelleme
Magától értetődőnek vesszük azt a környezetet, azokat a figurákat, akik körülvesznek bennünket, és sokszor átsiklik a figyelmünk felettük. Elfelejtünk utcákat, tárgyakat, ízeket, hangulatokat. Ki emlékszik még a régi Deák térre, a régi Corvin-negyed környékére, a régi Nyolcra? Marcus igen. És festményei néha több atmoszférát képesek sűríteni, mint bármilyen fotó.
Goldson megrögzött biciklista, így persze mindenfele jár, de Ferencváros a választott hazája. A fő vadászterülete emiatt elsősorban a „Nyóc” és a IX. kerület. A Ráday utca, Kálvin tér, Palotanegyed, a Mikszáth környéke gyakori téma nála. De a Római-partot, Károlyi-kertet, Nehru parkot is szereti. Természetesen a téma az utcán hever. Bárhol, bárki, bármilyen pillanat lehet a kezdete egy új történetnek. Vajon a genius loci, a hely szelleme el fog-e tűnni? Mennyire változik szeretett-gyűlölt városunk?
Goldson több interjúban is megfogalmazta már: „Budapest igazán az elmúlt tíz évben változott meg. Sokkal több lett a turista, sokkal több a bár és a szórakozóhely — közben a helyi közösségek valahogy háttérbe szorultak.”
Mitől leszünk mi magunk önmagunk? A kép, amivé válni szeretnénk, eltörli a múltat? Vagy menthetetlenül ilyen „szomorú vasárnaposak” vagyunk? Egy biztos, amíg vannak itt kis közösségek, a szabadság kis körei, addig van élet és remény.
„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói,
maradunk itt, neve is van: Budapest”
