Az IRAK New York belvárosának legendás graffiti csoportja, amiből két út vezetett: vagy világhírű lettél, vagy meghaltál. Kicsit úgy hangzik mintha egy graffitimaffia lettek volna, de itt az életforma volt életveszélyes és izgalmas egyszerre. Jól érezték magukat, bármi áron, és ebbe sajnos tényleg bele lehet halni.
IRAK: otthontalan otthon otthontalanoknak
Az IRAK története tulajdonképpen az, amit Larry Clark Kölykök című filmjében látsz, kevesebb deszkázás és nagyon-nagyon sok graffiti. Ez az az időszak, amikor a hiphop újra kitalálta magát, a gördeszkázás vert/félcső helyett utca lett, és a graffiti minden kétséget kizáróan elindult a street art és a művészet fele. Az IRAK crew ebbe a zónába alakult ki olyan srácok baráti társaságaként, akik normális esetben nem találkoztak volna. Volt köztük otthonról elszökött gyerek, szegény fekete, gazdag fehér, meleg, deszkás, drogos, notórius boltitolvaj.
Az IRAK crew bár graffiticsapatként vált ismertté, valójában egy menedék volt. Szó szerint egy falka, akiket mindenki kiközösített. A kaszton kívüliek bandája, akik összefogtak, mert együtt túl lehetett élni az utcán.
Utcagyerekek, művészek sajátos szindikátusa volt, akik családdá és forradalmi erővé váltak New York 14. utca alatti világában. A 90-es évek végi fénykoruk óta néhány tag híressé vált, néhányan meghaltak. És az alapító Kunle Martins/Earsnot évtizedes küzdelmet vívott magával, hajléktalanság, nemi identitászavar, szenvedélybetegség, drogfüggőség és börtön között ingázott. Aztán apránként kis lépésekben felépítette magát. Az ő történetén keresztül az egész társaságra rálátunk. Mindent egyesített magában, ami az IRAK volt, jót és sajnos rosszat is.
Az IRAK név egyébként egy utcai szlengből ered, a „racking” jelentése a bolti lopásra vonatkozik, de arra a komolyabb esetre, ha értékesebb dolgot lopsz eladásra. Pia, parfüm, ruha stb. Innen jön az „I racking” vagyis az IRAK elnevezés.
EARSNOT – REHAB – IRAK
Kunle Martinst aki ismeri egyáltalán, az IRAK névvel azonosítja, pedig ő csak egy volt a rosszcsontok közül, igaz az alapító.
Talán leginkább EARSNOT néven ismerték azok, akik a graffitit követik, de legalább 5 nevet írt, és szerintem most is fest, csak álneveken.
Az IRAK esetében külön ki kell hangsúlyozni, hogy egy bolti lopásra hajlamos osztag volt. Szinte sportot űztek ebből és kihívásnak tekintették, búvárruhát, bármit elvittek. Konkrétan ebből tartották fenn magukat, de fontos, hogy passzióból is loptak, például karácsonyfát, csónakot és teljesen fura dolgokat, jeget, mármint sima bolti 5 kilós jeget. Ami talán kreatívabb és produktívabb, hogy ez egy egy művészeti kollektíva és egy közösség is volt, akik három évtized javát együtt töltötték egyfajta fura családként. Tagjai között vannak/voltak világhírűvé váló művészek, bringások, de sima társadalom által kivetett lumpenek is. Igen, akik nem csináltak semmit, csak velük lógtak.
A hírhedt elhagyatottak és otthonról elszököttek végül egy olyan kulturális forradalmat hoztak létre, amely globális szinten befolyásolta a művészetet, a divatot és a kultúra alakulását. Az IRAK története több évtizeden át ível, és a legkorábbi tagok közül néhányan a művészeti világ sztárzónájába katapultáltak – köztük Ryan McGinley, Dan Colen és Dash Snow. Earsnot/Rehab vagyis Kunle Martins egyszerűen nem volt se szalon-, se piacképes, nem mintha a többiek azok lettek volna, de tán szerencsésebbek. Vagy mégsem? Kunle ugyanis még él.
Kunle Martins – egy New York-i utcagyerek felnövéstörténete
1996 volt, a Kids/Kölykök épp kijött, a boombap rap legjobb időszakát élte, éppen akkor, amikor a New York-i gördeszkaszcéna is felpörgött, és olyan márkák jelentek meg, mint a Supreme és a Zoo York. Kunle művészeti középiskolába, a LaGuardiába szeretett volna járni, ahol fejleszthette volna a rajzolási és furulyázási tudását. Igen, furulyázni és fuvolázni akart. De a szülei eltanácsolták ettől, és egy gazdasági jellegű suliba íratták be. Kunle elmondása szerint az otthoni dolgok általában nem mentek jól. Apja nigériai bevándorló, aki jól keresett, de aztán lecsúszott, és ezt nem bírta feldolgozni. Szülei gyakran ittak és verekedtek. Kelet-New Yorkba sodródtak, Brooklynba, de még onnan is kirakták őket, és egy New Jersey-i lepukkant hostelben éltek. Lehet lepattantabb hely, mint Jeru tha Damaja és Afu Ra, az ODB által is megénekelt Flatbush, Brooklyn, East New York? Úgy látszik lehet.
Martin egyszerűen nem bírta az otthoni közeget és elszökött, de még amikor véletlenül találkozott az apjával, akkor sem jól jött ki a dolog. Az apja elvette a gördeszkáját és felpofozta. Ekkor eldöntötte, hogy soha többé nem megy vissza. Tudta, hogy új élete egy káosszal és veszéllyel teli világ. Úgy élt, hogy napközben csavargott, tagelt, és hát, hogy legyen mit ennie, lopott, amíg más gyerekek ki nem jöttek az iskolából, aztán találkozott velük a Washington Square Parkban és hasonló helyeken.
Éjszaka a vonatokon aludt, olyan módon, hogy kinézett távolsági vonatokat, amik három-négy
órát mentek, és csak ott tudták leszállítani. Így töltött el oda vissza 6-8 órát. „Néhány évig
gyakorlatilag minden napom ilyen volt. Mindig minden őrült volt.” – Kunle Martins.
Manhattan és a külső kerületek között flipperezett. Mindent ellopott, amire szüksége volt: élelmiszert, ruhát, festéket. A graffitivel még egy régi osztálytársa ismertette meg – az a diák, akiből később a legendás GESHU lett.
GESHU IRAK: Silver Mop Tags.
Közben megismerkedett a későbbi IRAK crew minden tagjával, és elindult egy végtelen, vad életforma. Az IRAK nevet is ő kezdte először írni, csak a többiek átvették. Abban az időben a falfirkálás és a gördeszkázás körei nemcsak látens homofóbiával voltak tele, hanem intenzíven melegellenesek is voltak. Na, most azt kell tudni Kunle Martns-ról/Earsnotról, hogy meleg. De nem csináltak belőle nagy ügyet vagy ilyesmit. Kunle egy magas, magabiztos és utcai harcokba belemenő srác volt, nem így képzelsz el egy meleget. Sok haverja onnan tudta meg a nemi identitását, hogy amikor szétkapott valakit, gyakran közölte a lecsapott ellenféllel.
„Most menj haza, és mond el apukádnak, hogy egy b**i kiütött téged.” – Kunle Martins így zárta le a vitákat
Martins, aki idén töltötte be a 43. életévét, egy kétszobás lakásban él Manhattan északi végén. Érdekes, hogy bár majdnem egy évtizeden át gyakorlatilag bolti lopásból élt, ott igazán sose kapták el, graffitizés és droghasználat miatt voltak csak ügyei, de ma már jó fiú. Volt sima bolti eladó, aztán az évek során Martins az Alife-nak és a Supreme-nek is dolgozott, alkotásait kölcsönözte a tervekhez, és egyedi utcai stílussal ruházta fel ezeket a márkákat. Manapság elsősorban portréművészként keresi a megélhetését, grafittal és faszénnel ábrázolja barátait kartondarabokra. IRAK néven egy kis márkát is futtat, de ezt jobbára csak a New York-iak vágják. De azok igen, Virgil Abloh is gyakran viselte csak úgy, pedig neki több saját márkája is van.
A fiatalabb Kunle Martins-ról alias Rehab alias Earsnotról azért láthatsz pár videót. Nem volt egyszerű forma. Az Earsnot inside/Outside első részében még a tiszta időszakában is simán beugrott egyet verekedni a focipálya közepére.
HCTN EPISODE 6 : IRAK – EARSNOT
Iraki veteránok
McGinley az egyik régi tag, khm Tag (höhöhö), elmagyarázza: „A graffiti egyfajta kényszer is. Létezik egy bizonyos embertípus – aki azt akarja, hogy mindenki lássa és ismerje a nevét, mint a nagy márkákét, ő ugyanakkor teljesen névtelen marad. A másik az adrenalinhajhászás. Ja igen, és aki tehetséges ezt továbbfejleszteni, szintet lép, de ez elsősorban a famegame-ről szólt ott és akkor.
1999-re az IRAK mindenhol ott volt, bármerre néztél a belvárosban, IRAK tageket láttál. „Nyilvánvaló volt, hogy nagyon keményen nyomtuk a graffiti rock n rollt.” – mondta Nico Dios, az IRAK egykori tagja, ma kannabisztermesztő és őstermelő.
Ekkorra az IRAK nemcsak a belvárost festette át, újrahuzalozták az undergroundot és új kapcsolatokat teremtettek a kulturális mozgalmak között.
Összehoztak gördeszkásokat és divatmodelleket, ravereket és blue-chip művészeket, valamint legendás bronxi writer-eket és kevésbé legendás wannabe vandálokat New Jersey-ből. Magától értetődőnek tartjuk, hogy ezek a világok alaphangon összekapcsolódnak egymással – a divat, a művészet és a zene ma már mind egy kulturális spektrum részét képezik –, de ez nem mindig volt így. Nemcsak az internet miatt, hanem mert a bronxi bomberek, a hiphoparcok és a belvárosi fehér crispy srácok nem kapcsolódtak.
Crispy-ropogtatós arcoknak jellemzően azokat a fehér New York-i arcokat hívták, akik nem hiphopot vagy punkrockot, hanem klubzenét hallgattak, és hát igen, ropogtatták a tabikat. Ez úgy kapcsolódik ide, hogy régebben organikusan csak rapzenehallgató arcok graffitiztek, de ez nagyot változott, és a crispy arcok közül is sokan felszálltak a „festékes vonatokra”.
Mivel Martins egyfajta természetesen kiválasztódott vezető is volt, azok, akik az IRAK ernyője alá kerültek, nem kerestek másokat. Végre megtalálták azt a helyet, ahol valamennyire békén hagyta őket a világ. A crew érdekessége, hogy nagyon különböző emberek voltak a tagjai.
IRAK graffitis csapata kibővült és hamarosan további nevek jelentek meg a falakon: SACER, KSER, GLACER, SETUP, AREA, SEMZ, KENT, FANTA, SEMEN és NEKST. „Olyan volt, mintha én építettem volna ezt a dolgot, mint egy kis pavilon, ami menedéket nyújt a nap és az eső elől, és a barátaim jöhettek, és ott lóghatnak.” – mondta Martins.
Egyesek számára ez a csapat a túlélés volt, egy éjszakai alváshelyet jelentett. Mások számára ez lehetőséget jelentett arra, hogy művésszé váljanak, és boldoguljanak egy kreatív közösségben.
A ’90-es évek végére az IRAK-családba New York minden részéből érkeztek arcok: voltak fehérek és feketék, ázsiaiak és dominikaiak, melegek és heteroszexuálisok, fiúk és lányok, a hiphop és a punkrock szerelmesei, művészet és vandalizmus kéz a kézben. Amúgy szinte a mai napig vannak, akik mozgatják a csoportot.
Ed Wonka a legújabb IRAK crew tag.
„Azt hiszem, mindannyian egy hasonló világban akartunk élni.” – mondta Dan Colen. „Ami akkoriban nem volt valóság. És megpróbáltuk megteremteni ezt a fantáziát. Természetesen kimentünk és buliztunk, de tényleg nem ez volt a prioritásunk. Nem ez volt az igazi alapélmény, amit kerestünk, hanem a sokkal intimebb eszmecsere.”
Ryan Mcginley, aki azóta világhírű fotós lett, így emlékszik az egészre:
„Mit keres minden dühös, kanos, önközpontú, félig depressziós, félig mániás tinédzser? Kiba**ott okot keresel, és olyan embereket keresel, akikkel megoszthatod az érzéseid. Tudod? A kötelék, amely ezeken az egyszerű, felületes dolgok közben alakult ki, mint például a graffiti, […] ez csak a belépési pont. Az IRAK-ban az a durva, hogy a kötelék ennél sokkal mélyebbre nyúlt, és mindenkit oda vitt, ahol ma van.”
„Mindenki, aki az IRAK tagja volt, valamiféle káoszból jött ki, valami gond mindenkinek volt a családjában. Mindannyian új választott családot kerestünk.” – mondta Dash Snow, aki pedig egy kimondottan gazdag és híres családból származott
Dash Snow volt köztük az egyik legmegátalkodottabb writer. Ő is szökött, csak nem a családjától (bár de), elhagyta a „problémás” tinédzserek számára készült terápiás bentlakásos iskolát, és minden erejével a graffiticsapathoz akart tartozni.
„A Dash más szintű elkötelezettséget hozott a vandalizmus és a graffiti terén, mániákus volt.” – mondta Ben Solomon, az IRAK egyik tagja, aki művészként és filmesként dolgozik. „Olyan volt, mint a kirakós játék hiányzó darabja, katalizátor volt. Dash hozta az energiát.
Snow Dash-ről egyébként már írtunk mi is. Ő egy különös életút, a felső körökből származott. Nagymamája, Christophe de Menil, egy francia olajmágnás örökösnője volt, és mellesleg a kortárs művészet egyik legnagyobb mecénása. Uma Thurman is a rokonság része egyébként. A Snow-ról szóló dokumentumfilmben a Moments Like This Never Last-ból sok minden kiderül.
Dash és Kunle kapcsolatát és az IRAK crew lényegét így írta le Solomon: „Mindketten elszakadtak a családjuktól. Utcagyerekek voltak, és ezen a szinten kapcsolódtak össze. Tényleg a pillanatban éltek és túlélték. És együtt nagyobb esélyük volt a túlélésre.”
Egy utazás vége
Ez az utazás nem volt mindig olyan dicsőséges, mint amilyennek tűnhetett. Dash a kelleténél jobban nem akart a művészettel foglalkozni, ráadásul a heroin kikapcsolta, bizonyos szempontból kiszívta a lelkét. Sajnos ez lett a végzete is. Snow, Colen, Kunle és McGinley vegyes érzelmeket tápláltak a képzőművészet világával kapcsolatban, elsősorban önkifejezés volt a céljuk és provokáció. Magasztos cél akkoriban nem érdekelte őket. Ellenben anélkül, hogy ezt igazán akarták volna hatalmas inspirációt jelentettek a következő generációnak. Vagy azt is mondhatnánk, hogy az ő vad dolgaik szelídebb változatát árusították ki street culture néven.
„Az olyan gyerekek, mint én és Heron Preston, a fiatalabbak generációja, az Orchard Streeten és a Lafayette-en lógtunk, és a Lower East Side és a SoHo között deszkáztunk. És láttuk Kunle-t, A-Ront [Bondaroff], Ryant, Dash-t, olyanok voltak számunkra, mint akik lenni szerettünk volna. Persze akkor mi nem tudtuk ez mivel járt. Csak a lazaságot láttuk.” – Virgil Abloh.
Az aranykor mára berozsdásodott, bár azt mondják az arany nem rozsdásodik. Új történetek születnek, de ilyen őrült társaság, mint az IRAK-csapat, ritkán alakul ki.
Az egymásrautaltság a művészet és a vandalizmus sajátos elegye. De lehet nem is ők voltak vadak, hanem az egy ilyen időszak volt. Ha valaki azt hiszi nosztalgiázok, akkor elég csak ezt a videót megnéznie. Harlem akkor és most.
Harlem, New York 1989 vs. 2020
