Barion Pixel

Ishihara Gōjin és a gyerekek rémálmai

Benedek Csanád

2024.01.13.

12 perc

Rémisztgetős bácsi
A rémisztgetős bácsi nem egyenlő a mutogatós bácsival, esetünkben csupán egy tehetséges grafikusról van szó, akinek horrorisztikus munkái állami segédlettel a kisgyerekkehez is eljutottak. Kicsit bulváros a felütés, de tény, hogy Ishihara Gōjin sokáig azért maradt köztudatban, mert a japán rémségek, mítoszok egyik legügyesebb megfestője volt. A hatvanas-hetvenes években gyerekeskedő japánok egy része csakugyan szenvedett a Gōjin-traumától. Tényleg így nevezték, mivel sok kisgyerekhez jutott el az inkább idősebbeknek szánt rajzai. Ennek megvannak az okai, de előtte egy kis élet és rajz.

Ishihara Tōru, aki nem tehet róla

Eredeti nevén Ishihara Tōru, Taisha városában született 1923-ban. Ishihara Gōjin a durvább, horrorisztikus alkotásokat jegyző művészneve, de Hayashi Gekkō néven még vadabb dolgokat is megjelentetett, amit akkor még büntettek, ezért kellett a nagy titkolózás.

Japánok Mongóliában és egyéb nem túl pacifista események

Ishihara a helyi színházban tett gyakori látogatásai során találkozott először a művészettel. 1941-ben, 18 évesen Mandzsukuoba, majd Mengjiangba költözött, ahol némafilmek festéséből élt. Mandzsukuo az 1930-as, 1940-es években japán vezetés alatt álló bábállam volt Északkelet-Kína, Mandzsúria és Belső-Mongólia területén. Később a bábállamból kiindulva szállták meg Észak-Kínát a japánok. A mi esetünkben mindez azért érdekes, mert jó néhány, később híres-legendás japán fordult meg ezen a vidéken. Többek között az aikido atyja Uesiba Morihei is, akit még kémkedéssel is megvádoltak a kínaiak, pedig az öreg csak küzdősportiskolákat és mestereket keresett. A militáns japánok nagyon szerették az ilyen karaktereket. Uesibának katonai karriert kínáltnak, ő azonban visszautasította a lehetőséget és hazatért családjához. Nagy valószínűséggel a fronton szerzett élmények hatására lett feltűnően befelé forduló. Nagyon mélyen érintette Japán belépése a világháborúba, szó szerint belebetegedett.

Minden tiltakozása ellenére Ishiharát besorozták a Japán Birodalmi Hadseregbe a második világháború alatti mozgósítás során. Míg Mongóliában állomásozott, egy tűzharc során majdnem meghalt, melyben aztán sok közeli barátját is elveszítette, akik szintén nem akartak harcolni. Ishihara később ennek az eseménynek tulajdonította a militáns pózolás és tekintélyuralom iránti megvetését. Ezt a mellékszálat azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert nagyon egyoldalú a szamurájoskodó háborúmániás japánokról alkotott kép. Sokszor a békepárti száműzetésbe, vagy büntetőszázadba (pl. Mongólia) küldött japánok haltak meg, míg a nagyszájú háborúpártiak megúszták.

Ishihara szerencsére megúszta, pedig még saját társai is elverték, amiért nem akart embert ölni a háborúban. Miután hazatért Japánba, előadásokon vett részt a Nihon Egyetem művészeti tanszékén. Itt ismerkedett meg Norman Rockwell művészeti elveivel. Ishiharat gyakran a „japán Norman Rockwell”-ként emlegették. Pályáját 1955 körül kezdte illusztrátorként, a Meisei és a Heibon magazinok számára rajzolt.

Ishihara Gōjin, 1952

Két hírnév egy név alatt
Munkáira nagy igény mutatkozott, így a hírnév sem váratott sokáig magára, ami megterhelő időbeosztást követelt. Nem volt ritka, hogy 100 illusztrációt kellett rajzolnia 3 nap alatt.

Az 1960-as évek elejére Ishihara jól ismert név volt a mainstream világban, azonban sokan nem tudták, hogy álnéven is volt egy legalább akkora underground hírneve.

A későbbiekben Hayashi Gekkō néven közreműködött meleg és BDSM-magazinokban is. Ishihara idős korában erre úgy emlékezett vissza, hogy ő még megélte azt a világot, amikor a gazdag kéjencek képet rendeltek a rajzolóktól. Ne feledjük, ez még a pornó- a médiaipar mai állapota előtt volt! Ezek a megrendelések esetenként annyira furák voltak, hogy nem lehetett fotós technikával megoldani. Mindenkinek a fantáziájára bízom meddig mer elmenni. A japánokat nem kell félteni, ha pervy-kinky dolgokról van szó. Bár hozzá kell tenni, hogy Japánban ez nem olyan elterjedt, mint ahogy ezt mi gondoljuk. Ishihara azt mesélte, hogy később próbálták őt úttörőnek beállítani, de ő maga ezeket a képeket csak a pénz és a kíváncsiság miatt festette. Aztán megélte a hatvanas évektől elinduló „virágozzék minden virág” korszakot is.

Hayashi Gekkō néven elkövetett alkotásai nem Facebook-kompatibilisek, de ezek is művészi értékűek. A horror- és rémmese stílusát már korábban is sokan ismerték. Egyik utolsó munkája, a Seikimatsu magazin első számának egészoldalas borítóillusztrációja közvetlenül halála előtt, 1998-ban jelent meg.

Trauma bácsi és az ő kis világa

Ishihara alkotásait tartalmazó könyveket ma már nehéz beszerezni. Az egyik forrás az Illustrations of The Strange, Mysterious And Bizarre For Kids of The Showa Era, a másik az Illustrated Book of Japanese Monsters, amely a japán mondavilág természetfeletti lényeit ábrázolja. Sok Gōjin-illusztráció különféle oktatási és szórakoztató jellegű, gyermekeknek szóló kiadványokban jelentek meg. Igen, jól olvasod, sőt, sokszor kimodottan kisgyerekeknek szóló kiadványokban.
A Sóva-kor (1926-1989 közti időszak) a japán történelem talán legfurcsább korszaka, egybeesik Hirohito császár életével. Annak idején merőben más pedagógia módszerek uralkodtak Japánban, mint azt mi gondolnánk. Se szeri se száma volt az olyan oktató jellegű, sokszor állami támogatással kibocsátott könyveknek, melyek rendesen rémisztgették a gyerekeket. Mindez egy olyan elgondolás mentén született, hogy jobb, ha a gyerek megijed, fél valamitől, mint hogy valami baj essék vele. Ezért teljesen komolyan írtak olyan dolgokról gyerekeknek, hogy ne menjenek bele a lápokba, ismeretlen bányatavakba, mert abban laknak a teknősbékaemberek és lehúzzák őket a víz alá, hogy megegyék.

Vagy voltak a mi vasorrú bábánkra, boszorkányokra, öreg nénire hasonlító fojtogató démonok, akik a gyerekekre vadásztak, akik elcsavarogtak. Megfojtották a kisfiúkat és megették. A kövér kisfiúkat, kislányokat szerették legjobban. Vagy hogyha nem alszol rendesen, nem csukod be a szemed, jön a baku, álomevő macskaszerű kiméra, ami megeszi a szemed. Most az idősebb generációt megcélzó ribancpókokról nem is beszélek. Ezek a csábító jorogumok, póksellők, a kanos fiúkat szerették megenni leginkább, de gyakran vízeséseknél laktak, és ott vadásztak.

Az elhagyott kutak mélyén élő hipnotikus hatású szellemek (amelyek ha belenézel a kútba, arra késztetnek, hogy beleugorj) már egész ártatlannak tűnnek. Jól kivehető, hogy ezen történetek a folklór mellett azt is szolgálják, hogy a gyerekek ne csavarogjanak, ne menjenek bele veszélyes vizekbe, kutakba. Az, hogy berottyantva rettegnek, még mindig jobb, mintha valami bajuk esne. Ez elsőre furcsa lehet, de mi sem voltunk mások régebben. Elég csak a Piroska és a farkas vagy a Jancsi és Juliska emberevő boszorkányára gondolni. De hogy még konkrétabb példát is mondjak, a német Heinrich Hoffmann, Struwwelpeter (Kócos Peti) című gyerekkönyve konkrétan kimeríti a horrorkategóriát. Ezeknek a történeteknek a lényege dióhéjban: ne rosszalkodj, mert meghalsz.

Olyan sztorik vannak benne, hogy egy kislány addig játszik a gyufákkal, amíg felgyújtja magát és hamuvá ég. Aztán ami még durvább, mert egészen kisgyerekeknek szánják, miszerint Konrádka az édesanyja figyelmeztetése ellenére is szopogatja titokban a hüvelykujjait, erre megjelenik egy szigorú szabó, és egy nagy ollóval lemetszi az ujjszopó kisfiú mindkét hüvelykujját. Arra akarok kilyukadni, hogy ez nemcsak japán specifikum. A japánok a 17. század elejétől kezdve teljesen bezárkóztak, elszigetelten éltek egészen az 1870-es évek nyitásáig. Ezért történhetett, hogy a 19. század végén az országban még 17. századi mentalitásban, szemléletben éltek az emberek, így náluk sokkal több hiedelem és babona maradt fenn. A nép is babonásabb volt. Maga Takeshi Kitano mondja az Asakusa Kid című életrajzi filmjében, hogy még a huszadik században, a második világháború után, is volt olyan japán sziget, ahová amikor először helikopter érkezett a biztonság kedvéért azért leborultak előtte. Értik ők, hogy benzin, de mi hajtja, ugye? Egy démon?

Ishihara ügyes kézzel festette meg ezeket a lényeket, amit a japán emberek bátran adtak gyerekeik kezébe, hogy okuljanak. Ma már nevetünk ezen, de sok gyerek ezeket a lényeket komolyan vette, mert a felnőttek világa legalizálta ezt. Gōjin Ishihara nagyon hosszú és lenyűgöző karriert futott be, melynek során klasszikus rajzok, sci-fi, horror és tabutémák is belefértek. Nem gondolnák, de ma már horrorárakon mennek ezek a horrorképek Japánban. Nehéz őket beszerezni, és nehéz őket elfelejteni. Brrrrrrrr.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Szándékosan véletlen: szürreális Budapest Varga Balázs képein

Vhils, a vakolatvandál

Bicicleta Sem Freio: a fék nélküli brazilok, akik elvarázsolták a világot

Egy darabka Kanada – a jég hátán, horgászkabinba zsúfolva

Aki először kukoricázott a törvénnyel: Cornbread, az első graffitis

Travis Chapman és az amatörizmus dicsérete