Barion Pixel

Jonah Hill naplója, avagy gördeszkával a terapeutáig

Petke Balázs

2023.02.21.

7 perc

Egy elsőfilmes rendező, vagy író, aki éppen az első regényét készül megírni, a „nagy öregek” szerint jobb ha egy olyan témát választ, amit töviről-hegyire ismer. Jonah Hill megfogadva az intelmeket, egy olyan szubkultúrába vezetett be minket a 2018-ban bemutatott Gördeszkások, eredeti címén Mid90s filmjével, amibe jóformán beleszületett. Így kaptunk tőle egy igazán életszagú és hiteles történetet. Ha felütnénk Hill képzeletbeli naplóját, ez a sztori lehetne a korai fejezetek egyike, a nemrég megjelent Phil Stutz módszer pedig az utolsó epizód, a jelenlegi életszakaszt feldolgozó memoár.

Bevallom, nem sok filmben láttam Jonah Hill-t, de mindig is az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy egy nyíltszívű srác, aki bármilyen karakter bőrébe bújik, a nehezebbnek tűnő, totálisan nyílt lapos utat járja – beleviszi saját esendőségét, öniróniáját az adott szerepbe, így bontakoztatva ki Jonah-os humorát és drámai oldalát egyaránt. Amikor pedig ír és rendez, akkor végképp nem fogja vissza kitárulkozó énjét.

A Gördeszkások nyitó jeleneténél fellapozzuk a képzeletbeli naplót és a 90-es évek közepén találjuk magunkat egy sodródó, rémült tekintetű 13 éves kisrác mellett. Ő Stevie, akit épp a falhoz csap a szinte folyamatosan frusztrált és dühös bátyja. Egy középosztálybeli egyszülős (édesanyjuk egyedül neveli őket), család házában járunk. Pár perccel később látjuk Stevie kicsi és szerény szobáját, majd a testvére tágasabb, Wutang és Mobb Depp poszterekkel kidekorált lakrészét. Pillanatok alatt szinte beszívjuk az adott közeg kultúráját, környezetét. Elindulunk Stevie-vel együtt az utcára, mert mindenhol jobb mint otthon. El az agresszív testvértől, el a nyomasztó lakásból, ahol csak bántást és folyamatos egzecíroztatást kap. A kamaszkor előtt álló srác azzal a szokásos bizonytalansággal küzd, mint minden kortársa. Kik a barátaim? Kihez tartozom? Merre találom saját falkámat, merre vigyen az utam nap mint nap?

Ezek a gyerekek keresik még önmagukat, fogalmuk sincs mi lesz a stílusuk, mivel tudnak érvényesülni és mi miatt fognak mások, a többiek felfigyelni rájuk.

A legfontosabb, hogy menők legyenek, kemény, stílusos arcoknak kell látszódni, különben elhullanak –
a gyengék egyedül maradnak, a kóborló kiközösítetteket pedig csak a bántások érik. Egyedül nagyon nem jó.

A 4:3-as képaránnyal pásztázó kamerán keresztül kísérjük Stevie útját, látjuk az utcán megalakuló kosarazó, gördeszkázó bandákat, a háttérben folyamatosan pulzáló hip hop zenével. Stevie egy 4 barátból álló gördeszkás falka mellé csapódik, mint egy kis kóbor kutya, akihez eleinte nem szólnak, de nem is kergetik el, egyszerűen csak megtűrik. És átérezzük a pillanatot, mint fordulópontot amikor hozzászólnak először – ezzel szimbolikusan is jóváhagyva jelenlétét.
A felnövéstörténet egyik legfontosabb momentuma egy kisrác számára az a reményteli pillanat, amikor eldőlhet, hogy lesz hová tartoznia. Innentől kezdve pedig csak a deszka és az új barátai számítanak. Teljes áhítattal beszélget a vele szinte egykorú Ruben-el, figyeli az állandóan kamerázó, szűkszavú Fourth Grade-et és istenként tekint a falkavezér Ray-re és annak legjobb barátjára, a hihetetlen menő és eszement karakterre, Fuckshit-re (zseniális a magyar fordítás: Szarbasz).
Ha a Gördeszkások-ra úgy tekintünk, mint a 90-es évek tökéletesen megidézett, realisztikus stílusban leforgatott, másfél órás gördeszkás klipjére – már akkor sem fogunk csalódni, viszont ennél jóval több ez a film.

Ezeknek a srácoknak a barátsága örök nyomot hagy bennük, ezek a kapcsolatok jelentik majd a valódi alapokokat az életre. Semmi sem pótolhatja majd annak emlékét, amikor egy felüljárón együtt néznek szembe a feladattal: halált megvető bátorsággal átugratni egy hasadékon, amely alatt tátong a mélység. Stevie ahogy kell, bele is zuhan, amikor kamikaze módon nekirugaszkodik, nem törődve barátai tiltakozó ordibálásával. Számára ez az ugratás jelenti a világot. Eljött az ő pillanata.

A félelem nem opció, hiszen egy katartikus ugratásról van szó és az elismerésről, amit kivívhat a bandán belül. A távolban aggódó szülő pedig jobb ha elfogadja a tényt, hogy nincs már ráhatása a fiú cselekedeteire. Stevie számára már a barátok azok, akikre felnéz. Ha ők szívják a füvet, ő sem marad ki a körből, ha mindenki fogja a kezében a papírba csomagolt 40ans sört, ő is ezt teszi.

Jonah Hill elmeséli nekünk gyerekkora történetét és mi értjük, élvezzük a képeket és nem csak értjük, azonosulni is tudunk. Hiszen mi is voltunk gyerekek, nekünk is volt bandánk és nem csak ücsörögtük az utcákon. Valamit mi is csináltunk, valamivel nekünk is ki kellett tűnnünk. A Gördeszkások egy magával ragadó Jonah Hill memoár, cselekménye baljósan tart egy drámai végkifejlet felé, de nem kell tartanunk semmitől. A film végéről, mindenféle spoiler nélkül a következő gondolatok jutottak eszembe: szülői felismerés és elfogadás gyönyörű -de nem giccses – filmes ábrázolása, minden a helyére kerül, frappáns záró képsorok, stb…
A Mid90s úgy kerek, ahogyan van!

Most pedig lapozzunk tovább Jonah Hill naplójának végére, a jelenhez. A Phil Stutz-módszer fekete fehéren forgatott képsoraihoz, amit szintén Hill írt és rendezett.
A felvételen Jonah Hill a terapeutájával beszélget, miközben próbálják helyére tenni az alap koncepciót, azaz miért is akart Jonah filmet forgatni a terapeutájáról és miképpen is kellene ezt csinálniuk.

Végül sikerül levonniuk a következtetést: Jonah Hill nem szeretne a saját filmjének főszereplőjévé válni, most nem ő a lényeg, ő csak egy alany. A fókusz Phil Stutz-on lesz. Szeretné megmutatni a világnak ezt a fantasztikus embert, aki segített neki jobb emberré válni.

Mint mindenki, Jonah Hill is cipel egész életében egy hátizsákot, megtömve saját gyermekkori traumáival, felnőttkori lelki tusáival és egy rakás bizonytalansággal. Hátizsákja mindenkinek van, nincs kivétel. Egyesek fel sem figyelnek rá, azaz egész egyszerűen életük végéig viszik. Egyesek felismerik, hogy a hátukon van, de különösebb figyelmet nem szentelnek a tartalmára, mások pedig elkezdenek dolgozni azon, hogy szép lassan ürítsenek a nehéz zsákon. Merjék kivenni a benne rejtőző dolgokat, egyenként megvizsgálják, megértik, majd le tudják rakni.

A film előrehaladtával nagyon hamar megnyerő lett számomra Stutz személye. Különleges technikával segíti páciensét, egyáltalán nem követi az általános sémákat, az üléseken nem a passzív de hatékony „vonalvezető” szakemberként tereli és ösztönzi az alanyt gondolkozásra és ön-elemzésre. Ő a közös elmélkedésre fekteti a hangsúlyt, miközben együttes erővel elemeznek szituációkat, krízishelyzeteket. Sőt, egyes pontokon még saját tapasztalatait is „bedobja a közösbe”.
A képsorokat elnézve hamar ráeszmélünk, hogy egy őszintén felvállalt kísérletét látjuk két magával ragadó embernek, akik bár teljesen különbözőek, egy csónakban evezve ürítik ki saját hátizsákjukat és mindezt úgy teszik, hogy nagyon is tudnak egymáson és magukon is jókat röhögni. Nyers őszinteséggel vállalják fel kísérletük esetlenségét, sőt, Jonah Hill viccelődve mutat rá eredeti ötletének sérülékenységére és nem volt rest improvizálni a forgatások előrehaladtával, amikor felismerte a zsákutcába való fordulást. Hát igen, humorral és a kellő öniróniával sokkal elviselhetőbb az élet, ezt a következtetést elsőként vontam le a vége főcímnél.

Írásom elején eljátszottam a gondolattal, hogy lapozzuk fel együtt a képzeletbeli Jonah Hill napló elejét és jelenlegi utolsó epizódját. És mi lehet a két végpont között? Egy tehetséges ember izgalmas karrierjének minden sikere, kudarca és egy átlagos ember kétségei és félelmei. Hill feltárva magát, rávilágít, hogy még a távolról sikeresnek és gondtalannak tűnő embereknek is kőkemény harcokat kell folytatniuk, amikor egyedül maradnak a gondolataikkal. Ő például saját feladatként megkapta önmaga, tinédzserkori, túlsúlyos és önbizalomhiányos verzióját. Innen, a hátrányból indulva, tehetségével és humorával érvényesült végül, de egészséges önbizalma sosem tudott kialakulni, magára csak kétségekkel tudott tekinteni és mindenféle külső okot meg tudott nevezni sikereinek okaként – a saját tehetségét nyilván soha.

Hátizsákjának jelentősebb tartalmát ez az alap probléma foglalta el, de mindjárt mellette ott volt az édesanyjával való bonyolult kapcsolata, vagy a testvérének elvesztésének traumája is. A Phil Stutz-módszer egyértelműen azért született meg, hogy megmutassa a kiút lehetőségét és másokat is arra sarkaljon, nem kell félni az önmagunkkal való szembenézéssel, mármint lehet, hogy nagyon melós és nehéz dolog ez, de mindenképpen megéri, mert csak jól jöhetünk ki az egészből.
Kis lépésekkel, egyre kevesebb súlyt cipelve haladhatunk tovább utunkon. Jonah Hillt elnézve, nagy valószínűséggel egyre mélyebb témájú filmeket várhatunk tőle, én nagyobb összeggel mernék arra fogadni, hogy előbb utóbb valami igazán nagy film jön ki a keze alól. De ez már a napló egy későbbi fejezete lesz.

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Killafornia, Murder Mountain: a füves hegyek rejtélye

2023 legjobb animációs filmjei – Kutyáknak és olaszoknak megnézni tilos!

Hood, Robin nélkül: 10+1 gettófilm a javából

Tökizmus, vagy amit akartok

„NE LÉGY BAROM miközben”… nézed ezeket a gettóvígjátékokat

Az Odessza hadművelet: szovjetek, tengeralattjárók és sok-sok kokó