Ori Toor az animáció és grafika kortárs univerzumának egyik szupersztárja. Képregényeket és sci-fit idéző vizuális nyelvében megszállott következetességgel rajzolja újra és újra saját, belső világait – olyan tereket, amelyekbe a néző már az első pillantáskor beleveszik. Módszere radikális: nincs vázlat vagy tervezés, csakis improvizáció.
Stílusa vizuális értelemben az állókép határainak kitágításáról szól. Mivel hiányzik belőle az időbeliség vagy bármiféle lineáris szerkezet, Toor egészen sajátos módon mesél történeteket: rétegekben és irányokban. Képei egyfajta rendezett káoszként működnek, ahol a narratíva nem követhető, inkább bejárható. Alkotásai egyben a kortárs vizuális kultúra lenyomatai is: az információval túlterhelt, fragmentált világ képi megfelelői. Mintha az internet logikája – a végtelen görgetés, az egymásra torlódó tartalmak – materializálódna bennük. Ezek a világok túlmutatnak időn, téren és a perspektíva hagyományos szabályain; bennük nehezen definiálható humanoid alakok és gépszerű lények lebegnek, mintha egy folyamatosan alakuló, mégis önmagában zárt univerzum részei lennének.
Toor munkái egy tágabb vizuális hagyományba illeszkednek, amely a tudatalatti képi megjelenítésével kísérletezik – a szürrealizmus automatikus rajzaitól kezdve egészen a digitális korszak poszt-internetes esztétikájáig. Míg a klasszikus szürrealisták – például André Breton vagy Joan Miró – az álmok és a tudattalan feltárását keresték, Toor ezt a logikát egy túltelített, vizuálisan hiperaktív digitális térbe helyezi át.
Ori Toor
A Tel-Avivban élő Ori Toor pályája szinte tankönyvi példája annak, hogy az internet segítségével bárhonnan lehetsz világszinten ismert. Noha édesanyja szőnyegtervezőként és -készítőként dolgozott, Toor inspirációja nem egy örökölt vizuális hagyományból, hanem egy sajátosan kialakított, ösztönös módszerből fakad, ahol az eredmény „soha nem olyan lesz, mint amit előre elképzelt”.
„Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e még képzelőerőm” – mondja Toor. „Vagy talán az elképzelés folyamata teljesen vizuálissá vált: rajzolnom kell, látnom kell a dolgokat ahhoz, hogy újakat tudjak elképzelni. A dolgok inkább a vásznon történnek meg, nem annyira a fejemben. Számomra kulcsfontosságú, hogy fennmaradjon a meglepetés ereje. Nem látom sok értelmét olyasmit alkotni, amit előre ki tudok számítani. Ha mégis azt érzem, hogy ez történik, azonnal előidézek egyfajta „szerencsés balesetet”: kitörlök valami fontosat, vagy hozzáadok egy véletlenszerű elemet, ami mintegy „tönkreteszi” a képet – majd megnézem, mi történik ezután.”
Amit Toor leír, az közel áll ahhoz az állapothoz, amit Csíkszentmihályi Mihály flowként határozott meg: egy olyan, teljes bevonódással járó alkotói állapot, ahol a tudatos kontroll háttérbe szorul, és a cselekvés szinte önmagát generálja. Toor esetében ez a folyamat szó szerint a vásznon történik meg.
Egy-egy munkán akár hetekig is dolgozik, miközben az eredeti kiindulópont lassan elhalványul; a hangsúly nem a kezdeten, hanem a folyamat során kibontakozó, állandó variáción és átalakuláson van. Így jönnek létre azok a szürreális, a fizika törvényeinek is ellenszegülő terek, amelyek nem történetet mesélnek el a hagyományos értelemben, hanem inkább megnyílnak – bejárható, rétegzett világként – a néző előtt.
Az animált GIF-jeiről éppoly ismert Ori Toor időközben egy sajátos, könnyen felismerhető univerzumot épített fel, amely a furcsaság és az álomszerűség határvidékén egyensúlyoz. Könnyű volna azt hinni, hogy egy ilyen, látszólag önmagáért való vizuális nyelv csupán szűk közönséget vonz, ám ennek épp az ellenkezője igaz. Megrendelői között ott találjuk a Wired-et, az Adobe-t, az Apple-t, a The New York Timest, a Cartoon Networköt, a Samsungot, a Bloomberget, valamint a Nike-t is.
Kiemelt munkái közé tartozik az Adobe Illustrator 2018-as nyitóképernyője (Splash Screen), amelyet Vasjen Katro közreműködésével készített, valamint egy limitált példányszámú plakát Lars von Trier 2011-es filmjéhez, a Melankóliához.
Amikor mozgásba lendül – Ori-animációk és klipek
Ori Toor nem animációs alkotóként is markáns jelenléttel bír. Mozgóképei nem egyszerűen életre keltik a rajzokat, hanem tovább fokozzák azt a lebegő, asszociatív világot, amely már az állóképeiben is jelen van. Nem véletlen, hogy sokak számára éppen az animált GIF-jei jelentik a legközvetlenebb belépési pontot ebbe az univerzumba. (ITT tudod megnézni)
Munkássága azonban nem áll meg itt: zenei klipeket és oktatóvideókat is készített, amelyekben ugyancsak visszaköszön az a sajátos, játékos és enyhén szürreális „Toor-féle” báj. Ezekben a projektekben a narratíva és a forma még szorosabban fonódik össze, miközben a mozgás újabb rétegeket ad hozzá ahhoz a vizuális gondolkodáshoz, amely minden munkáját áthatja.
Marias – Little Bugs
Vial of Sound | A Lifetime Passed
A freestyle szabadúszás
Akik piaci alapon dolgoznak, jól ismerik a megrendelői elvárásokkal járó, gyakran feszítő kiszolgáltatottság érzését. Ori Toor ma már abban a ritka pozícióban van, hogy válogathat a felkérések között – de ez korántsem volt mindig így. Pályája korai szakaszában hosszú ideig végzett alkalmazkodó, sokszor kreatív kompromisszumokkal terhelt munkákat.
„Egy kibérelhető humán rajzrobot voltam, egy felbérelhető Adobe After Effects-fegyver” – fogalmazott egy interjúban. Amikor a megrendelők biztonsági játékot játszó, a kockázatot és az egyediséget kerülő elképzeléseit kellett megvalósítania, akkor bizony gúzsba kötve táncolt. Munkássága azonban éppen azért figyelemre méltó, mert képes volt továbblépni ebből a helyzetből: nem alkalmazkodott a végletekig, hanem előremenekült, és következetesen építette saját, fura vizuális világát, mígnem meghatározó tényezővé vált a kortárs grafika és animáció színterén. Kiharcolta az önállóságot. A freestyle szabadúszás bizony nem egyszerű feladat a multis viharok és a megrendelők örvényei között.
A Gibberish-sorozat nem pusztán stílus, hanem egy sajátos vizuális nyelv: olyan képi rendszer, amely nem megfejtésre, hanem megtapasztalásra hívja a nézőt. Talán ez a sorozat a legteljesebb megnyilvánulása annak a tehetségnek, amellyel Toor a kép síkján átszövődő történeteket hoz létre – többféle belépési ponttal és értelmezési lehetőséggel. Titokzatos gépezetek sorakoznak a tájakban, ismerős formák és absztrakciók sűrűjében, miközben apró és monumentális figurák bukkannak fel körülöttük. Toor valamiképp egységbe rendezi mindezt – ha nem is a színpaletták vagy a metsző vonalak révén, akkor a befogadó feltételezésén keresztül, miszerint az egész egyetlen nagy kirakós része, még ha valójában nem is az. A sorozat csak az utóbbi években kapta a Gibberish elnevezést, de az alkotó szerint ez „mindannak a letisztulása, amit már évek óta csinálok: lényegében tudattalan firkálás. Kicsit olyan ez, mint az álmaid elemzése. Van benne logika, de nagyon személyes, bár remélem, hogy van összefüggés tudatalatti szinten.”
Útban a saját stílus felé
Ori Toors zívesen elárulja a műhelytitkait is. Nem tudatosan felépített stratégiáról van szó, sokkal inkább folyamatos gyakorlásról és kísérletezésről. „Egyszerűen csak rajzoltam, és különféle stílusokat próbáltam ki, amíg a dolgok el nem kezdtek maguktól összeállni bennem. Minden alkalommal, amikor rátaláltam egy új irányra, azt hittem: na, ez az, majd rövid időn belül tovább is léptem” – mondja.
Ez a fajta állandó mozgás azonban nem bizonytalanságot, hanem fejlődést jelent. Toor szerint a saját stílus nem döntés kérdése, hanem idővel, szinte észrevétlenül kristályosodik ki. Ugyanez a hozzáállás érvényesül a színezésben is: nincs előre meghatározott rendszer, inkább egy intuitív folyamat zajlik. „Egyszerűen ‘ráöntöm’ a színeket – mintha egy festékes vödörrel dolgoznék –, majd addig alakítom őket, amíg végül jó érzés rájuk nézni” – magyarázza.
„Ha valaki nehezen érez rá a saját stílusára, azt mondanám: érdemes az eltávolodás módszerével
próbálkozni. Néha könnyebb felismerni, hogy mit utálsz csinálni, ahelyett, hogy mit szeretsz.”
Első pillantásra Ori Toor rögtönzöttnek tűnő, szimbolikusan sűrű illusztrációi alig változtak – sem formanyelvükben, sem tematikájukban. Közelebbről nézve azonban egy fokozatosan kitáguló alkotói gyakorlat rajzolódik ki. A képeket idegenszerű jelek, napistenek, sziklaemberek és sokszögű macskák népesítik be; csápok, ágak és karok szelik át a kompozíciók határait, összekötve az egymást követő gondolati egységeket. Mintha minden elem egy nagyobb, láthatatlan rendszer része volna. Az újabb munkákban egyfajta többrétegűség érződik: nemcsak látványban gazdagabbak, hanem egy nehezebben megragadható, mélyebb jelentésréteget is hordoznak.
Számára az alkotás inkább szükségszerűség, mint választás – egy tompa, állandó belső késztetés, amely csak a rajzolás aktusában oldódik fel. „Annyi mindent fogyasztok – tévét, zenét, videójátékokat, Instagramot, könyveket –, hogy jó érzés néha nemcsak befogadni, hanem létrehozni is valamit” – mondja.
Ori szeret úgy gondolni az alkotásra, mintha a gondolatmenetét a vászonra szervezné ki. Freestyle világokat hoz létre – nem azért, hogy megértsük őket, hanem hogy elveszítsük bennük a kapaszkodókat. És talán valóban kevés dolog van, ami annyira pontosan tükrözi a jelenkorunkat, mint az, hogy egy képben bolyongunk, és nem találjuk a kijáratot.
