„Minden emberben él egy táj.” – szól az idézet a filmművészetet megújító francia új hullám prominens női tagjától, Agnes Vardától.
És egyben ez lesz legújabb filmajánlónk központi témája, a művészet által keretezve, a francia fotós és street artist, JR munkásságán keresztül.
Azonban mielőtt rátérnék JR ténykedéseire, mindenképp említést kell tenni kettejük Oscar-díjra jelölt, Arcélek, Útszélek (Faces Places) című doku road movie-járól, melyben a két alkotó együtt indul útnak Franciaország eldugott kis falvaiba, hogy a helyieket megismervén gigantikus méretű portrékat készítsenek róluk. Ezek a képek később házak, pajták, gyárépületek faláról, vonatok oldaláról köszönnek vissza.
Ezt az analógiát folytatva JR még mélyebbre merül, egészen a láthatatlanokig, azokig az emberekig, akik a társadalom perifériáján túl élnek. Többek között ezért is csodálatos a művészet, mert egyfelől jó ürügy arra, hogy ajtókat nyisson meg, másrészről nem ismer határokat és nem része egyetlen szervezetnek sem.
A művészet az embereké, ezért juthat el bárhová.
A Papír és ragasztó című dokumentumfilmben a francia művész elsődleges célja
kapcsolatot teremteni olyan emberek között, akik alapesetben sosem találkoznának.
JR munkái egy adott konfliktusra reflektálnak. Nincs bennük politikai állásfoglalás. Hangot ad a némáknak és megjelenést a láthatatlanoknak. Tökéletes példa erre a szigorúan őrzött kaliforniai börtönben (Tehachapi) tett látogatása, mely során többnyire életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt rabokkal igyekezett egy ideológiákon és rasszokon átívelő projektet összehozni.
A közös beszélgetések nyitottabbá tették az elítélteket, így végül előkerülhetett a fényképezőgép is. A koncepció szerint fotó készül a rabokról, továbbá azokról akik már szabadultak, és az ő családjaikról, a kegyelmet kapottakról, akiknek még itt raboskodik ismerőse, és így tovább… Majd a fotók összekapcsolódnak egymással, hogy láthatóvá váljon ahogyan mindenki kapcsolódik a másikhoz. Azon túl, hogy mindannyian ugyanabba a csapdába ragadtak, szinte gyerekkoruk óta.
A portrékat JR nagy méretben kinyomtatta, majd az elítéltekkel közösen kiplakátolták vele a börtön udvarát. Persze csak miután az előző napok késeléseinek véres nyomait eltüntették az aszfaltról.
Az egyik 25 éve raboskodó arc a végeredmény láttán csak ámul, miközben magába szívja a pillanatot, ugyanis ottléte során ilyet még nem tapasztalt, hogy félretéve a gyűlölködést és a bénító pesszimizmust ennyire különböző emberek, mexikóiak, feketék, fehérek összefognak egy közös cél érdekében. És nem kellett hozzá más, mint remény és egy kis munka. Na meg papír és ragasztó.
Hasonlóan nagyívű kezdeményezés a JR részéről az amerikai-mexikói határfal tövében felállított óriási állványszerkezet, rajta egy kisgyermek fotójával. Az amerikai oldalon folyamatosan járőröző helikopterek miatt azonban komoly aggodalmak merültek fel a terv kivitelezésével kapcsolatban, így a csapat inkább a mexikói oldalon igyekezett megtalálni az ideális helyszínt. A keresés során JR meglátott egy gyermeket, a szemébe nézve pedig elmerengett azon, hogy ez a csöppség azt sem tudja mi ez a fal, ami két országot választ el egymástól. Később visszament és lefényképezte, ahogyan a járókában álldogált és nézelődött. Hamarosan rábukkantak a megfelelő spotra is. A legközelebb álló házhoz bekopogtattak, hogy a lakók engedélyét kérjék az installációjukhoz. Az ajtót nyitó hölgy kapásból rávágta: „Téged követlek a közösségi médiában.” Ez elég durva, hogy az első háznál felismerték.
Egy éjszaka alatt felkerült a kép, majd JR visszatért az amerikai oldalra. Miután kiposztolta a fotót és a helyszín koordinátáit, egyre többen látogatták meg a hirtelen keletkezett látványosságot. A szelfik kezdék elárasztani az instát, és ami a legmeglepőbb, az emberek elkezdték átadogatni a mobiljaikat egymásnak. Fotózkódtak és szóba elegyedtek egymással. A határőrök megijedtek, hogy fegyvereket, vagy drogokat adnak át, ezért letartóztatásba kezdtek. Három hét után már senkit nem tartóztattak le.
Különösen megrendítő látvány a filmben szereplő 2003-as Montfermeil lakótelep, ami a gettók gettója Párizs külvárosában. Nem volt se lift, se áram. „Hogy lehet itt élni? Elvégre ez is Franciaország, nem Szarajevó.” – ahogy egy helyi arc jegyezte meg. Azóta a lakótelep utolsó épületét is lebontották, az ingatlanfejlesztők pedig újra találtak lehetőséget a környékben. Természetesen itt is kattogott a gép, és a papír, valamint a ragasztó sem maradt el. Sőt, egy azóta már ikonikussá vált kép is itt készült, melyen Ladj fegyverként tartja kezében a kamerát.
Jean-René bevándorlók gyerekeként szintén egy láthatatlan családból jön. Párizs külvárosi lakótelepein felnőve mindenhová odafirkálta a nevét. Úgy érezte a graffitivel látható jelet hagy. Egy alkalommal a peron mellett talált egy táskát, benne egy fényképezőgéppel. Miután jó ideig nem jött érte senki, kivette, hogy innentől dokumentálja a kalandjait. Tényleg az élet írja a legjobb forgatókönyvet, ha nincs az a táska, minden bizonnyal JR élete sem ebbe az irányba folytatódik.
A meglepetés ereje egész életét végigkíséri, ahogy ő fogalmaz: „Szeretek lepaktálni az ismeretlennel. Aztán majd kiderül, mi lesz belőle.”
Ez a szemlélet számos szokatlan, de egyben felemelő alkotáshoz vezetett. Köztük is talán a legfigyelemreméltóbb a Rio de Janeiró favelláiban készített alkotása. Itt spoiler nélkül nehéz lenne bármit is mondani. Az erőszak, ami ezt a környéket uralja, az európai ember számára, szinte felfoghatatlan. Talán az özvegyek háza kifejezés sejtet valamit abból, ami ezen a helyen folyik. A dédnagymamától az unokáig a családban mindenki özvegy, miközben mindannyian egy fedél alatt élnek.
JR alkotásai és kulisszatitkai egy páratlan világba kalauzolnak el bennünket,
elénk tárva egy különleges művész egyedi vízióját világunkról.
Az Adam Peters által komponált és Keiko Deguchi által pazarul szerkesztett „Paper & Glue” JR lelkesedésével és meggyőződésének erejével párosul. Ez utóbbit oly gyakran hangoztattja, hogy még közhelyesnek is tűnhetne, amennyiben nem lenne annyira lenyűgöző erejű a munkája, amely a hatalmas méreteket használja fel arra, hogy szavak nélkül fejezze ki üzenetét.
Alkotásainak mulandósága kíméletlenül tükrözi a képben megörökített emberek hús-vér halandóságát. Jean-René expozíciójánál sokkal többet mondanak azok a titáni szemek és arcok, melyek látképei annak az egyetemes köteléknek, amelyek mindannyiunkat összekötnek.
A film az HBO MAX streaming csatornáján elérhető.
