Ha a kilencvenes években vagy a kétezres évek elején felütöttél egy amerikai deszkás magazint, jó eséllyel találkozhattál Pete Thompson fotóival. Kiváltképp a Slap és a TransWorld Skateboarding számára készített képeket a 90-es évek elejétől egészen 2004-ig. Ennek a korszaknak a lenyomataként Pete összeállított egy fotóesszé válogatást ’93 til címmel, amely a gördeszkázás robbanásszerű népszerűsödésének időszakából származó, kevésbé ismert képeket tartalmazza. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még minden valódi és amatőr volt – a formálódás utolsó szabad pillanatai.
A könyv annyi legendás deszkást vonultat fel, hogy felsorolni is hosszadalmas lenne őket. Többek között Stevie Williams, Jamie Thomas, Tom Penny, Donny Barley, Kenny Hughes és Andrew Reynolds is megtalálható benne. A könyvben szereplő deszkások közül sokan ekkor még gyerekek voltak és ismeretlenek. Williamsről például 13 éves korában készült az első fotó a Love Parkban. A könyv címe, ’93 till, a Souls of Mischief zseniális számára utalva. Ez a kötet nyers és kendőzetlen perspektívát nyújt egy világról, amely már nem létezik.
Ha a fiatalabb korosztályhoz tartozol, elsőre úgy tűnhet, hogy középkorú arcok nosztalgiáznak arról, hogy régen minden jobb volt. Valójában nem volt jobb, csak fiatalok voltunk, és az idő megszépíti az emlékeket. Nem gondoljuk, hogy a mostani nyeles deszka vagyis a rollerkorszak fiataljai rosszabbak nálunk. Sőt, kimondottan örülünk annak, ha valaki kimegy a 3D-valóságba, a digitális majális helyett. Fontos megérteni, hogy a kilencvenes évek eleje egy különleges időszak volt. Senki sem tudta, mi lesz belőle, de hirtelen sok dolog kapcsolódott össze, ami korábban nem: gördeszka, klipek, hiphop, punk-hardcore zene, jungle, drum ’n’ bass – és mindez együttesen robbant be. Akik akkor elkezdték nem voltak menők, inkább kaszton kívüliek, hülyegyerekek, utcagyerekek, furcsák és szokatlanok. Ezt már több cikkben leírtam, és a promóvideóban is elhangzik (1:30 környékén), hogy akkoriban a gördeszkázás nem volt társadalmi szinten elfogadott dolog. Mindenhol akadályokat gördítettek eléjük, és inkább valami értelmetlen tinédzser trendnek tartották, aminek minél hamarabb vége lesz, annál jobb. Na, ez lett végtelenítve. A srácok felnőttek, a gördeszkázásból pedig sok millió dolláros iparág és olimpiai sportág lett.
’93 till skateboarding book – short documentary
Pete Thompson, aki maga is aktív résztvevője volt a ’90-es évek gördeszkás közösségének, személyes tapasztalatai és kapcsolatai révén képes volt megörökíteni a deszkás élet valódi esszenciáját. Kiadványa több mint 250 fotót tartalmaz, amelyek nemcsak a trükköket és versenyeket örökítik meg, hanem a sportág mögött rejlő életérzést és szubkultúrát is. Az olvasók betekintést nyerhetnek a gördeszkázás akkori légkörébe, és megtapasztalhatják, milyen volt a deszkások mindennapi élete, kapcsolataik és a közösség összetartó ereje.
A könyv egyik legnagyobb értéke az őszinte, természetes felvételekben rejlik, amelyek nem csupán a sport pillanatait, hanem a körülményeket is bemutatják. Pete akkoriban tudatosan törekedett arra, hogy dokumentálja ezt a korszakot, még akkor is, ha tudta, hogy a fotók 95%-a nem fog megjelenni az akkori deszkás magazinokban. Motivációját az élethelyzetek humora és a szituációk sajátosságai adták.
Amikor egy helyszínről már elkészültek a deszkás fotók, gyakran maradt még
néhány filmkocka a tekercsben, amelyeket Thompson a spontán pillanatok
megörökítésére használt fel. Ezek a fotók jelentik a könyv igazi aranytartalékát.
A legelső kép a könyvben (Lásd cikk kezdőkép), amin a zsaruval beszélgetnek a srácok, az egyetlen fotó a szituról. Az utolsó kocka volt az egész tekercsen. Nem volt időm cserélni, nem tudtam lőni három vagy négy képkockát, csak egy képet készítettem. És visszanézve azokra a helyzetekre, amikor csak egy darab fotót lőttem azt gondoltam: „Istenem, annyira örülök, hogy megkaptam azt az egyetlen képet!”
A korszak falára
Talán nem gondoltad volna, hogy Husserlt és a fenomenológiát fogom említeni, de ennél találóbb példa nincs a helyzetre, hiszen amikor egy történetben benne vagy, azt nem a jövőből szemléled. Valójában a tapasztalataid végett még nem is a jelenből, inkább a múltban ragadsz. Az események kimenetelétől függően pedig a jövőben is másképp fogod megítélni azokat. A kilencvenes évek stílusát a divat újra megidézheti, de ugyanazt az érzést nem tudod átélni. Aki most fiatal, és bő nadrágot meg old school deszkás vagy kosaras cipőt visel, menőnek számít. Akkoriban viszont ez lázadásnak számított, és sokáig kétkedve néztek emiatt. A gördeszkázás akkoriban bizonytalan és furcsa dolognak tűnt. Thompson és a könyvben szereplő deszkások így ragadják meg a korszakot különböző interjúikban.
– „A hagyományos utcabölcsesség szerint a karriered csupán három évig tarthat. Ha szerencsés voltál, mint például Mike Carroll vagy Geoff Rowley, akkor tovább tudtál fejlődni, és még mindig jelen voltál a színtéren. Azonban az előrelépés nem volt könnyű, hiszen akkoriban nem álltak rendelkezésre oktatóvideók; képeket és magazinokat néztünk, valamint videókat lassítottunk le, de azt is később…”
– „Rendkívül ritkaságnak számított, ha valaki hosszú időn keresztül benne tudott maradni a pörgésben anélkül, hogy lesérülést volna. Különösen azok a fiatalok voltak figyelemre méltók, akik a ’89/’90 korszakból sikeresen át tudtak lépni a teljesen eltérő ’91/’92-es stílusra. Ők voltak azok, akik kulcsszerepet játszottak ebben az átmenetben, és csupán három olyan deszkás volt, akik érdemben hozzájárultak a szakadék áthidalásához: Danny Way, Colin McKay és Alphonzo Rawls. Ők voltak az elsők, akik a vert (félcső) után az utcán deszkáztak, ráadásul stílusosan néztek ki. […] A Bones Brigade-ot teljes mértékben ki kell hagynom az egyenletből, mivel ők totál más dimenzióban mozogtak.”
– „Amikor 1991 és ’94 között fellapoztunk egy deszkás magazint, gyakran előfordultak olyan pillanatok, amikor teljesen összezavarodtunk egy-egy trükk láttán. »Várj egy percet; hogyan került oda a deszkája? Hogy sikerült neki ez? Melyik irányba tart?« Ez az élmény azonban hamar elillant, csupán néhány évig tartott.”
– 1994-re a dolgok drámaian megváltoztak. A ’93-tól ’94-ig tartó időszakban, vagy akár ’91 és ’92 között is, a deszkázás rendkívül gyors evolúción ment keresztül. Nem számított, hogy videókat vagy magazinokat néztél, ha nem voltál Kaliforniában, lemaradtál. A fejlődés később más városokban is ugrásszerű volt. 1994-re a Philadelphia-i (Love Park) szcéna módfelett felpezsdült (erről cikkünk ITT olvasható). Az emberek teljesen új szemszögből kezdtek tekinteni a gördeszkázásra, amikor Phillyről beszéltek. Az utcai deszkázás filozófiája, az értékei és az, ami fontos volt számukra, egészen más jelentést nyert azok számára, akik akkoriban Philadelphia-ban éltek. Úgy érzem, hogy ők valóban megpróbáltak összefogni és mozgalmat teremteni, és ez határozottan sikerült is nekik, ahogy azt a történelem is igazolja.
Ebből az időszakból származó képei ma már jelentős történelmi értékkel bírnak. Thompson akkoriban nem ismerte fel – ahogy sokan mások sem, hogy egy mozgalom kezdetét dokumentálja. Philadelphia, Washington, D.C. és New York kulturális tapasztalatainak és etnikai sokszínűségének hatására a keleti parton teljesen új stílus alakult ki. Náluk nem igazán léteztek gördeszkaparkok; az utca volt a terep, ahol hardcore stílus uralkodott, ami aztán az öltözködéssel párosulva jelentős hatást gyakorolt a kaliforniai deszkás világra is, Inspirálta és versenyre késztette. Hirtelen nem ők fújták már a passzátszelet.
Thompson nem csak fotós tehetségének köszönhette ezeket a képeket, hanem annak is, hogy aktívan részt vett a gördeszkás kultúrában. „A gördeszkásoknak a barátaidnak kell lenniük” – mondja Thompson. „Nem fognak veled lógni, egész nap deszkás helyeken forgolódva, vagy heteken át eltűnni valakivel, aki nem deszkázik, vagy legalábbis nem érti, miről szól ez az életforma. Kívülállóként nem készíthetsz ilyen autentikus felvételeket.”
„It was hard! And it was for nothing.”
Szabó Lőrinc a „Semmiért egészen” című versében nem pont a gördeszkára gondolt, hehe, de jól kapta el az öntörvényűség, a saját utas emberek egyik fő belső parancsát.
„Én nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.”
Míg néhányan élethosszig tartó karriert építettek a gördeszkázásból, jellemzőbb volt, hogy a riderek pályafutása négy-öt évig tartott a testet érő egyre nagyobb terhelés és a súlyos sérülések miatt.
„Minden új világnak szüksége van az úttörőire. A deszkázás esetében ezek az úttörők kíméletlenül feláldozták a testüket az alattomos betonon. »Nehéz volt! És a semmiért.« – mondja. „Csak azért tették, mert szerették. Tisztelet illeti ezeket a srácokat.” Ritka ajándék, ha valaki életének ezt a mikrokozmoszát meg lehet örökíteni, és rögzíteni annak metaforikus és néha szó szerinti hatását. Ezért ennyire erősek ezek a fotók. Thompson így emlékszik rá:
„Számunkra semmi más nem számított, csak az, hogy tudj deszkázni, új helyet találni, lógni a barátaiddal, esetleg tisztességesen étkezni, vagy kapni néhány ingyen lapot, ha elég jó vagy és ismered a megfelelő embereket.” Thompson azt írja: „Mindannyian úgy éreztük, hogy élünk, és valóban életünk nagy pillanatait éltük át.”
A ’93 til nem csupán a gördeszkázás rajongóinak szól, hanem mindazoknak is, akiket érdekelnek a ’90-es évek kulturális mozgalmai. Ebben az időszakban a gördeszkázás több volt, mint sport; egy életstílus volt, amely szorosan összefonódott a zenével, divattal és művészettel. Thompson könyve bemutatja, hogyan vált a gördeszkázás a fiatalok önkifejezési formájává és a lázadás szimbólumává, amelynek hatása ma is érződik. Thompson munkája tisztelgés a gördeszkasport előtt, és időtálló fotóemlékmű a ’90-es évek deszkás kultúrájának.
A könyv megtalálható az Atlantisz kínálatában!
