Persze nem az összessel, csak a kintiekkel, miknek nagy többsége csak felesleges teherrel ver. A jéghideg falak közé lépve súlyos liftajtó tárul, majd zárul, kisvártatva mozgásnak indul, a kérdés így szép lassan válasszá silányul. Csendesen, óvakodva, tétován háromig számolva, elméd fátyolos köddel beborítva, mikor a kint a bent, a bent pedig a kint, és te két véglet közt megtépázva maradsz egymagad a tegnap után és a holnap előtt már megint.
1+1=1
A munka és magánélet közti balansz megteremtése olyan, mint az a példában szereplő akármi, amiről mindenki beszél, de senki sem tapasztalta még meg.
Egy égető, a korunkra jellemző általános életvitel szempontjából releváns kérdés, de nem az A és B válaszos, eldöntendő fajtából, sokkal inkább a több oldalas kifejtést, számos ismeretet, kőkemény magolást és „off the f*cking charts” szintű stressztűrő képességet igénylőből.
Shakespeare ma már valszeg sokkal inkább azt kérdezné: „Erre lenni-e idő vagy nem lenni: az itt a kérdés”, meg, hogy „akkor nemesebb-e a lélek, ha időt lel napi nyolc óra alvásra, ugyanennyi munkára, némi túlórára, az odaútra és a hazajutásra, a bevásárlásra, a társas kapcsolatainak ápolására, az elengedhetetlen, napi rendszerességű testmozgásra, a nem elhanyagolható fontosságú énidőre, a világ történéseinek hírek fogyasztása általi nyomon követésére és tán némi önfejlesztésre, he?”
Ha és amennyiben Ben Stillert, és a Severance kreatívjait kérdezné, úgy a válasz minden bizonnyal némi tekergéssel megspékelt, elvont metaforákban lubickoló, kaján vigyorú arconcsapás lenne mindenféle konkrétumok, a hétköznapi ember számára implementálható információ nélkül.
Összetett lételméleti kérdésre összetett lételméleti válasz, egy komplikált kor konkrét problémájának konkrétumok nélküli, de annál komplikáltabb audiovizuális félmegfejtése. Ez a Severance, az Apple-nevű multi által istápolt, a multik kizsigerelő és lélekvesztő munkamoráljáról szóló széria.
A történet kezdőfelütése szerint egy titokzatos tevékenységben utazó nagyvállalat különleges mikrochipek beültetésével éri el dolgozóinál, hogy a munkával töltött órákban ne férhessenek hozzá a magánéletükhöz, a kinti világban pedig a robottal töltött órák emlékeihez.
Vegyünk egy egyszerű példát: Kinti Mark felkel, megreggelizik, megmossa a fogát, felöltözik, beül az autóba, elhajt a számára teljesen ismeretlen profilú céghez, leparkol, a bejáraton belépve leadja személyes tárgyait, beszáll a liftbe, majd kiszáll a liftből, felveszi a cuccait, be az autóba, haza, vacsora, némi szabadidő, fekvés és repeat.
A néhány órás mentális kikapcs közben Benti Mark belép az irodája ajtaján, ahol egy elavult számítógép képernyőjét bámulva számokat kerget órákon át, vált néhány szót munkatársaival, majd a képernyőt bámulva számokat kerget órákon át, bedob egy kávét, és számokat kerget órákon át, jelent a főnökének, számok, számok és számok, a munkaidő leteltével pedig kilép az iroda ajtaján, be a liftbe, ki a liftből, be az irodába, elavult számítógép bekapcs, számok, jelentés, főnök, munkatársak, kávé, be a liftbe, ki a liftből, elavult számítógép, számok, stb-stb…
Ennél többet akkor sem lennék hajlandó leírni a sztoriról, ha végeláthatatlan táblázatok, irdatlan irathalmok és folyamatosan a számítógépet püfölő ujjak zajával kínoznának, mert minden további szó csak a cikk karaktereit gyarapítaná a nézői megismerés élményének a rovására. Mindenesetre, ha pörgősnek meg akciódúsnak tűnne a leírás, az a puszta véletlen műve, az alkotók ugyanis mindent megtesznek azért, hogy a multiknál való alkalmazotti létet a rendelkezésre álló teljes filmszakmai apparátus hadrendbe állításával, az operatőri munkával, a díszlettervekkel, az elbeszéléssel és a zeneválasztással olyan kínkeservesen lassúnak, egyhelyben toporgónak, repetitívnek és fájdalmasnak mutassák be, ami már rendkívül vastag és strapabíró képen lévő bőrt feltételez. Legalábbis ami a nemrég véget ért első évadot illeti, mert ha eddig nem volt még olyan, hogy kilenc részesre nyújtott pilot epizód, hát most már van.
Jó esetben a téma hozza magával a formát, a személyes és szakmai bizonytalansággal teli karakterek, az ismeretlen hátterű kapcsolatrendszerek és a Lumon nevű cég egyenfehér falai közt lengedező, alig-alig észrevehető, de minduntalan egyre csak mélyülő misztikum nyomán kérdések tömkelege fogalmazódik meg nem csupán a vállalat dolgozói, de a nézők fejében is. Kérdőjelekkel telve pedig lehet futni, csak nem érdemes, mikor több a „mi?”, a „miért?”, a „hogyan?” vagy épp a „merre?”, talán érdemes inkább megállni, és időt szentelni a kérdőjelek kiegyenesítésére. Ben Stiller és rendezőtársa, Aoife McArdle ezt az ingoványos jelenséget igyekeztek rendezésükkel a lehető legrealisztikusabban visszaadni hol éppenhogy csak megpendítve, hol teljesen kiakasztva az abszurdításmérőt.
Visszafogott aprólékossággal vezetik be a nézőt az általuk teremtett világ sajátos szabályrendszerébe, a cég dolgozóinak kívülbelülségébe, az egymáshoz és a hasadt személyiségükhöz tartozó különböző világokhoz fűződő viszonyukba, sokkal, de tényleg sokkal több kérdést feltéve, mint ahány választ megadva.
Ha elfogadjuk, hogy a tudományos-fantasztikus filmek/sorozatok két fő alkategóriáját különböztethetjük meg (ennél persze jóval többet, de az én és az egyszerűség kedvéért maradjunk most kettőnél), akkor a Severance a „maholnap” Sci-fik csoportjához tartozik, mikor nem a belátható jövőn túlra réved a matéria, hanem a környezet jelenidejűsége a látottak jövőidejűségével keveredve kelt félelmet a bizonytalan nézőben. Nézed és tudod, hogy ez kam, mégsem lepődnél meg akkor, ha holnap bejelentenék egy szuperspéci mikrochip kifejlesztését, ami egy csettintésre képes megoldani a munkád és magánéleted egyre nehezebb elválaszthatóságából fakadó problémáidat. Jó lesz, hidd el, mire vársz még, ragadd meg az alkalmat. Kacsint-kacsint…
