A film, ahol először mutatta meg magát a reggae és Jamaica igazi arca
A The Harder They Come – Perry Henzell 1972-es kultikus alkotása egy univerzális „így jöttem” történet, amely az akkor még rendkívül sajátos karibi környezetben játszódik. Vidékről egy naiv srác érkezik a nagyvárosba, miközben a sztárságról ábrándozik. Egy dalt próbál kiadni, de lehúzzák, becsapják, majd kábítószer-csempészetbe keveredik, elárulják, a korrupt rendőrség üldözi, mégis népi hősként hal meg. Dalából himnusz lesz, de az anyagi sikerből ő maga sosem részesül.
The Harder They Come | Trailer
Top shotta
A film több szempontból is első a maga nemében. Az első jamaicai zenefilm. Az első reggae-film. Az egyik legkorábbi „hood/ghetto film”. És az első olyan angol nyelvű film, melyet feliratozni kellett – Jamaicán kívül ugyanis nem értették az emberek a vaskos karibi, patois szlengeket. Ironikus módon később pont ezek a szlengfordulatok épültek be az angolszász popkultúrába, onnantól kezdve mindenki tudta, mi az a ganja. Abban is úttörő, hogy a főszereplője egy jobb sorsa érdemes antihős. A filmnek két változata is létezik, egy feliratos és egy felirat nélküli, amelynek más a vége.
A filmzene kultstátusza máig megkérdőjelezhetetlen: a Rolling Stone
„Minden idők 500 legjobb albuma” listáján a 119. helyig jutott, és jelentős
szerepet játszott abban, hogy a reggae betörjön az amerikai mainstreambe.
Az új ritmus úgy simult rá a filmre, mint ha mindig is ott lett volna: láthatatlan, de érezhető pulzusként, amely végérvényesen beleégett a közönség kollektív tudatába. A filmzenén nincs gyenge láncszem; minden dal olyan klasszikus refrént hordoz, amely még jóval a stáblista után is ott rezeg az ember fejében. A Clash legalább két számában – a Guns of Brixton-ban és a Safe European Home-ban – egyértelmű utalást tesz rá. A reggae és a dancehall világában ez a film nem csak kultikus, hanem afféle Biblia. A Boney M. is emelgetett át innen, hogy finoman fogalmazzak.
The Melodians: Rivers Of Babylon
A klasszikus Fugees szám klipje, valamint Wyclef pulcsija (3:33-nál) is utal Jimmy Cliffre. A sajátos pulcsin kívül érdemes megfigyelni, hogy Jimmy magát a számot is cigizve vette fel. Erre lehet azt mondani, hogy lazán adja be.
Jimmy Cliff: Recording The Harder They Come In Studio Session
Fugees: Fu-Gee-La
A film főszereplője Jimmy Cliff reggae énekes, aki Vincent „Ivanhoe” Martint alakítja. A valóságban is élt egy ilyen nevű jamaicai rudeboy, ismertebb nevén Rhygin, aki az 1940-es években szerzett magának kétes hírnevet. A film munkacíme is az ő nevére utalt – Rhygin, majd Hard Road to Travel – míg végül megszületett a végleges változat, The Harder They Come, amely arra inspirálta Cliffet, hogy megírja a korszak egyik legfontosabb reggae-dalát. Henzell filmje azonban csak érintőlegesen követi az eredeti Rhygin-történetet. Sokkal inkább az 1960-as évek Jamaicájának társadalmi feszültségeit, látszatdemokráciáját és banánköztársaság-szerű működését rajzolja fel. Egy szegény, munkát kereső fiatalember történetén keresztül mutatja be a reggae születő világát, a rudeboy-kultúra etoszát és azt, hogyan sodorja a reményvesztettség a bűnbe azokat, akiknek nincsenek alternatíváik.
Az eredeti Rhygin soha nem volt sem zenész, sem drogdíler; egyszerűen egy karibi bandita volt, aki a saját korának erőszakos zsákutcáiban bolyongott. És éppen ezért különösen beszédes, hogy Henzell filmje itt emel be először egy olyan toposzt, amely később a hiphop egyik állandó mitológiájává válik: a törvényen kívüli zenész figuráját aki „szabadidejében” drogdíler, vagy drogdíler, aki „szabadidejében” zenész. Ugyanígy ez a film hozza be a popkultúra széles áramába a rastafariánus világnézet képeit: a szabadság, az elnyomás és a spirituális ellenállás összefonódását.
Egy cigi, amely egyszer csak begyullad és égni kezd a vásznon.
A The Harder They Come Jamaicában hurrikánként tarolta le a mozikat. A fekete jamaicaiak valós helyszíneken való, naturalisztikus megjelenítése — és mindenekelőtt a jamaicai patois, a sziget saját, vadul élő kreol nyelve — olyan elementáris élményt adott a helyi közönségnek, amilyenhez addig nem volt szerencséjük. Henzell későbbi visszaemlékezései szerint „a feketék, akik először látták magukat a képernyőn, sírtak, felugráltak a mozikban, spontán énekeltek és táncoltak. Hihetetlen közönségreakció volt.” A filmnézés hétvégi szertartássá vált: az emberek visszajártak, újra és újra, együtt énekelték a dalokat, együtt táncoltak a moziteremben,
A kritikusok szűkszavúak voltak, a közönség pedig egyszerűen nem tudta hova tenni ezt a fülledt, karibi tempóban zakatoló, utcai realitással átitatott történetet. A fordulat csak áprilisban érkezett, amikor a The Harder They Come bekerült a kultikus Midnight Movies sorozatba — abba a mozis éjszakai életbe, amely akkoriban Lynch, Jodorowsky és más underground ikonok filmjeinek adott menedéket.
Éjfélkor minden másképp működik: az emberek nyitottabbak a szélsőségekre, a furcsaságra, a nyers energiára. A film ott, az éjszaka közönsége előtt talált igazán otthonra, és országos kultusz született belőle.
A film népszerűsége azonban Jamaicán kívül korlátozott volt. A szereplők által beszélt helyi patois nyelvjárás olyan vaskos volt, hogy az amerikai moziknak el kellett hozzá készíteniük a feliratot — sokak szerint ez volt az első angol nyelvű film a filmtörténelemben, amelyhez az Egyesült Államokban hivatalosan felirat készült. Egy sajátos helyzet: angol film, amelyet az angol anyanyelvű közönség nem értett. De talán ez is hozzáadott a különleges aurájához.
2005-ben Londonban, a Theatre Royal Stratford East színpadán musicalváltozat is született a történetből.
2015-ben T. C. Boyle Nehezebb napok jönnek címmel írt áthallásos regényt, amely ugyanúgy egy valós bűnöző alakját dolgozza fel, ahogyan a Harder They Come is merített Rhygin legendájából. Boyle könyve az Aaron Bassler-féle ügyet használja alapként: a férfit 2011-ben 36 napon át üldözték a kaliforniai Mendocino megye erdeiben.
A film zenéje már 1972-ben önálló albumként is megjelent, és ez nyitotta ki igazán a kaput a reggae előtt Amerikában. Jimmy Cliff — aki maga is szerepel több dalban — gondosan állította össze a filmzenei albumot. Bob Marley és Black Uhuruis részben ennek a filmnek is köszönhette a rájuk irányuló figyelmet.
The Harder They Come Soundtrack
A Jamaicában óriási sikert aratott film a nemzetközi piacra is eljutott, és úgy írták le, mint „talán a legbefolyásosabb jamaicai filmet és az egyik legfontosabb karibi filmet”. Ehhez pedig nagyban hozzájárult az a sajátos szereposztás, amelyben amatőrök és önmagukat alakító szereplők keveredtek: a zenei producer azért néz ki úgy, mint egy dörzsölt iparági róka, mert valóban az. Fun fact: a filmben felbukkanó fiatal Beverly Anderson később Michael Manley jamaicai miniszterelnök felesége lett — a férfi 17 évvel volt idősebb nála.
Raggamuffin ruffneckz
A film különösen izgalmas ablakot nyit a hatvanas–hetvenes évek jamaicai brutalitására és korrupciójára. Amikor a képmutató prédikátor kidobja Jimmy Cliffet a templomtelepről, ő visszamegy, hogy elhozza biciklijét — csakhogy rá kell döbbennie, hogy egy nálánál idősebb, erősebb „kolléga” már kisajátította magának. A jelenetet verekedés követi, amiért a helyi hatóságok korbácsolásra ítélik. Mindez 1970, Jamaica. Korbácsolás.
Ivan (Jimmy Cliff) a történetben az általa írt és előadott „The Harder They Come” című dalért csupán a szokásos 20 dolláros kizsákmányoló fizetséget kapja. Minden haszon a kiadóé. A film ezzel is rámutatott az akkori jamaicai zeneipar rendszerszintű kizsákmányolására, amely nemcsak Ivan fikciós sorsa, hanem az akkori zenészek hétköznapi valósága is volt.
A történet egy másik fontos eleme, hogy amikor Jose lehetőséget ad Ivannak, hogy pénzhez jusson a kábszi árusításából, a rendőrök nem azért vadásznak rájuk, mert az üzlet illegális — hanem mert a hatóság maga működteti a valódi nagy droghálózatot, és egyszerűen el akarja tüntetni a konkurenciát. Ez sem fikció.
A film egyik legsötétebb mozzanata pedig az, amikor Jones — akinek feladata Ivan elfogása — felhagy a segélyek kiosztásával, hogy kiéheztessen egy egész közösséget. A negyed együttérzése, amely menedéket ad a menekülő rudeboynak, azonnal visszaüt: a hatóság kollektív zsarolással büntet. És ez is valós elem volt a korszak jamaicai társadalmában.
Különösen találó és kegyetlenül őszinte mozzanat, amikor a film végén — Ivan halála után — a lemezmogul rövgest újra kiadja Ivan dalát, hogy üzletet csináljon a fiatalon elbukott lázadó mítoszából. A halál utáni hírnév, mint árucikk: a karizmatikus rudeboyból brand lesz, miközben a valóságban a tehetséges utcazenészek ugyanúgy nem jutnak lehetőséghez, csak a megszokott, megalázó 20 dolláros gázsihoz. Harder They Come, valóban.
Harder they fall, one and all
A címadó dal szövege maga is. Abban az időben radikálisnak számított — nem harsányan, nem direkt módon, hanem azzal a csendes, éles hangvétellel, amelytől a hatalom mindig ideges lesz. Friss hangzás, friss attitűd, friss ellenállás. Nem minden rádió merte játszani. Aki hallani akarta, annak moziba kellett mennie. Nem volt mp3, nem volt streaming: a dal a filmhez volt kötve, a film a dalhoz, és a közönség a vászon előtt vált részévé egy újfajta, karibi társadalomkritikának. Nem a beletörődésre, hanem a kitörésre biztatott Jimmy.
Kevés művésznek adatik meg, hogy nemcsak egy műfaj hangját formálja, hanem egy egész nép önképét is. Jimmy Cliff ilyen volt. Nemrég bekövetkezett halála nem csupán egy ikon elvesztése – hanem a jamaicai kultúra egyik legfényesebb csillagának kihunyása, akinek hangja a reggae-t a globális kulturális tudat részévé tette. Hangzása művészek generációi számára jelentett alapot. Mindig ugyanazzal a tiszta eltökéltséggel énekelt: hogy a szabadságot nem adják könnyen, de a zene ima, és önhipnózis és aki énekel, aki küzd, aki hisz, az átjut a sötét és mély örvényéken amelyekkel az élet folyójában szembetalálkozik – ki könnyebben, ki nehezebben. Távozásával egy korszak zárult le – a reggae egyik legkorábbi és legvakmerőbb hangjáé. Olyan művész búcsúzott el, aki nemcsak dalokat hagy maga után, hanem örök útjelzőket arról, hogyan lehet méltósággal élni még a legnehezebb napokban is.
