Az abszurd víziók zenmestere
Tiger Tateishi kétségtelenül a huszadik század egyik legnagyszerűbb festője. A viszonylagos ismeretlensége elsősorban nem japán származásának tudható be, hanem annak, hogy legalább háromszor törte szándékosan keresztbe a karrierjét. Nem vágyott a hírnévre, sőt, egyfajta anarchistaként tudatosan kerülte a sikert és a reflektorfényt. Még az sem érdekelte különösebben, hogy festőnek titulálják e. Tevékenységei közé tartozott a festészet, mangarajzolás, kerámiaművészet, gyermekkönyv-illusztráció, továbbá divattervezők asszisztenseként is dolgozott. Mindent addig művelt, amíg kreatív kihívást érzett benne; így kvázi csak azzal foglalkozott, amihez éppen kedve volt. Ezt teljesen komolyan mondom: szabad és öntörvényű emberként írták le, aki mindig megkereste a szükséges pénzt ahhoz, hogy szabadon és kötöttségek nélkül élhessen. Nagy sztárt szerettek volna faragni belőle, azonban őt a nagy pénz totál hidegen hagyta. Van ilyen.
Tateishi továbbá szándékosan figyelmen kívül hagyta a magas és alacsony művészet közötti önkényes különbségtételt, és saját maga reklámozásában sem vett részt. Képregények, mangák és a „képzőművészet” új, egyedi hibridjeit alkotta meg, melyek ma már elterjedt irányzatok, ám ő ezeket megelőzte. Trendkívüli volt. Magyarországon, tudomásom szerint, nem írtak róla, így nem került be a hazai kánonba, legalábbis eddig nem. Munkáival megismerkedve nyilvánvalóvá válik, hogy a hatvanas évektől kezdve jelentős és megkerülhetetlen hatást gyakorolt a japán popkultúrára. Miután megismerkedtél a munkáival, rájössz, hogy a hatvanas évektől számítva a japán popkultúrára gyakorolt hatása átható és megkerülhetetlen. Ez a visszatekintés bőven bizonyítja ezt. A tigris évében született nagymester most a sárkány évében mutatkozik be Magyarországon.
A tigris születése
Tiger Koichi Tateishi néven látta meg a napvilágot 1941 decemberében, Ida városában, néhány nappal a Pearl Harbor-i bombázás után (ahogyan azt előszeretettel szokta emlegetni). Gyermekéveit a háborút követő újjáépítés és a gyors gazdasági növekedés korszakában töltötte, bár ezek az események kevéssé befolyásolták életét, hiszen egy kjúsúi szénbányászváros szerény körülményei között nőtt fel. Legkorábbi emlékei közé tartozik két amerikai légitámadás, melyeket abban a bányában vészeltek át, ahol édesapja dolgozott. A béke kezdetben csak még több nélkülözést hozott, de a fiatal Koichi a mangákban és a Disney-filmekben talált kiutat a fojtogató valóság szürkeségéből.
Igencsak koraérett volt, már hatévesen elnyerte első művészeti díját, egy olyan versenyen, ahol rendszerint 16-18 éves fiatalok munkái kaptak teret. Senki sem akarta elhinni, hogy egy kis csodagyerek küldte be a győztes pályázatot. Mindössze 13 éves korában már egy mangahetilap publikálta műveit, amelyekért fizetséget is kapott. A középiskola befejezése után Tokióba költözött, ahol azonnal felvételt nyert az egyetemre, ami Japánban különösen nagy szó volt, figyelembe véve az akkoriban uralkodó, szinte kasztrendszerű protekciós gyakorlatot.
Komolyabb művészi pályafutása egy olajfestménnyel kezdődött, amelyet 16 éves korában készített. Egy hegyi táj az otthona közelében, Cezanne tisztességes utánzata, olyan stílusban, amelyet Tokióba érkezése után gyorsan el is hagyott.
Kezdetben saját neve alatt dolgozott, és 1963-ban debütált a 15. Yomiuri Független Kiállításon. Erre az eseményre egy különös, nagy méretű kollázst készített, amely domborműves festménytömbként bádogjátékokat és uszadékfát is tartalmazott. Ez a műve felkeltette a kritikusok figyelmét, de Tateishi következő alkotása valami egészen más lett. Mintha elhatározta volna, hogy minden elvárással szembemegy.
1964-ben mutatta be a Like Tateishi Koichi című, óriásplakát-szerű színes kollázsát, amely olyan elemekből állt, mint a Fudzsi-hegy, egy Osamu Tezuka manga figurája, és hatalmas, 3D-s betűk (gondoljunk csak a Ben Hur-ra). A kritikusok ezt a művet is kedvelték.
Később Hiroshi Nakamura festővel megalapították a dadaista és neoavantgárd Városnézési Művészeti Kutatóintézetet (Kanko Geijutsu Kyokai), ami egyfajta geg volt, bár a csoport mindössze két év után feloszlott. Tateishi és Nakamura avantgárd stílusukkal korszakot teremtettek. Tevékenységeik, például az utcai sétáló kiállítások, ahol a tömeg közepette mutatták be saját munkáikat, Tateishit ebben az időszakban a japán popművészet úttörőjévé emelték.
A képregény kóan tigrise
1965-ben művészetében újabb fordulat következett be: Tiger Tateishi néven mangák rajzolásába kezdett, és egy sor látszólag értelmetlen, abszurd képregényt adott ki. Legnagyobb meglepetésére ezek a művek igen népszerűvé váltak, és létrehozta a sajátos nonsense manga stílust. Tateishi számos abszurd humorú alkotást hagyott hátra, amelyeket erősen befolyásolt Fujio Akatsuka, akivel szoros kapcsolatot ápolt mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben. Új művészneve, a „Tigris”, abból ered, hogy a tigris évében született, és élete során számos alkotásában visszatért a tigris motívumhoz.
A hatvanas évek végére Tateishi zseniális gegekkel és narratívával átszőtt mangái olyannyira elterjedtek, hogy sok japán ma is elsősorban karikaturistaként emlékszik rá. Egy japán újságíró így írt róla:
„A fura humor és szójátékok kimeríthetetlen áradata Tateishi elméjének őrült termékenységéről tanúskodik.
Aludt egyáltalán valaha? Ez az ember sosem alszik, csak mindig álmodik.”
Tateishi saját magát lusta embernek tartotta, mégis rengeteg munkát hagyott maga után. Ez az ellentmondás úgy oldható fel, hogy ő valóban egy ügyű volt, szó szerint egy ügye volt: amikor dolgozott, semmi más nem érdekelte, nem kommunikált, nem építgetett kapcsolatokat, nem vett részt társasági eseményeken és nem foglalkozott a külvilággal. Máskor meg csak töltekezett és költekezett. Mindezt persze a maga szerény módján.
Művészetét nagyban inspirálták a zenkóanok, amelyek ellentmondásokra és abszurditásokra épülő példázatok. Tateishi alkotásaira jellemző volt az anomália, az abszurd, a zen filozófiája és egy csipetnyi szürreális játékosság. A kóan egy olyan történet, párbeszéd, kérdés vagy nyilatkozat, amelyet a zenbuddhista gyakorlatokban használnak, hogy előidézzék „a nagy kétséget”, és teszteljék vele a tanítványok fejlődését. A megvilágosodás a kóan segítségével állítólag elősegíthető, a ráérzés növelhető. A cél egyfajta nem duális gondolkodás, magyarán amikor ledobja az agyunk a gépszíjat és elme felszabadul a konvenciók fogságából. A hőn áhított spontaneitás, amelyet a megvilágosodott mesterek fejeztek ki. Jobban nem tudom elmondani. A lényege, hogy az agyadnak, tudatodnak tényleg jót tesz, ha néha felborítják a beidegződéses szabályait. Ezt művelte Tateishi a képeivel. Megéri rászánni az időt, mert mindegyik más, és nagyon érdekes hatást kelt.
Ekkorra Japánban már egyfajta kultusz kezdett formálódni körülötte, művei iránt állandó kereslet mutatkozott, így egyre komolyabb összegek ütötték a markát. Nagyvállalatok, reklámügynökségek és művészeti ügynökök folyamatosan igyekeztek megnyerni maguknak. Ő azonban meglepő módon reagált erre a hirtelen jött népszerűségre: kiderült, hogy komolyan aggódik amiatt, hogy a túlzott anyagi siker befolyásolhatja józan ítélőképességét és életvitelét.
1969-ben Tateishi váratlanul elhagyta Japánt, és feleségével Milánóba költözött, ahol a következő 13 évüket töltötték. Ekkoriban így nyilatkozott: „A környezetváltás serkenti a kreativitásomat. Nem vagyok hajlandó egy helyen letelepedni és megelégedni a status quóval.” Ez a gondolat vált élete végéig tartó mottójává.
Tateishi érkezésekor hamar belekezdett egy olajfestmény-sorozat készítésébe, amely a manga szekvenciális, több paneles formátumát alkalmazta, hogy szavak nélküli történeteket meséljen el. Bár ezek a festmények sem nélkülözték a humort, leginkább elvontak és szürreálisak voltak, Dalísabbak, álomszerűek. Maga Tateishi azonban elárulta, hogy ebben az időszakban sok ötletét brit és amerikai sci-fi írók, például Robert Sheckley, J.G. Ballard és Robert Heinlein inspirálták.
A milánói korszakát tartják életműve csúcsának. A kutatók szerint ezek a művek vizuálisan és intellektuálisan is rendkívül kielégítőek. Tateishi természetesen itt is saját, egyedi motívumkészletével játszott, de a tokiói korszak zenbuddhista, Mad magazin ihlette, Mao Ce-tung-os és egyéb popkulturális referenciái helyett most a kozmikus képeket részesítette előnyben. Ilyenek például a hold és a bolygók, amelyek különböző fázisokban olyan tárgyakká alakulnak át, mint a káposzta, citrom, gyémánt, rózsa vagy emberi fej. Az emberek is átváltoznak élettelen tárgyakká vagy idegen entitásokká. Úgy tűnik, Olaszország felszabadította Tateishit a japán kulturális ikonográfia iránti ragaszkodásától, és most egyenesen a tudatalatti birodalmába lépett, ahol kreativitása a legszeszélyesebb formáját öltötte.
Mindemellett Tateishi továbbra sem hagyott fel azzal, hogy provokálja a művészvilág érzékenységét. Erre példa a Tiger Guernica (1970), amely pimasz és tiszteletlen módon reagál Picasso ikonikus háborúellenes nyilatkozatára (Mao elnök itt is megjelenik). Tateishi ebben az időszakban sem kerülhette el a kereskedelmi sikert. A gyakori galériakiállítások mellett hamarosan könyvillusztrációkra, magazin- és lemezborítókra kapott megbízásokat, miközben az olasz menedzserek is felfedezték maguknak – akár akarta, akár nem. Úgy tűnik, ez a népszerűség végül túlságosan sok lett az önmagát anarchistának valló művész számára, mert 1982-ben úgy döntött, hogy ismét változtat életén.
Bár először London és San Francisco volt a kijelölt úti cél, különféle okok miatt Tateishiék végül visszaköltöztek Tokióba. A városban azonban nem maradtak sokáig: 1985-ben Chiba vidékére költöztek, és egy régi, elhagyott parasztházban telepedtek le, amelyet saját maguk újítottak fel.
Egy tigris az álmok földjén
1982-ben tértek vissza Japánba, majd 1985-ben Ichiharában, Chiba prefektúrában telepedtek le. Itt folytatta munkásságát új művésznév alatt: Tateishi Taiga néven szobrokat és kerámiákat készített, míg a Tiger Tateishi név alatt az 1990-es években újra mangákat és képeskönyveket adott ki.
Miután visszatért Japánba, Tateishi újra feltérképezte korábbi munkáit, kiválasztott néhány festményt, amelyeket befejezett vagy átalakított. Az 1980-as évek közepén szinte évente jelentetett meg új képeskönyveket. Debütáló kiadványa, a Tigris az álmok földjén (Fukuinkan, 1984), gyönyörűen ábrázolt, szótlan mese egy zöld tigris alakváltó kalandjairól, amelyben különösen a görögdinnye jelenete emelkedik ki.
Ezzel párhuzamosan létrehozott egy sor színes ceruzarajzot is, amelyeket hagyományos függőtekercses hátlapokra rögzített. Ezek a rajzok figyelemre méltóak visszafogott, Nihonga-szerű színeik miatt, miközben maguk a képek a lehető legszürreálisabbak. Ebben az alkotói szakaszában úgy tűnik, Tateishi teljes mértékben átengedte magát egy sajátos nyelvnek, amely teljesen mentes minden könnyen megragadható valós vonatkozástól.
Tateishi ekkoriban egy monumentális festményekből álló triptichonnal hívta fel magáraismét a figyelmet, amely a Meidzsi-restaurációt követő három birodalmi korszakot (Meidzsi, Taisho és Showa) foglalja össze. Ez ismét egy teljesen más jellegű alkotás volt.
Élete utolsó éveiben egy újabb, általa korábban nem alkalmazott médium, az agyagszobrászat felé fordult. 1995-ben és 1996-ban több mellszoborméretű művet mutatott be az általa nagyra becsült művészekről, köztük van Gogh (elnézést a szóviccért), Gauguin, Cézanne, Picasso, De Chirico, Hopper, Miró, Rivera, Ryusei Kishida és Taro Okamoto. Tateishi kihasználva a szilárd forma adta lehetőségeket, általában az alany arcát jelenítette meg az egyik oldalon, míg a másik oldalt az adott művész reprezentatív remekműveinek 3D-s megjelenítése töltötte meg. Tateishi nemcsak az egyes művészek stílusának lényegét ragadja meg, hanem szokatlan, ötletes kompozíciókat is létrehoz. Például van Gogh esetében az elülső oldalon a Napraforgók faragott ábrázolását nyújtja, míg a hátoldalon egy miniatűr dioráma tárul fel a vacsorázó Burgonyaevők jelenetével.
A kör bezárul, a Tigris kiszabadul a testéből
Tateishi élete hirtelen ért véget 1998-ban, amikor mindössze 56 évesen egy gyors lefolyású tüdőrákban elhunyt.
„Nem akarok festő, illusztrátor vagy karikaturista lenni. A lankadatlan anarchiát akarom.”
Ez a mondat tökéletesen összefoglalja Tiger Tateishi művészetének és életének filozófiáját. Az általa használt médiumok és technikák szédítő sokfélesége egy olyan alkotóra utal, aki szabadszelleműként emelkedett a szabályok fölé. Az anarchista Tigris életműve egy kimerítő, ám sosem unalmas utazást kínál egy olyan pályán keresztül, amely lenyűgözi a nézőt kreatív teljesítménye puszta erejével és változatosságával. Tateishi nem tartotta magát nagy művésznek, inkább egy olyan csatornaként tekintett önmagára, akin keresztül valami magasabb rendű kommunikál. Talán egy sintoista szent tigris szelleme? Ki tudja? Nála bármi megtörténhetett.
