Két alap dokumentumfilm a tömeggyártásról, az egyik Kínát, a másik Európát mutatja be.
A kor falára
A dokumentumfilm nem érdekli az embereket!
Csendült fel anno a hangzatos lózung a megfejtő okosok szájából. Aztán a Netflix/HBO mindent is kínáló platformjai alapján kiderült, hogy az embereket, az úgynevezett „prolikat” is, igenis érdeklik a dokumentumfilmek. Sőt, van, aki nem szeret olvasni, de bugyuta egy kaptafa szerelmes, és akciófilmek helyett inkább megnéz egy jó doksit. A Netflix a doksiknál nagyon ráment a furákra, perverzekre és a sorozatgyilkosokra, de létezik ezen kívül is világ.
Az általunk javasolt két filmet iskolákban kéne tanítani, és megbeszélni a gyerekekkel, mert egy
klímavédelmi cikk, egy politikai elemzés nem olyan erős, mint a kép, ami a tömeggyártást mutatja be.
A 4BRO-oldal egyik küldetése, hogy elhozzon olyan hangokat és témákat, amit máshol nem olvashatsz, akkor is, ha az nem túl népszerű. „Nincsen ingyen ebéd” tartja a mondás, aminek lényege, hogy valahol mindennek mefizeted az árát. Adott esetben hogy ingyen nézel filmeket, vagy hallgatsz zenét. Az, hogy az Our Daily Breadet/Mindennapi kenyerünket nem éred el könnyen, nem véletlen. Nagyon is belemászik a környezetkárosító és kizsigerlő kapitalista gyártóstruktúra mélyébe. Igenis menni kell a jó filmekért.
Ascension (jelentése felemelkedés)
Az amerikai és kínai szülőktől származó, független filmes Jessica Kingdon arra vállalkozott, hogy megmutassa a kínai gazdasági növekedést, belülről, kommentár nélkül.
A film magyar címe Erőltetett menet, és nem véletlenül. Az Ascension a „kínai álom” törekvéseit tárja fel. Ez a kommentár nélküli, megfigyelő dokumentumfilm Kína kortárs vízióját mutatja be, amely mindenekelőtt a munkáról és a munka körülményeiről szól. Kína a termelékenységet helyezi előtérbe, és néha nagyon furán értelmezi az innovációt.
A magával ragadó, és a néha szó szerint vizuális orgazmusszintű képek valami fura csoda folytán most elérték a fősodrású média ingerküszöbét is. Viszont nehezen volt megnézhető, mi viszont most linket is találtunk hozzá.
Külön téma lehetne, hogy miért lehet közepes doksikat tucatjával megnézni, ámde a díjnyertes (az Ascensiont is Oscarra jelölték, és vagy 10 nemzetközi díjat meg is nyert) alkotásokat sokszor úgy kell felkutatni.
A kínai (rém)álmot Jessica Kingdon, a rendező, dédnagyapjának több mint százéves verse foglalja keretbe. A film címe is innen ered, Ascension, azaz Felemelkedés a vers címe is, a tartalma pedig tökéletesen működik a film aspektusában is:
„Hand on my sword, I ascend the tower; Gazing afar, I try to ease my cares. The tower is too high to climb; In my despondency, cares only grow.”
„Kezem a kardomon, felmegyek a toronyba; Messzire elbámulva próbálom enyhíteni/elfelejteni a gondjaimat. A torony túl magas a megmászáshoz; Csalódottságomban csak a gondok nőnek.”
Kínában gyártják a „Make America Great Again” pólókat is. A Keep America Great és a Made in USA feliratok is Kínában készülnek. A „Made in USA” is „Made in China” lassan.
Vannak gyárak, amelyekben csak ülő- vagy csak állómunkát lehet végezni, vannak olyanok is, ahol 175 cm-nél magasabb vagy tetovált embereket nem foglalkoztatnak. Ezen kívül az állandó agymosásszerű plakátok és lózungokkal (Ha igazán akarod sikerülni fog…) csak egy baj van: nem dolgozol eleget. De Kína már állítólag nem egy kizsigerelő munkamániás állam, csak gondosan beosztja az időt, „egyórás betegszabadságot is lehet kérni”. Milyen nagyvonalú, ugye!
Van egy japán mondás: „Ha mindnyájan megyünk, még a piros sem számít.” Na, ez Kínában nem működik. Vicces és egyben Orwell 1984-et idéző jelenet a doksiban, amikor a piroson átszaladó gyalogosok fotóját azonnal megjeleníti az utcán egy nagy képernyő.
A főnökök superboss-tréningeken sajátítják el a még nagyobb vagyonhoz és elismertséghez szükséges magatartást, de európai etikettet oktató és a jó megjelenést garantáló tanfolyamokra is befizethetnek. Ennek azért van egy kis fegyelmezett giccsképe.
Kína nem titkolja és komolyan gondolja, hogy a világ vezető hatalma szeretne lenni, ezért megy mindenhol a hurráoptimista biztatás: ehhez mindenkire szükségünk van, adj bele hát apait-anyait. A sikerhez és a milliókhoz vezető út pedig gumibabák mellének a festésén keresztül vezet. Nem kell kimondani a választ, sejthetjük az eredményt.
Az emberek szinte belerokkannak a munkába, hogy a csúcsra jussunk, de ott sem várja őket katarzis.
Kingdon jó érzékkel válogatja össze ezeket a színes, hangyaszorgalmat bemutató képeket. A dokumentumfilm nagy erénye, hogy bár a téma kemény, nem lehúzó.
A nagy emberi színjáték céljai madártávlatból inkább megmosolyogtatóan hatnak.
Mindennapi kenyerünk
Unser täglich Brot, de sok helyen meg tudod úgy is szerezni, hogy Our Daily Bread. Pontosabban szinte csak így tudod megszerezni. Kuc-kuc. Az internetnek angol az anyanyelve.
A Mindennapi kenyerünk (németül: Unser täglich Brot) egy 2005-ös dokumentumfilm, amelyet az osztrák Nikolaus Geyrhalter rendezett.
A (csak nálunk nem) világhírű Ulrich Seidl és Michael Glawogger mellett Geyrhalter is a nemzetközi elismertségnek örvendő osztrák dokumentumfilmesekhez tartozik.
Michael Glawogger egyébiránt a Workingman’s Deathkészítője – na ezt tényleg látnod kell, róla lesz külön cikk is. Ulrich Seidlt nevét pedig egész Európában és az USA-ban is jegyzik.
Nikolaus Geyrhalter 1972-ben született Bécsben. Producer és rendező. Úgy tűnik tényleg létezik egy fal Ausztria és Magyarország között, mert mi ezekről az emberekről semmit nem tudunk.
Nikolaus Geyrhaltert meg amúgy is bátran merem ajánlani, hat olyan dokumentumfilmje van, ami mind kivétel nélkül izgalmas téma.
A mindennapi kenyerünk egy olyan falat, amelyet nem mindig könnyű megemészteni – főleg azért mert ebben mindannyian részt veszünk. Tiszta, aprólékos és csúcsminőségű filmélmény, amely lehetővé teszi a közönség számára, hogy a régi kommunista termelési filmek bájos illúziója helyett a valódi verziót kapjuk.
Ezt kapjuk, ezt esszük, így készül. Technicista arcoknak kimondottan izgalmas lesz.
A film azt mutatja be, hogy a modern élelmiszergyártó-vállalatok milyen technológiákat alkalmaznak az élelmiszerek nagyüzemi előállítására. A film nagyrészt tényleges munkahelyzetekből áll, hangos elbeszélés vagy interjúk nélkül, miközben a rendező igyekszik hagyni, hogy a nézők maguk alakítsák ki véleményüket a témáról.
Egyórás no comment. Szándékosan nem mutatják be azoknak a cégeknek a nevét, ahol a felvételeket forgatták. Amúgy, ha érdekel, azért kis kereséssel meg tudod nézni a cégek listáját. Az egyik egyébként magyar, az Árpád-Agrár Zrt. A film csak európai cégeket mutat. Ezért is ezt választottam. Itt nincs kínai nagyüzem, arra ott van az Ascension.
A rendező célja, hogy reális képet adjon több élelmiszergyártó-vállalat belső működéséről modern társadalmunkban.
A 2005-ös tényszerű, szinte szótlan dokumentumfilm akkor megelőzte a korát. Az évet azért is fontosnak tartom kiemelni, mert akkor a klímaválsággal, túltermeléssel foglalkozni ilyen balos elhajlásnak számított. „Jól van az úgy, nem kell ijesztgetni.” Úgy néz ki, nem Geyrhalter volt a fantaszta, hanem azok, akik nem tettek semmit. Valóság gyere rám!
