Tükröm tükröm mondd meg nékem… Ki a legszebb örült e vidéken?
Könyvajánlónk ezúttal egy egészen különleges hibrid műben ölt alakot, amely egyszerre valódi könyv és igazi képregény is. Két, látszólag távoli világ harmonikus találkozása, ahol az alkotók mesteri érzékkel formálták meg a két műfaj együttélését. Ez a különös elegy elsőre is üt, ám később is vannak visszahatásai. Kemény irodalmi crack, képregénybe csomagolva.
A Tükörváros üvegből készült
Paul Auster New York-trilógiájának első kötete, az Üvegváros, új életre kelt képregény formában, Paul Karasik és David Mazzucchelli keze nyomán. Bár a borítón Auster neve dominál, hiszen ő az eredeti mű híres szerzője, ezt az adaptációt legalább ugyanannyira fémjelzi Karasik és Mazzucchelli munkája is, akik a szöveghez illeszkedő látványvilágot álmodták meg. Fontos megjegyezni, hogy a Tükörváros eredetileg a Maus képregény alkotója, Art Spiegelman által 1994-ben életre hívott Neon Lit sorozat nyitódarabjaként jelent meg először, ami már önmagában is sejteti az alkotás különleges jellegét.
Elvont irodalmi szöveg képregénybe öltöztetve. Az ötlet elsőre talán szokatlannak tűnhet, de hell yeah, a magas irodalomnak kimondottan jót tesz a képregény formátum. A nehéz, gondolatébresztő szövegek sokkal erőteljesebbé válnak a vizuális elemekkel kiegészítve, és ez az alkotás pontosan ezt bizonyítja. Személy szerint szívesen látnék több ilyen adaptációt.
A Tükörváros nem öli meg az Üvegvárost és nem próbálja felülírni annak mondanivalóját – ez nem egy filmadaptáció –, hanem hű marad az eredetihez, miközben a képi ábrázolás révén új dimenziókat tár fel.
Karasik szövegadaptációja és Mazzucchelli rajzai mesterien közvetítik Auster szövegének lényegét, miközben a vizuális elemek szabadon bontakozhatnak ki, tovább mélyítve az alapmű szövevényes világát.
Ez a képregény valódi utazás, amelyben a rajzolók együtt kalandoznak Auster elméjének és New York városának tükörerdejében.
Mit tükröz a város?
Auster 1985-ben megjelent regénye az identitás, az alteregók és a kivetülések lenyomata, ahol a tudat és a valóság szövevényes ösvényein kalandozunk. Auster mestere annak, hogy belevonjon minket egy gondolati labirintusba, ahol a város maga válik a szereplők belső világának tükörképévé.
New York itt nem csupán helyszín, hanem egy grandiózus kísérleti tér, ahol az emberi lélek útvesztőit kutatjuk. Az ember – mint egy kísérleti alany – bolyong a felhőkarcolók között, elveszve a város mindent elnyelő labirintusában. Ez a regény nemcsak a város arcait, hanem az emberi identitás folyamatos változását és újraértelmezését is tükrözi, megmutatva, hogy az urbánus környezet és az emberi lélek milyen szoros kölcsönhatásban állnak egymással.
Ahogy Somogyi Péter fogalmazott anno a kritikájában: „A tükörváros két egymás felé fordított tükör hatásával bír. Az ezek között álló szerző és tükörképeinek végtelen másolatai hasonlóak, mégis az egyén más-más érzéseiről árulkodnak, vagy éppen egymással beszélgetnek. Ezek a személyek lépnek ki a tükrök síkjaiból, néha egymásba bújnak, máskor osztódnak, kergetőznek, hullámzanak a városi utcák medreiben. Auster odáig megy saját szemlélésében, feltárásában, hogy magát is a történetbe illeszti, majd saját lakásába invitálja önnön mását, története fő karakterét, Daniel Quinnt.”
Meghívja magát, magához, miközben minket is meginvitál e szellemi vacsorára. A történet középpontjában Quinn áll, aki egykor költőként és műfordítóként kereste a helyét a világban, mára azonban giccses detektívregények szerzőjévé vált. Bár művei nem tartoznak az irodalom remekei közé, elég jövedelmet biztosítanak ahhoz, hogy fél év írás és fél év tétlenség váltakozó ritmusában éljen.
Az inaktív hónapokat Quinn hosszú sétákkal tölti New York utcáinak végtelen útvesztőjében. Egy napon azonban egy váratlan esemény mindent megváltoztat. Egy téves telefonhívás alkalmi magándetektívvé teszi. Quinn innentől kezdve saját regényeinek hőse, Max Work szerepébe bújik, és a „maximális munka” ethoszát követi, belemerülve egy olyan világba, ahol a valóság és fikció határai egyre inkább elmosódnak.
A nyomozás, amely kezdetben pusztán játék vagy unaloműző szórakozás volt, idővel megszállottsággá válik, miközben a tudathasadás sötét árnyékai mindinkább elborítják Quinn világát. A történet során belekeveredik egy különös hajszába: az úgynevezett „eredeti nyelv,” az „Isten nyelve” utáni kutatásba, amely az elveszett Paradicsomban megélt nyelvi teljességet kívánja visszaállítani.
Ez az abszurd vállalkozás titkos és fiktív történelmi alakok nyomába vezeti, ám az útja során egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a valósággal. A körülötte felbukkanó szereplők – akik szintén a józanság határát súrolják vagy már elhagyták azt – tovább fokozzák a káoszt. Quinn szép lassan maga is az őrület határára sodródik. És bár az út, amelyen jár, látszólag egyenes, mindig csak egy újabb kanyart pillant meg – mintha sosem érne véget a labirintus, amelybe önként lépett be. Quinn szép lassan feloldódik a történet sodrásában, mintha eggyé válna vele. Az a személyiség, amelyet a mindennapi élet során magára öltött, fokozatosan elmosódik, és eltűnik az események szövevényében. Az élet sava-borsa, minden egyéni vonás, minden meghatározó jegy feloldódik az élet metaforikus vizében – abban az elemben, amely a halhatatlanságot hordozza. Ez a folyamat azonban már nem tapasztalható közvetlenül, hiszen a tudat, amely érzékelhetné, elenyészik. Az élet teljessége így lesz egyszerre mindenkié és senkié, egy olyan transzcendens állapottá, amelyben a személyes identitás végképp feloldódik.
Az Art Spiegelmannál tanult Paul Karasik és a Frank Millerrel a Batman-univerzumot újraformáló David Mazzucchelli a képregény műfajának kiemelkedő mesterei, akik az Üvegváros fekete-fehér adaptációjával ambiciózus és rendkívül izgalmas vállalkozásba kezdtek. Ez a mű nem csupán tisztelgés Auster eredeti regénye előtt, hanem egyfajta újabb tükörkép is, amely tovább gazdagítja az alteregók és identitások köré épített kibogozhatatlan kirakóst.
A feldolgozás hű marad a könyvhöz, miközben a fekete és fehér kontrasztok drámai ereje, valamint a háromszor hármas képkocka-elrendezés szilárd keretet biztosít a történet számára. Ez az egyszerű, átlátható vizuális nyelv megalapozza a képi világ alaphangulatát, amelyben a noir krimik sötét atmoszférája szinte adja magát. A geometrikus szabályszerűség ugyanakkor nem korlátozza a szerzőpáros kreativitását: a megkötött formákon belül és azokon túl is lenyűgöző dinamizmust érnek el, amely különösen a regény végén, a főhős evilági létének széthullása során válik meghatározóvá.
A képek lassú, kiszámított ritmusa, a helyszínek monoton nyugodtsága szinte szabad teret ad Quinn alakjának, hogy a lapokon keresztül kibontakozzon. A végső kataklizma azonban felborítja ezt a rendet: a rajzok elkezdenek „lezuhanni” a lapokról, mintha egy szakadék széléhez érnénk. Ez nem csupán a történet, hanem a forma szintjén is kifejezi a tudathasadás mélységeit.
Mazzucchelli rajzai a legfinomabb mozdulatokra, pszichedelikus átalakulásokra és a nyomozó gondolatait vázlatosan leképző agymenésekre is aprólékosan rávilágítanak. Amúgy is, ha megfigyeled, a krimik rendszerint tele vannak a nyomozó belső monológjaival. Ezt tekeri kis zseniálisan Auster, majd ezt csavarja tovább a képregény.
Miért is ír Auster?
Erre persze nem lehet egyetlen mondattal felelni, hiszen Auster világa olyan összetett, hogy azt egyetlen indokkal aligha lehetne megmagyarázni. Mégis, van egy történet, amely azon túl, hogy igazolt tény, sokat elárul az íróról és arról, miként dolgozza fel a váratlan, sorsfordító eseményeket – azokat a „derült égből villámcsapás” pillanatokat, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak.
Az írók gyakran lila ködben lebegő, nyüzüge bölcsészek sztereotípiájával szembesülnek, ami Austerre távolról sem illik. Hemingwaybe most bele se megyek. Szóval Paulnak anno sportolói karriert is jósoltak. Na, de mi a sztori?
1958 és 1959 nyarán a fiatal Paul Auster két elit baseball edzőtáborban vett részt, a LakeView-ban (East Brunswick, NJ) és a Pontiac-ban (Copake, NY), ahová csak a legkiválóbb sporttehetségeket hívták meg. Ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, de az itt szerzett élmények közül egyetlen esemény mindent felülírt, és örökre meghatározta az életét.
A 15 éves Auster szemtanúja volt egy tragédiának, amit élete „meghatározó élményének, tapasztalatának” nevezett. Egy fiút játék közben váratlanul, a derült égből villámcsapás ért, amibe rögtön életét vesztette. A srác konkrétan néhány centire állt tőle. Ez az esemény nemcsak megdöbbentette, hanem mélyen beépült az életébe és gondolkodásába. Auster későbbi elmondása szerint szinte minden nap eszébe jutott, hiszen a tragédia közelsége elkerülhetetlenül arra késztette, hogy a saját törékenységével és halandóságával szembesüljön. Ez akár ő is lehetett volna. Csak néhány másodperccel korábban még ő állt pontosan ott, ahova a villám lesújtott. A történtek brutalitása és értelmetlensége kérdéseket vetett fel, amelyekre sosem találhatott megnyugtató választ: miért történhetett mindez, miért éppen az a fiú, és mi célja lehet egy ilyen isteni rendelésnek? Ezek a kérdések – válaszok híján – mélyen beleivódtak Auster világképébe és írói univerzumába, amelyben az élet kiszámíthatatlansága és az emberi lét törékenysége visszatérő témák.
Paul Auster nevezetes művei közé tartozik a New York-trilógia (1987), a Hold-palota (1989), a Véletlen zenéje (1990), az Illúziók könyve (2002), valamint A magány feltalálása (1982). Az Üvegváros – vagy képregény formájában Tükörváros – a New York-trilógia első darabjaként kapott helyet. Továbbá kései nagyregénye, a 4 3 2 1 (2017) sem maradhat ki a felsorolásból.
Bár a trilógia külsőleg a detektív műfaj elemeit idézi, valójában távol áll a klasszikus krimik világától, amelyek a rejtélyek megoldására fókuszálnak.
Auster a detektívregény formáját eszközként használja arra, hogy az identitás, a tér, a nyelv
és az irodalom kérdéseit járja körül. Az eredmény nem pusztán egy történet, hanem egy
mély filozófiai utazás, amely a posztmodern irodalom sajátos, jellegzetes világába vezet.
Valamiért keveset hallani arról, hogy Paul Auster nemcsak íróként, hanem fényíróként, azaz filmesként is maradandót alkotott. Az 1990-es években elkötelezte magát a filmkészítés mellett, bár ez a műfaj, ahogy ő maga is tapasztalta, rendkívül költséges. Mégis, két figyelemre méltó filmet is jegyez, amelyek közül az egyik a Füst (Smoke), amelyet Wayne Wang rendezővel közösen vitt vászonra. A technikai részletekben Auster kevésbé volt jártas, ezért volt szükség Wang tapasztalatára. Érdemes megemlíteni, hogy Wang későbbi alkotása, az A Thousand Years of Good Prayers szintén rendkívül érzékeny és szép film. A két alkotó barátsága és együttműködése mindkettőjük művészetét gazdagította.
Auster másik kiemelkedő filmes munkája a Lulu a hídon (Lulu on the Bridge), amely nemcsak a forgatókönyvének, hanem a rendezésének is az eredménye. Harvey Keitel főszereplésével egy emlékezetes művészfilm született, amelyet a kilencvenes években még a magyar mozikban is bemutattak. Ez a film minden szempontból szerzői alkotás: egyedi, személyes és mélyen átgondolt. Auster írói érzékenysége és vizuális mesélőkészsége tökéletesen érvényesül benne. Érdemes megnézni.
Paul Auster élete tele volt kalandokkal, de végül tragikus fordulatot vett. Tízhónapos kislány unokája egy szörnyű baleset következtében vesztette életét: véletlenül elfogyasztotta apja, Daniel Auster elől hagyott heroin és fentanil maradékát. Daniel, aki hosszú évek óta küzdött függőségével, a hírhedt Club Kids társaság egykori tagjaként, néhány héttel később túladagolásban hunyt el.
Auster életében ez a kettős veszteség – fia és unokája elvesztése – mély nyomot hagyott, 2024. április 30-án hunyt el brooklyni otthonában, tüdőrák okozta szövődmények következtében, 77 éves korában. Művei, amelyek az emberi lét rejtélyeit, identitás és valóság határait kutatják, örökre itt maradnak velünk.
