Méziéres az utolsó adósságunk a francia képregény szentháromságból. Moebius és Druillet után az űreposz koronázott királya következik. Első pillantásra is lenyűgöző, de ha mélyebben belegondolunk, szinte lehetetlen olyan kortárs sci-fi alkotót találni, aki – tudatosan vagy tudtán kívül – ne merített volna Mézières vizuális univerzumából. Ha születik egy ötleted, mielőtt leírnád, lerajzolnád vagy vászonra álmodnád, érdemes rápillantani a Valérian világára – nagy eséllyel Mézières már előtted járt.
A sorozat 1967-től egészen 2010-ig, vagyis 43 éven át jelent meg folytatásokban, így minden idők egyik leghosszabb életű sci-fi képregényeposzaként tartják számon. Egy valódi aranybánya, amely kimeríthetetlen inspirációval szolgál. Ma ebbe a bányába ereszkedünk alá, hogy kincseket hozzunk felszínre – és közben a bányászokat is közelebbről megismerjük.
Jean-Claude Mézières 1938. szeptember 23-án született Párizsban, és ugyanitt hunyt el 2022. január 23-án. A francia képregény egyik emblematikus alakja, aki örökre beírta magát a műfaj történetébe. Legismertebb alkotása, a Valérian, gyermekkori barátjával, Pierre Christin íróval közösen született meg, míg a sorozat színeiért Mézières nővére, Évelyne Tranlé felelt. Egy igazi francia történet az övék, cowboyokkal, politikával és időutazókkal.
Mézières művei méltatlanul ismeretlenek idehaza: a magyar képregénykedvelők rengeteget veszítenek azzal, hogy nem találkozhatnak széles körben a Valérian univerzumával. Pedig itt több évtizedet felölelő sorozatról van szó, amelyből már néhány rész fordítása is elegendő lenne ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk a történetek gazdagságából. A humor, a társadalmi kérdések iránti érzékenység és a lenyűgöző vizualitás méltán emeli Mézières-t a műfaj nagyjai közé. Ez a sorozat bizonyítéka annak is, hogy egy akadémikus elme is írhat képregényt – sőt, a legjobbat.
Élet és rajz – A képregény felfedezése
Jean-Claude Mézières művészetek iránt fogékony családban született: édesapja, aki autószakértőként és minisztériumi könyvelőként dolgozott, szabadidejében akvarellekkel festett; édesanyja selyemre festett mintákat, bátyja pedig hobbiból képregényeket rajzolt. A rajz és a fantázia így már korán természetes része lett Jean-Claude mindennapjainak.
A képregények világát gyermekkori legjobb barátjával, Pierre Christinnel fedezte fel – valamint testvérével Évelyne-nel.
Ez a korai trió egy életre szóló szövetséggé erősödött: a gyermeki álmokból közös alkotás, majd
művészi életmű született. Mézières, Christin és Tranlé valóban megvalósították azt, amiről
tizenévesen álmodoztak – sőt, idővel a francia képregénykultúra legnagyobbjai közé emelkedtek.
A képregény felfedezése esetükben nem csak amolyan költői szóvirág, hiszen minden épp előttük bontakozott ki. Mézières ’38-as születésű lévén gyermekként a huszadik század egyik legsötétebb időszakát élte át. A háború éveit a Párizs közeli Saint-Mandéban töltötte. A légitámadások idején a Mézières és a Christin család gyakran ugyanabban a pincében keresett menedéket – itt találkozott először Jean-Claude Pierre-rel. Ebből a háborús félelemmel átitatott gyermeki találkozásból született egy életre szóló barátság – és egy világszínvonalú alkotói együttműködés. Mézières később így emlékezett vissza: gyermekként, miközben a bombák zúgása elől a föld alá bújtak, ő inkább egy másik bolygón szeretett volna lenni. Talán éppen ez a vágy volt az első lépés a Valérian univerzuma felé – egy olyan világ felé, amelyben a képzelet mindent legyőz.
A fiatal Jean-Claude Mézières számára a képregények világa nem újságárusok standjain vagy könyvespolcokon kezdődött, hanem otthon, a bátyja rajzasztalán, akinek legnagyobb „örömére” színezgette kézzel rajzolt képregényeit. A nagyobb testvér, hogy megszabaduljon öccse túláradó alkotóvágyától, okosan inkább arra biztatta a szülőket: vegyenek Jean-Claude-nak saját rajzeszközöket és papírt – hátha békén hagyja végre az ő féltve őrzött albumait. Az ötlet bevált.
Alig volt tizenegy éves, amikor elkészítette első önálló, ötoldalas képregényét, Mic és Max Afrikában címmel. A rajzolás iránti szenvedélye korán megmutatkozott, és már serdülőként komolyabb bemutatkozási lehetőséget is kapott. 1952-ben, a Salon de l’enfance gyerekkiállítás idején a Le Figaro ifjúsági mellékletet indított Journal des Jeunes néven – Mézières lett a lap illusztrátora. Mindössze tizennégy éves volt.
Ugyanebben az évben született meg Tintin Kaliforniában, egy 11 oldalas bootleg Tintin-sztori, amely bátran merített Hergé stílusából – és ezzel máris felkeltette néhány szakmabeli figyelmét. De az igazi fordulópont 1953-ban érkezett el, amikor Mézières megalkotta első valóban eredeti történetét, La Grande Poursuite (A nagy üldözés) címmel. Ahelyett, hogy a fiók mélyére süllyesztette volna, magánkiadásban albumot készített belőle, és elküldte egyenesen „Monsieur Casterman”-nak – vagyis magának Hergének, aki meglepetésre válaszolt is neki: „Tizenöt éve van ezen a bolygón: vagyis bőven van ideje kibontakoztatni azokat a tehetségeket, amelyekkel véleményem szerint rendelkezik is. Ön még kezdő, de ne hagyja abba.”
Tanulmányok, barátságok és a katonai árnyék
1953 őszén Jean-Claude Mézières az Iparművészeti Iskolába (École des Arts Appliqués) iratkozott be, ahol textil- és tapétatervezést tanult. A döntés mögött egyértelműen ott húzódott a szándék, hogy mesterséget szerezzen – de a képregények iránti szenvedélye továbbra is rendíthetetlen maradt. Művészeti tanulmányai mellett 1955-ben már három képregényét is elfogadta a Cœurs vaillants című ifjúsági lap. A korai sikerek megerősítették abban, hogy jó úton jár.
Ezekre az eredményekre építve megszületett első valódi sorozata, a Les 13 marches („A 13 lépés”), amely egy 16 oldalas, fekete-fehér miniepizód-sorozatként látott napvilágot a Fripounet et Marisette 31–42. számában. Ettől kezdve Mézières egyre rendszeresebben publikált saját történeteket – az alkotás a mindennapjai részévé vált.
Mégis, talán ennél is jelentősebb, hogy az „Arts-A” falai között találkozott Jean Giraud-val (a későbbi Moebiusszal) és Patrick Mallet-val. Mézières volt az, aki elvitte őket a Fleurus Kiadóhoz, ahol elindult közös képregényes pályafutásuk. Az itt formálódó kapcsolati háló és művészi együttműködés döntő hatással volt a francia képregény aranykorára.
1956-ban Giraud Mexikóba utazott, hogy felkutassa édesanyját, Mézières pedig újra felvette a kapcsolatot régi barátjával, Pierre Christinnel, aki éppen irodalmat hallgatott a párizsi Sorbonne-on. A két fiatalember ismét egymásra talált – és ez a megújuló barátság később a Valérian világát is életre hívta.
Giraud mexikói útjáról visszatérve Mézières-szel és két másik társukkal együtt belefogtak egy western témájú animációs film készítésébe: Giraud felelt a díszletekért és a karaktertervekért, Mézières a történetvezetésen dolgozott. A projekt azonban nem jutott túl a negyvenöt másodperces tesztfelvételen – az élet közbeszólt. A behívó és az Algériában dúló háború mindent félbeszakított.
1958-ban Mézières is mozgósítási parancsot kapott. Katonai szolgálatát Algériában töltötte, méghozzá a feszültségekkel terhes időszakban, amikor a gyarmati rendszer repedezni kezdett. Tapasztalatait első kézből szerezte meg egy háborúban, amelyet hivatalosan soha nem neveztek annak, mégis valódi volt – erőszakkal, elnyomással és hatalmi gépezettel. Szolgálata 28 hónapig tartott, és mindössze tizenöt nappal az 1961-es algériai puccs előtt tért vissza Franciaországba.
Tördelőtervező, illusztrátor, reklámszakember – és cowboyálmodozó
Katonai szolgálatának befejezését követően, 1961-ben Jean-Claude Mézières apróhirdetés útján talált munkát a Hachette Studiosnál, ahol tördelőtervezőként helyezkedett el. A feladata a Civilizációk története című sorozat francia kiadásának vizuális újraalkotása volt: az olasz eredetiből származó illusztrációkat gouache-festékkel kellett újrafestenie. Bár a projekt maga nem volt különösebben izgalmas – a szövegek szárazak, az anyag nehezen befogadható volt –, a munka kifejezetten jól fizetett.
Mézières ezért ajánlotta barátját, Jean Giraud-t is (Moebiust) a stúdiónak, aki hamarosan csatlakozott a csapathoz. A projekt azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és 1963-ra – mindössze az ötödik kötet után – leállították a sorozatot. Giraud azonban a stúdiómunka mellett sem hagyott fel a képregényrajzolással: továbbra is együtt dolgozott mesterével, Jijével (Joseph Gillain), a francia közönség körében rendkívül népszerű Jerry Spring westernsorozaton. Giraud ajánlotta Méziérest Jijé fiának, Benoît Gillainnek, aki éppen akkor alapította meg – később legendássá váló – reklámügynökségét. Mézières hamarosan csatlakozott a csapathoz, és az összes kreatív feladatot ellátta: a vázlatoktól és modellektől kezdve a fotózások megszervezéséig, gyakran maga Jijé segítségével.
1964-ben Giraud újra útra kelt Amerikába – ezúttal Mézières is követte. Egy évvel később, 1965-ben Mézières szakmai vízumot szerzett, hivatalosan mint „fémszerkezetek ipari tervezője”. A valóságban azonban ez inkább csak ürügy volt arra, hogy végre eljuthasson a vadnyugatra: nem a gyárak, hanem a prérik és ranchok vonzották. Álma az volt, hogy saját szemével láthassa azokat a cowboyokat, akiket addig csak képregényekben, könyvekben és filmkockákon ismert. Miközben hivatalosan ipari tervezőként érkezett, szívében továbbra is rajzoló és történetmesélő maradt – az amerikai kaland pedig csak tovább mélyítette későbbi világainak ihletforrásait.
Egy francia cowboy Utahban
Bár Jean-Claude Mézières nevét legtöbben a sci-fi világából ismerik, szíve mélyén mindig is a vadnyugathoz vonzódott. A western volt számára a szenvedély, a személyes mitológia – a tudományos fantasztikum inkább a hivatása lett, mintsem az elsődleges szerelme. Egész életében megmaradt „cowboylelkűnek”, s ez a kettősség – sci-fi művész és vadnyugati álmodozó – végigkísérte pályáját.
Első alkotói próbálkozásai szinte kivétel nélkül western történetek voltak, s nem csupán rajzolt, hanem testközelből is meg akarta élni a vadnyugatot. Amerikai tartózkodása során, különösen Utah államban, valódi farmokon és ranchokon dolgozott, együtt élt cowboyokkal, részt vett rodeókon, és fényképezőgéppel a nyakában dokumentálta mindazt, amit látott és átélt. Mézières élményeit nemcsak barátai körében mesélte el: hazatérése után szociográfiai hitelességű visszaemlékezéseket is közölt. A Pilote magazin 1967. február 2-i, 380. számában jelent meg Távolnyugat ’67 – egy párizsi cowboy kalandjai című fotókkal illusztrált írása, amelyben élményszerűen, ugyanakkor kritikus hangon számolt be amerikai útjáról. De ez csak az első volt a személyes hangvételű vallomások sorában.
1974-ben, a Pilote mensuel 4. számában publikált Az én Amerikám című cikke még mélyebbre ás. Ebben nemcsak az Egyesült Államok romantikus vonzerejét, hanem annak árnyoldalait is feltárja. Jean-Claude Mézières itt szembesíti önmagát: a külvárosi francia kisfiút, aki gyerekként westernfilmekből építette fel saját cowboy-mítoszát – azzal a valósággal, amely az amerikai prérin fogadta.
1979-ben Jean-Claude Mézières visszatért ifjúkori szenvedélyéhez – a cowboyélet dokumentálásához –, ezúttal a Journal Tintin magazin hasábjain. A Les Vieilles Histoires de tonton J.-C. (Öreg történetek J.-C. bácsitól) című képregényben egyfajta gyakorlati útmutatót kínált az olvasóknak az igazi tehenészfiú életéről. Mézières ugyanis nem csupán álmodott erről a világról – valóban dolgozott is a földeken. Egy párizsi városi fiú, aki elment Amerikába, hogy a szarvasmarhák mellett dolgozzon, ganét lapátoljon, tereljen, pásztorkodjon – mindezt teljes komolysággal, romantikus illúziók nélkül. A képregény finom iróniával, de mély tisztelettel mutatja be a cowboylét valódi arcát – messze attól, amit Hollywood vetít elénk. Ez nem hősök és pisztolypárbajok világa, hanem por, verejték és kemény munka.
Két évtizeddel később, 1999-ben Mézières ismét visszanyúlt e témához, ezúttal a Géo magazinban. A kétoldalas összeállítás címe sokatmondó: Amikor egy kis francia elmegy cowboyt játszani. Az írás ezúttal is személyes hangvételű, ugyanakkor szociográfiai hitelességgel idézi meg a nyugati életformát. A rajzok mellett ekkor már saját fényképeit is közli – az amerikai Nyugat nemcsak témává, de fotószenvedéllyé is vált számára.
A Valérian–Laureline történetek közötti alkotói szünetekben Mézières szívesen tért vissza az Egyesült Államokba – nem sci-fit kutatni, hanem fotózni, figyelni, tapasztalni. A cowboy-lét nem csupán gyermekkori fantázia volt számára, hanem valóságos, átélt élmény – egy másik élet, amelyet művészi eszközein keresztül hitelesen és szenvedéllyel közvetített.
Amerikai kitérő – álmok és valóság között
Mézières eredetileg azzal a céllal érkezett az Egyesült Államokba, hogy San Franciscóban helyezkedjen el egy reklámügynökségnél. Ám a sors – de leginkbb az amerikai Bevándorlási Hivatal – közbeszólt. A hatóságok világossá tették számára, hogy vízuma kizárólag a houstoni fémszerkezetgyárban való munkavégzésre jogosítja fel, máshol nem vállalhat állást. Így Mézières kénytelen volt gyorsan elhagyni San Franciscót, és útra kelt – nem a karrier, hanem az élmények felé.
A klasszikus vadnyugati tapasztalat reményében stoppal járta be az országot. Eljutott Seattle-be, majd Montanába, ahol egy farmon vállalt munkát: traktorokat vezetett, kerteket ásott, istállókat takarított.
Az 1965/66-os tél hozta el számára a következő fordulópontot. Ekkor találkozott újra gyermekkori barátjával, Pierre Christinnel, aki akkoriban a Salt Lake City-i Utah Egyetemen tanított, továbbá itt ismerkedett meg Mézières jövendőbeli feleségével, Lindával is – aki Christin egyik diákja volt. Ez a találkozás nemcsak a magánéletében hozott változást: Utahban Mézières illusztrációkat kezdett készíteni a Children’s Friend című, fiatal mormonoknak szóló magazin számára. Kevesen tudják róla, de egy teljes éven át ő készítette e lap képes rovatait.
Ekkoriban egy különleges projektben is részt vett: Christin forgatókönyve alapján megrendezett egy 16 mm-es filmet The Ghetto címmel, amelyet S. Holbrook operatőrrel készítettek a Színes Bőrű Emberek Előmozdításáért Nemzeti Szövetség (NAACP) megbízásából. A film éles kritikával illette a mormon egyház szegregációs gyakorlatát, és szembesítette a Salt Lake City-i fekete közösséget sújtó kirekesztéssel. A film akkora visszhangot váltott ki, hogy a helyi televízió, a KUTV – addigi hallgatását feladva – kénytelen volt foglalkozni a témával.
Mézières szakmai vízuma végül 1966-ban lejárt, így elérkezett az idő, hogy hazatérjen. Repülőjegyét egy saját képregényéből befolyt tiszteletdíjból fizette ki, melynek a címe jóformán hosszabb lett, mint maga a képregény: „Hogyan lehetsz sikeres az üzleti életben úgy, hogy majdnem megölöd magad kemény munkával.
Ez a groteszk hangulatú, önéletrajzi ihletésű képregény nemcsak a visszatérés eszköze lett, hanem egy új korszak nyitánya is. Mézières ezzel előkészítette a terepet: hazatért, és készen állt arra, hogy belevágjon élete legnagyobb kalandjába – Valérian világának megteremtésébe.
„Fizettek minket a tanulásért” – Forradalom rajzban és szövegben
Ahhoz, hogy igazán megértsük Mézières és Christin pályájának e meghatározó korszakát, érdemes egy pillanatra a kor politikai és kulturális légkörére is vetnünk egy pillantást. A francia képregény forradalmát – amelyről részletesen írtunk már Druillet kapcsán ITT – nem lehet kiragadni abból a társadalmi közegből, amely a hatvanas évek Franciaországát formálta. A forradalom ott volt a levegőben – legyen szó zenéről, filmről vagy éppen képregényről. Egy egész fiatal nemzedék akarta bebizonyítani, hogy az apák árnyékából kilépve ők is képesek maradandót alkotni. Mézières és Christin a Valérian univerzumát ennek a szellemiségnek jegyében kezdték el formálni.
A sci-fi – amely korábban gyakran csak szórakoztató ponyvának számított – számukra afféle „hátsó ajtó” volt: lehetőség arra, hogy a társadalmi és politikai kérdéseket allegorikus, mégis éles hangon dolgozzák fel, megkerülve a cenzúra direkt mechanizmusait. A Valérian egyfajta válasz volt a de Gaulle-féle politikai doktrínára – látványos, szabad és formabontó világ, amelybe becsempészhették az ellenkultúra gondolatait.
A korszak különleges sajátossága volt, hogy a művészeknek nemcsak szabadságot, hanem lehetőséget is adtak. Sokkal többet engedtek meg nekik, sőt, paradox módon pénzt is kaptak a tanulásért: kísérletezhettek, formát kereshettek, és nem kellett minden egyes panelt előre jóváhagyatni. Manapság, amikor jószerivel szinte minden tartalom patikamérlegen van kiszámítva és, miközben sablonra gyártják a szériát, ez a fajta kreatív szabadság elképzelhetetlennek tűnik. Akkor azonban még bátorították az új hangokat – még ha a rendszer időnként próbált is cenzúrázni.
Pierre Christin, bár végzettsége szerint irodalmár, az egyetem falai közül kilépve szinte akadálytalanul fejleszthette ki saját, egyedi írói stílusát, amely a Valérian vad, burjánzó sci-fi világának alapja lett. Mézières pedig évről évre csiszolta rajzstílusát, ennek is köszönhető, hogy a sorozat első epizódjai látványosan különböznek a későbbi munkáktól.
Első nagy közös próbálkozásuk még nem a Valérian volt, hanem egy játékos kémtörténet, a Le Rhum du Punch (Rum puncs). A sztorit Linus álnéven maga Christin írta, a történet a karibi rumcsempészetről és az amerikai alvilágról szólt. A befejező paneleket Giraud (Moebius) rajzolta meg, és az elkészült képregényt René Goscinny, a Pilote magazin legendás szerkesztője közölte le 1966. március 24-én, a 335. számban. Ez a visszafogott indulás végül a francia sci-fi képregény egyik legnagyobb eposzához vezetett: a Valérian et Laureline történetéhez, amely minden idők leghosszabb ideig futó francia sci-fi sorozata lett – és egy egész generáció képzeletét formálta újra.
Cowboyból űrhajós – A Valérian születése
Jean-Claude Mézières és Pierre Christin éveken át keresték azt a témát, amelyből egy teljes, folytatásos sorozatot építhetnek fel. Mindketten tudták: nem egy újabb egyrészes történetet akarnak, hanem egy világot – karakterekkel, távlatokkal, mitológiával.
Mézières természetesen a western műfajához vonzódott, hiszen saját bőrén tapasztalta meg az amerikai vadnyugat valóságát. Azonban amikor sorozattervükön gondolkodtak, rövidesen világossá vált számukra, hogy a francia képregénypiac ekkor már bőven telített volt revolverhősökkel. Jean Giraud már hosszú ideje sikerrel futtatta a Blueberry-t, Morris Lucky Luke-ja generációk kedvencévé vált, Jijé Jerry Spring-je és Chick Bill-je pedig szintén mélyen beágyazódtak az olvasói tudatba. Telítve volt coltokkal a piac.
A váltás ötlete valószínűleg Christin fejéből pattant ki, aki ekkoriban elmélyülten olvasta a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusait: John Wyndham, A. E. van Vogt, Isaac Asimov, Poul Anderson, Jack Vance, Dan Simmons, Ray Bradbury, René Barjavel és Theodore Sturgeon világaiban merült el. Emellett társadalomtudósként és irodalmárként komoly rálátással bírt az államrendszerek működésére, ami később kulcsszerepet játszott a Valérian politikai–filozófiai dimenzióinak kidolgozásában.
A Valérian ugyanis sokkal több, mint egy átlagos űrkaland: ez egy olyan univerzum, ahol bolygók és birodalmak örökös válságban forognak, lázadások, hatalmi átrendeződések, birodalmi kavarások közepette – jóval azelőtt, hogy a Star Wars hasonló tematikával világhírűvé vált volna. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy Lucas univerzuma sok tekintetben követi azt, amit Mézières és Christin már korábban megalkottak – azonban Valérian nem csupán térben, hanem időben is szabadon közlekedik, bonyolultabb, reflektívebb világképet tárva elénk.
„A sci-fi nem tartozott Goscinny kedvenc műfajai közé – mesélte később Mézières – de érzékenyen reagált az újításokra, és vágyott arra, hogy eredeti művekkel gazdagítsa a Pilote kínálatát.” Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy a Valérian et Laureline űroperája elindulhasson – és végül minden idők egyik legmaradandóbb francia sci-fi sorozatává váljon.
Amikor 1967-ben megjelent a Valérian és Laureline első epizódja (La Cité des Eaux Mouvantes), a sci-fi képregények világa még messze nem volt olyan zsúfolt, mint manapság. Valójában a műfaj képregényes jelenléte korlátozott volt, és néhány háború előtti amerikai klasszikuson kívül alig akadt igazán meghatározó sorozat. Az Egyesült Államokban a tudományos-fantasztikum első képregényes próbálkozásai közé tartozott Dick Calkins és Phil Nowlan Buck Rogers sorozata, valamint Alex Raymond mára legendássá vált Flash Gordon-ja – vagy ahogy a francia olvasók ismerték: Guy l’Eclair (1934). Ezek a korai művek látványos űrkalandokat kínáltak, de sok tekintetben még a fantasy és a kalandregények stílusjegyeit hordozták.
A háború utáni években a francia képregényben is születtek sci-fi kezdemények, de ezek ritkán lépték túl a kísérleti szintet. 1937-ben René Pellos és Martial Cendres alkották meg a Futuropolis-t, amely a műfaj egyik első francia példája volt. Ezt követte 1945-ben Raymond Poïvet és Roger Lécureux Remény úttörői (Les Pionniers de l’Espérance), majd 1946-ban Roger Chevalier (Kline) Kaza, a marslakó című sorozata.
Egyértelmű mérföldkő volt Jean-Claude Forest Barbarella-ja, amely érzékien szürreális világával űrutópiát és erotikus feszültséget ötvözött – új hangot hozva a francia sci-fibe. Mindezek mellett nem szabad megfeledkezni Paul Gillon és Jean-Claude Forest másik kiemelkedő művéről, a Hajótöröttek az időben (Les Naufragés du Temps) sorozatról sem, amely a műfaj mélységét és narratív igényességét emelte új szintre. Ám még ezek ellenére is elmondható:
A Valérian megjelenésekor a sci-fi a képregények világában még mindig inkább
különlegességnek számított. A fő sodorban továbbra is a western, a kaland és a
szuperhősmítosz uralta a terepet – gondoljunk csak Supermanre, aki, ha szigorúan
vesszük, maga is sci-fi figura, csak éppen köpenyben és Cape Cod-i erkölcsökkel.
A Valérian legnagyobb ereje mindig is a humorban és a kifinomult történetvezetésben rejlett – épp emiatt éreztem kissé felemásnak a Geekz oldalán megjelent korábbi kritikát. A cikkben mintha fordítva ülnének a lovon: nem a Valérian emelt át történetdarabokat innen-onnan, amiből később a Star Wars is merített, hanem épp ellenkezőleg – a Valérian az eredeti forrás, a grál, és a Star Wars lett belőle a szuperprodukcióba csomagolt mozaik, ami jól mutat a Disney kirakatában. (Most már szó szerint is.)
A Star Wars egy grandiózus kulturális remix – lenyűgöző, ikonikus, de erősen épít mások munkájára. Szomorú, hogy ezt sok rajongó nem tudja, vagy inkább nem akarja tudni. Pedig nem szégyen, ha valami inspirációból születik – szégyen csak akkor, ha elfelejtjük megnevezni a múzsát.
De óvatosan, mert a Star Wars mára vallássá vált. Ha kritikát mersz megfogalmazni, a galaktikus szekta előbb-utóbb rád talál, beazonosítja a koordinátáidat, és nem lesz kegyelem. Egyedül Valérian menthet meg – egy jó időugrással a 21. századból vissza 1967-be, amikor minden kezdődött. És talán, ha jól időzítünk, 2025-ben ismét visszatérhetünk, kicsit okosabban, kicsit franciásabban.
Valérian…és Laureline, tudom, tudom
„Egy időutazó is késhet egy keveset” – Ketioz
A sorozat eredeti címe Valérian, agent spatio-temporel – magyarul: Valérian: Tér-idő ügynök. Méltán vált a francia sci-fi képregények emblematikus alakjává, noha kezdetben talán maga sem sejtette, hogy küldetése több mint négy évtizedig tart majd.
Elsőként 1967-ben jelent meg a Pilote magazinban, ahol szép fokozatosan, folytatásokban bontakozott ki a kozmikus történetfolyam. Az utolsó rész 2010-ben látott napvilágot, ezzel lezárva egy minden értelemben időn túli sorozatot. A Valérian univerzuma végül 21 albumban öltött teljes formát, kiegészülve egy novelláskötettel és egy enciklopédikus kiadvánnyal is, amely részletesen feltérképezi a sorozat világát.
Nem csupán egy kultikus folytatásos képregényről van tehát szó, hanem egy valódi univerzumról, amelyből több mint 2,5 millió példány kelt el világszerte – a Pilote magazinban megjelent epizódokon túl a gyűjteményes kiadásokban is. Ez a szám önmagáért beszél: Valérian és Laureline nemcsak térben és időben, hanem olvasók millióinak képzeletében is otthonra talált.
Jean-Claude Mézières egy sajátos dimenzióval gazdagította az űropera műfaját – olyannyira, hogy joggal tekinthetjük az egyik atyjának. Munkásságával nem csupán új irányt szabott a francia sci-fi képregénynek, hanem megnyitotta az utat a későbbi anticipációs–katasztrófa víziók, futurisztikus utópiák és hősi fantasy történetek előtt is. Mielőtt az amerikai popkultúra megkapaszkodott volna a műfajban, a franciák és a japánok már lerakták az alapköveket – stílusban, mélységben, világépítésben.
A Valérian sorozat középpontjában a címszereplő és vörös hajú társa, Laureline áll, akik térben és időben utazva járják be az univerzumot. Ám a széria különlegessége nem csupán abban rejlik, hogy kozmikus kalandokat mesél el: Mézières és Pierre Christin tudatosan szakítottak a klasszikus, idealizált hőskép hagyományával. Mézières és Christin direkt nem egy letisztult hőst faragott, amilyen a korabeli francia képregényekben gyakori, hanem egy antihős megalkotására törekedtek, „egy banális karakterre, aki sokszor inkább áldozata, mint irányítója az eseményeknek. Valérian megalkotásakor Hugues Aufray, az akkoriban nagyon népszerű énekes karakteréből merített ihletet.
A sorozat korai részeiben Valérian még a klasszikus képregényes hőst idézi szögletes állával és határozott mozdulataival – ám ezt már a kezdetektől ironikus felhang kíséri. Az egyik visszatérő poén például az, hogy bár időutazó, mindig elkésik – különösen, ha a felettese hívja.
A történetek során Valérian többször is alkalmatlannak tűnik a hős szerepére. A Csillagok nélküli világban (Le Pays sans étoile) lerészegedik a telepesek házi főzetétől; a Hamis Földönben (Sur les terres truquées) a történész, Jadna, csupán ágyútölteléknek tekinti; míg a Napéjegyenlőség hősei (Les Héros de l’Equinoxe) epizódban nevetségesen gyengének tűnik a többi bajnokhoz képest, akikkel versenyez. Noha hűséges Laureline-hez, időnként más nők is hatással vannak rá – például épp a Napéjegyenlőség hősei vagy a Brooklyn Station, Terminus Cosmos történetekben.
Na de ki is Laureline?
Laureline nem csillagközi elitakadémián végzett, és nem egy jövőbeli metropolisz szülötte – hanem egy középkori francia parasztlány, a 11. századból. Első megjelenése a Rossz álmok (Les Mauvais Rêves) című történetben ölt alakot, ahol Valérian egy küldetés során bajba kerül az elvarázsolt Arelaune-i erdő mélyén, és Laureline az, aki kimenti őt a mágikus csapdából. Amikor Laureline felfedezi, hogy Valérian időutazó a jövőből, ezzel akaratlanul is megszegi az időutazás szigorú szabályait – így a Galaxis tér-idő hatósága nem tehet mást: magukkal kell vinniük. Laureline-t ezután kiképzik tér-idő ügynökké, és nemcsak Valérian állandó társa lesz, hanem teljes jogú kolléga, sőt, sokszor éppen ő húzza ki partnerét a bajból.
A karakter már a kezdetektől fogva szembemegy a korabeli nőábrázolási sémákkal. Egy feminista karakter – mielőtt ez a fogalom közhellyé vált volna a médiában. Ő nem a hős barátnője, hanem a történet aktív, önálló szereplője. Ugyanakkor Laureline többször megjelent meztelenül a történetekben, nem öncélúan, hanem a műfaji eszköztár részeként. 1987-ben Mézières egy külön rajzot is készített róla a Playboy francia kiadásába. Franciaországban mára önálló kultusza alakult ki körülötte.
Laureline neve nem származik sem irodalmi hagyományból, sem történelmi előzményből. Mézières és Christin közösen alkották meg, amikor olyan nevet kerestek, amely középkorias hangzású, lágy, de mégis egyedi – olyasvalamit, ami időn kívül létezhet. A név annyira találó lett, hogy gyorsan átlépett a képregények világából a valóságba: ma már több ezer nő viseli a Laureline nevet Franciaországban. Az első ismert viselője 1968-ban született – mindössze egy évvel azután, hogy Les Mauvais Rêves (Rossz álmok) megjelent.
Érdekesség, hogy Laureline-t eredetileg csak az első történethez tervezték mellékszereplőnek. Ám már a debütálása során nyilvánvalóvá vált, hogy ő több, mint narratív szükséglet: egy karakter, aki teljes jogú társ, és látványosan eltér a korabeli képregények sablonos, díszletként funkcionáló csinibabáitól.
Mézières és Christin gyorsan beleszerettek az új karakterbe – és az olvasók is. A pozitív visszajelzések hatására Laureline fokozatosan központi szereplővé vált, és végül a sorozat címe is módosult: Valérian et Laureline lett belőle.
A karakter hatása olyan jelentős volt, hogy a neve külön életre kelt – bár nem mindig az eredeti formájában. A német fordítás például teljesen lecserélte: ott Valerian und Veronique néven futott a sorozat, ami különösen ironikus annak fényében, hogy a Loreley – Heine híres balladája – kétségkívül egyik ihletője volt a Laureline névnek. A skandináv térségben is saját változat született: Dániában, Norvégiában, Svédországban és Izlandon a képregényt Linda og Valentin címen ismerik.
Jean-Pierre Andrevon, a francia sci-fi egyik kiemelkedő kritikusa az 1970-es évek képregénytörténeti tanulmányában fogalmazta meg a legtalálóbban a Mézières-féle világot. Valérianról azt írja: „a tér-idő egyfajta Lucky Luke-ja” – azaz egy olyan karakter, aki kívülről nézve hősnek tűnik, de a narratíva során rendre emberibbé, esendőbbé válik. Laureline pedig ezzel szemben – vagy épp ezzel összhangban – „intelligens, elszánt, és forradalmi függetlenségét szexuális vonzerővel ötvöző” nőalak.
Elmesélni az elmesélhetetlent, avagy a „Rossz Álmoktól az Időnyitóig”
A Valérian és Laureline korai kötetei még viszonylag egyszerű, klasszikus „jó és rossz” narratívák mentén épültek fel, gyakran slapstick-humorral fűszerezve. Ám ez az ártatlan tónus hamar megváltozott. Ahogy a szerzők egyre nagyobb kreatív és anyagi szabadsághoz jutottak, bátrabban kezdtek kísérletezni, és a világépítés új dimenziói is megnyíltak. A kezdeti, epizódszerű kalandokat egyre összetettebb univerzum követte, amely nem csupán terekben, de időben is kitágult.
A sorozat egyedi módon ötvözi az űropera látványos, kalandcentrikus világát az időutazás filozófiai és morális dilemmáival – mindezt a klasszikus sci-fi irodalom mélységére emlékeztető módon. Christin forgatókönyvei különösen emlékezetesek összetettségük, finom társadalmi szatírájuk és erősen humanista, sokszor baloldali világnézetük miatt. Mézières vizuális világa pedig lenyűgözően gazdag: idegen civilizációk, fajok és építészeti stílusok kavalkádja elevenedik meg. Nem véletlen tehát, hogy a Valérian és Laureline sorozatot az európai képregény egyik mérföldkövének tartják. Esztétikája, koncepciói és narratív elemei visszaköszönnek más médiumokban is – legyen szó filmről, televízióról vagy animációról. Az Űrszekerek (Star Trek), a Csillagok háborúja (Star Wars), sőt Luc Besson Az ötödik elem című filmje is tartalmaz olyan motívumokat, amelyek Mézières világából vagy Christin struktúráiból merítenek – utóbbi ráadásul Moebius Inkál-jával karöltve is hatott.
A Valérian és Laureline sorozat eredeti kiindulópontja a 28. század: egy jövő, ahol az emberiség már felfedezte a tér és idő közötti azonnali közlekedés lehetőségét. A Föld fővárosává váló Galaxity a hatalmas Terrán Galaktikus Birodalom központja – egy technokratikus utópia, ahol a lakosság nagy része egyfajta félig tudatos, virtuális valóságba burkolt szabadidő-életformát él. Mindezt az ún. Első Kör uralja: a jóindulatú, de távolságtartó technokraták tanácsa, akik stabilitást és rendet ígérnek, cserébe a szabadság illúziójáért.
A rend fenntartásában kulcsszerepet játszik az STS, a Tér-Idő Szolgálat (Service Spatio-Temporel), amely az időutazással járó paradoxonok megelőzésére és a birodalom bolygóinak védelmére jött létre. Valérian és Laureline is ennek a szervezetnek az ügynökei – amolyan Men in Black, ám ők nemcsak a galaxisban, hanem az időszalag minden lehetséges szegletében is rendet tesznek.
A sorozat egyik legnagyobb fordulata a Hypsis haragja (Les Foudres d’Hypsis) című epizódban következik be. Ebben a történetben egy időbeli paradoxon következtében Galaxity megsemmisül – vagy még inkább: megszűnik valaha is létezni. A birodalom eltűnésével Valérian és Laureline hirtelen földönfutóvá válnak időben és térben egyaránt. Ekkortól már nem hivatalos ügynökökként tevékenykednek, hanem szabadúszó kalandorokként, akik zsoldosként, futárként vagy épp szabadságharcosként kínálják fel szolgálataikat bárkinek, aki képes fizetni – miközben titkon remélik, hogy egyszer megtalálják elveszett otthonukat is.
Időt nyerni, életet nyerni – a Valérian humanizmusa
A Valérian és Laureline sorozat színvonala a kezdetektől fogva dinamikusan alakult – fokozatosan emelkedve. A különböző blogokon és kritikákban gyakran igyekeznek rangsorolni az epizódokat, kiemelni a legjobb részeket, de talán a legpontosabb összegzés mégis az, hogy a sorozat folyamatosan fejlődött – tematikájában, vizualitásában, gondolati mélységében.
A változás motorja leginkább Pierre Christin volt, aki íróként nemcsak fantáziát, hanem valódi társadalomtudományos érzékenységet vitt a történetekbe. Politikatudományi, szociológiai és etnológiai érdeklődése révén a sorozat előrehaladtával egyre inkább elmozdult a klasszikus „jó vs. rossz” dichotómiától. A konfliktusok gyakran félreértésekből, kulturális különbségekből vagy ideológiai nézeteltérésekből eredtek – és ezek nem bombákkal, hanem türelemmel, empátiával és okos párbeszéddel oldódhattak meg, ami szép gondolat, (a hű bele bombázások adók és vámok évében – 2025).
A sorozat központi vezérelve a humanizmus: Az igazi hős nem az, aki legyőz, hanem aki megért. A konfliktus nem cél, hanem eszköz – tanulásra, fejlődésre.
John Dean akadémikus találóan fogalmaz, amikor Christin munkáját úgy jellemzi, mint olyan narratívát, amely „politikailag és környezetileg érzékeny, és univerzális társadalmi problémákat tár fel – függetlenül attól, hogy éppen melyik bolygón landolunk”. A Valérian világai noha különböznek egymástól, problémáik visszatükrözik a mi földi dilemmáinkat: hatalom és önzés, kizsákmányolás és identitás, környezeti katasztrófa és technokrata elidegenedés. Én a magam részéről a Valériant minden politikusnak felírnám receptre, mert szisztematikusan járja körbe az ego és a környezeti katasztrófák esélyeit.
A Valérian világának egyik legérdekesebb és legárnyaltabb koncepciója a Galaxity városállam működésének bemutatása. Első pillantásra Galaxity a jövő demokráciáinak eszményi megtestesítője: technológiailag fejlett jóléti társadalom, amely békét, szabadságot és kulturális sokszínűséget hirdet. Ám a felszín alatt egészen más mechanizmusok dolgoznak.
Christin és Mézières nem hagyták érintetlenül a társadalomkritika lehetőségét. A Galaxity valójában egy nyugati demokrácia metaforája, amely jóindulatú önképétől vezérelve igyekszik rendet teremteni a galaxisban – de közben hajlamos az imperializmusra, paternalizmusra és korrupt reálpolitikára. A városállam, amely a szabadság nevében cselekszik, olykor kényszerít, manipulál, beavatkozik – nem mindig kérdez, de mindig terjeszkedik. Egy finom fricska ez az Egyesült Államoknak éppúgy, mint az Európai Uniónak: azoknak a rendszereknek, amelyek a demokrácia exportját ígérik, miközben saját működésükbe és gazdasági érdekeikbe mélyen beágyazódik a mindent felfaló kapitalizmus. Ezek komolyan benne vannak a képregényben, nem én látom bele.
Nézzük csak meg a shingouzokat. Először az Ambassador of the Shadows (Az árnyak nagykövete) című történetben tűnnek fel, de rendszeresen visszatérő szereplőkké válnak a sorozatban. A shingouzok alig egyméteres, röpképtelen, madárszerű lények, barna, sűrű szőrzet borítja testüket, csőr helyettesíti az orrukat. Jellegzetes megjelenésük mögött azonban nem biológiai, hanem gazdaságetikai szatíra húzódik meg: társadalmuk a végletekig kapitalista, a shingouzok minden létező helyzetben a hasznot keresik. Nincs olyan esemény, amit ne próbálnának pénzre váltani, és nincsenek érzelmi, morális vagy ideológiai korlátaik – ha profitálni lehet belőle, máris ott teremnek. Ismerős?
Gondolatok csillagfény alatt – Christin és Mézières eszméi
Pierre Christin forgatókönyvei nem pusztán kalandokat sorakoztatnak egymás mögé – minden történet mögött mély, következetesen végigvitt gondolati ív húzódik meg.
Christin négy, jól felismerhető vezérelvet épített bele a sorozatba, amelyek önmagukban is megérnének egy vitaestet – és talán egyetemi kurzust is:
- A természetes egyszerűség felsőbbrendűsége a technológiai komplexitással szemben.
A világűr legfejlettebb civilizációi gyakran épp egyszerűségükben működnek harmonikusan – míg a túlgépesített társadalmak elidegenednek önmaguktól.
- A machóság, erőszak és háború elutasítása a nőiesség, intuíció és természet javára.
A fizikai agresszió helyett Christin világában a megértés, az érzelmi intelligencia és a természetközeli gondolkodás kerül előtérbe – ezt Laureline karaktere testesíti meg a legteljesebben.
- A hatalommal szembeni bizalmatlanság és az individualizmus kritikája.
A Valérian világában a hatalom soha nem fekete-fehér – a „jók” is kontrollálni akarnak, a „rendszerek” pedig rendszerint nem az egyénért működnek. A történetek azt kérdezik: hol a szabadság, ha mindenkit irányítanak?
- A nők szexualitással való manipulációs képessége – és ennek paradoxona.
A női karakterek sokszor okosan használják vonzerejüket, ugyanakkor Christin azt is érzékelteti, hogy a férfiak által formált szépségideál maga is manipuláció eszköze. A nők ugyanúgy áldozatai egy hímsoviniszta kultúrának, mint haszonélvezői.
Ezeket a gondolati rétegeket Jean-Claude Mézières élénk, részletgazdag és fantáziadús rajzai keltik életre. Az illusztrációk nem csupán díszletek, hanem valódi „vizuális gondolati hátterek” – képek, amelyek felerősítik, kitágítják vagy épp ellenpontozzák a történetek eszmei üzeneteit.
A sorozat eredetileg Valérian: Tér-idő ügynök (Valérian: Agent spatio-temporel) címmel indult – a hangsúly Valérian kalandjain volt. Azonban a Kövek Rendje (L’Ordre des Pierres) megjelenésétől kezdve hivatalosan is Valérian et Laureline lett a cím, elismerve, hogy Laureline már régóta nem csupán társ, hanem főszereplő. Több epizódot is ő visz végig, nemcsak narratív szinten, hanem tematikusan is.
A Valérian nemzetközi ismertsége részben az angol nyelvű fordításoknak is köszönhető. Az első ilyen adaptáció az Ambassador of the Shadows volt, amelyet 1981-ben a Heavy Metal magazin négy egymást követő számában közöltek. Ez korántsem véletlen: a Metal Hurlant – amelynek amerikai testvére a Heavy Metal – önmagában is egy kulturális ikon, a zseniális, kísérletező, felnőtteknek szóló európai képregények nagykövete. Mézières és Christin itt méltó társakra találtak.
2010. január 22-én jelent meg a Valérian és Laureline sorozat utolsó albuma, L’OuvreTemps (Az időnyitó) címmel. Ez a kötet méltó zárása lett egy több mint négy évtizedes, időn és téren átívelő kalandnak. Christin és Mézières tudatosan döntöttek úgy, hogy itt véget vetnek a hivatalos történetfolyamnak – nem nosztalgiából, hanem felelősségből. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák a sorozat felhigítását, újrahasznosítását vagy profitorientált feldarabolását. A Valérian ugyanis sosem volt egy pénzpumpa-franchise.
Bár a képregénysorozat bezárult, a karakterek útja nem ért véget. Christin írt egy önálló, 270 oldalas regényt Valérian et Laureline: Lininil a disparu (Valérian és Laureline: Lininil eltűnt) címmel, amely új történetként, új formában, de ugyanazzal a szellemiséggel bővíti tovább az univerzumot. Sőt, a szerző már akkor jelezte: Valérian és Laureline tovább fognak élni – ha nem is feltétlenül képregényben, de valamilyen még meg nem határozott formában.
John Dean egyetemi tanulmányában Mézières munkáit „a határtalan vizuális leleményesség alappilléreiként” említi – egy olyan rajzolóként, aki világokat teremtett nemcsak kézzel, hanem képzelettel is. Pepo Pérez spanyol kritikus még találóbb képet használ: szerinte a Valérian olyan, mint egy National Geographic, csak kozmikus léptékben.
Valérian vs. Star Wars – Egy elfeledett forrás visszakövetelése
A Valérian és Laureline nem önmagában jelent meg az űropera képregényes műfajában. Megjelenése idején – a ’60-as évek második felében – Franciaországban több jelentős sci-fi képregény is elindult: Greg és Eddy Paape Luc Orient-je, vagy Philippe Druillet Lone Sloane-ja például ugyanúgy részei voltak a műfaj bővülésének. Ahogy a női főhős sem kizárólag Laureline révén jelent meg először: elég csak Jean-Claude Forest Barbarellá-jára gondolnunk.
A Valérian azonban nem karakterrel vagy látványelemekkel, hanem világépítő képességével vált egyedülállóvá.
Mézières és Christin univerzuma negyven éven át íródott és rajzolódott, organikusan bővülve – filozófiával,
társadalomtudománnyal, morális dilemmákkal átszőve. Ez nemcsak történet, hanem intellektuális és
vizuális univerzum, amit azóta is sokan utánoznak, de kevesen érnek el.
Hatása több generáció képregényeseire és sci-fi alkotására kimutatható: ott van Dani Futuro (Víctor Mora és Carlos Giménez), Gigantik (Mora és José Maria Cardona), vagy az Inkál, amelyben Jodorowsky és Moebius is bőven merítettek Mézières világából. Az Ötödik elem esetében ez már nem is inspiráció, hanem egyenesen fejhajtás a francia sci-fi képregény nagyjai előtt – Luc Besson ezt sosem titkolta.
A 2017-es Valérian és az ezer bolygó városa filmadaptáció ezzel szemben… nos, maradjunk annyiban, hogy méltatlan. Egy bugyuta katyvasz. Nem csak színészválasztásban, de koncepcióban is súlytalan, stílustalan, és fájóan híján van annak a logikus, szellemes, gyakran ironikus világépítésnek, ami a képregényt oly különlegessé tette. Laureline nem vörös, Valérian nem karizmatikus, a film pedig nem Valérian – inkább egy zajos CGI-bazár, amelyből kihalt a gondolat.
A legnagyobb vitát természetesen az örökzöld kérdés okozza: mennyit merített a Star Wars a Valérianból?
A válasz: sokat. Aki ezt letagadja, vagy relativizálja, az vagy nem ismeri a Valérian univerzumot, vagy nem akarja ismerni.
Amikor például egy kritikus Leia hercegnő rabszolganős öltözékét próbálja összevetni Laureline hasonló jeleneteivel, felhozva Frazettát vagy a Conan világát, teljesen megfeledkezik arról, hogy ezek is Valérian után jöttek – és szintén merítettek belőle.
A különbség nem abban van, hogy ki talált ki egy szőke hercegnőt láncokban, hanem abban, ki épített köré egy gondolkodó, kritikus, élő univerzumot. A Valérian nem ötletgyűjtemény, hanem egy világ, amely tudja, mit akar mondani. A Star Wars ezzel szemben vizuális patchwork: zseniális, de posztmodern konstrukció, amelynek darabjai sok helyről származnak – és ezek közül az egyik legjelentősebb forrása Valérian. A probléma nem is az inspiráció ténye – az alkotás mindig épít valamire –, hanem az, hogy a forrást ritkán nevezik meg tisztelettel.
Amikor 1977-ben a Star Wars megérkezett a mozikba, Jean-Claude Mézières nemcsak lenyűgözve figyelte, de bevallása szerint „elkápráztatta, féltékeny volt… és dühös!” A látvány, az univerzum felépítése és számos vizuális elem kísértetiesen ismerősnek tűnt számára – és nem véletlenül.
A fricska nem maradt el. Mézières 1983-ban készített egy illusztrációt a Pilote magazinnak, amelyen Leia és Luke Skywalker egy bárban találkoznak Valériannal és Laureline-nal, miközben mindkét világ jól ismert idegen lényei veszik körül őket. A szövegben Leia kedélyesen szól oda:
– „Menő, hogy ti is épp itt vagytok.”
Mire Laureline visszavág:
– „Ó, mi már régóta lógunk itt!”
„Menő hogy ti is épp itt vagytok” – mondja Leia. „Ó, mi már régóta lógunk itt!” – vág vissza Laureline.
Mézières később konkrét visszajelzéseket is kapott arról, hogy a Lucasfilm dizájnerei tanulmányozták az ő műveit, sőt, több alkotó konkrétan merített tőle inspirációt. A Kitbashed, amely sci-fi eszközök és vizuális elemek eredetét kutatja, külön is megemlíti a Valérian sorozat XB982 nevű űrhajóját, amely már 1971-ben, Az ezer bolygó birodalma című albumban szerepelt – és amely kísértetiesen hasonlít a később kultikussá vált Millennium Falcon formájára és szerkezetére.
Az 1982-es Conan, a barbár című film egyes díszleteiben is ismerős részleteket vélt felfedezni – különösen The Birds of the Master epizódjának bolygódizájnjával párhuzamban. Hasonló módon a 1996-os Függetlenség napja idegen lényei is emlékeztetnek a Valérian képregények idegen bestiáriumára.
Mézières sosem pereskedett, de nem is hagyta szó nélkül: a képregény és a popkultúra közti kapcsolatokra mindig ironikusan, de büszkén mutatott rá. A Valérian nem utánzott – hanem első volt. És ahogy Laureline is mondta: „Mi már régóta itt vagyunk.”
A letisztult, „menő” megjelenéséről ismert Millennium Falcont régóta a sci-fi történelem egyik legvagányabb űrhajójaként tartják számon. Azonban, ahogy Kitbashed rámutatott, talán köszönhet valamit XB982-nek is, egy hasonló méretű, formájú és szerkezeti részletekkel rendelkező űrhajónak, amelyet Valérian használt az 1971-es Az ezer bolygó birodalma című képregényben.
A Millennium Falcon hasonlósága a Valérian XB982 űrhajójával már önmagában beszédes, de a lista ennél sokkal hosszabb: Darth Vader megjelenése, Moff Tarkin karaktere, Leia ruhái, a klónhadsereg koncepciója, Han Solo karbonitba fagyasztása, a Cloud City, vagy épp Watto, aki mintha a Valérianban rendszeresen feltűnő Shingouz faj újragondolása lenne.
De ami Mézières szerint valóban tiszta lenyúlás volt, az a Mos Eisley űrkocsma. A koszos, lepusztult, galaktikus alvilág által látogatott kocsmák ötletét ugyanis ő vezette be először a képregényes sci-fi világába, ahol az informális hatalmak és fura fajok nyüzsgő kavalkádja zajlott – jóval Lucas előtt.
Valérian vizuális nyelvezete amerikai képregényrajzolókra is komoly hatással volt. Walt Simonson és Gil Kane munkáiban is tetten érhető Mézières stílusa, de a legnyíltabb beismerés Angus McKie nevéhez fűződik, aki a So Beautiful and So Dangerous több paneljét konkrétan a Valérian: Ambassador of the Shadows képkockáiról másolta. Mindezt Mézières szemrehányása után ismerte el. A Star Wars: Baljós árnyak látványtervezője, Doug Chiang pedig maga vallotta be, hogy egész gyűjteménye volt Valérian-albumokból, amelyekből rendszeresen inspirálódott a munkáihoz.
Inspirációk és irodalmi örökség
Természetesen nem lehet elhallgatni, hogy Mézières és Christin munkáit jelentősen befolyásolták a klasszikus irodalmi sci-fi alkotók is. Isaac Asimov Az örökkévalóság vége című műve, vagy Jack Vance A kék világ című regénye kétségtelenül visszaköszön a Valérian univerzum logikai és világépítési struktúrájában. Jean-Marc és Randy Lofficier rámutattak arra is, hogy Poul Anderson Időőrség sorozata, amely egy időutazásokat szabályozó hatóság tevékenységét mutatja be, feltűnően hasonló alapokon nyugszik, mint a Tér-Idő Szolgálat.
Christin maga is a krimi műfajból merített eszközöket, különösen Georges Simenon
és Ed McBain regényei inspirálták. Ezek tanították meg arra, hogy minden szereplőnek
saját motivációval kell rendelkeznie, hogy a történet hiteles maradjon, még akkor is,
ha egy másik galaxisban vagy éppen egy alternatív idővonalon játszódik.
A háttér is mindent elmond: Christin a Sorbonne-on végzett, majd a Sciences Po politikatudományi posztgraduális képzésén tanult, mielőtt irodalomprofesszorként dolgozott volna a Utah-i Egyetemen, Salt Lake City-ben. Ez a politikai és társadalmi érzékenység áthatja a Valérian történetek morális és struktúrális mélységét is – és ez teszi igazán többdimenzióssá ezt az űroperát.
Mézières életműve és a Valérian-sorozat nem magányos szigetek voltak az európai képregény történetében. A szerző több jelentős kortársával is együtt dolgozott, köztük Enki Bilal, Jacques Tardi, Moebius (Jean Giraud), Alexis, Raymond Poïvet, Jijé, Annie Goetzinger, Daniel Ceppi és François Boucq – mindannyian meghatározó alakjai a frankofón képregény aranykorának. A képregények világában gyakran nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy ki hatott kire, de az esetek többségében úgy tűnik, nem a Valérian épít mások világaira, hanem épp fordítva.
Jean-Claude Mézières és Jean Giraud (Moebius) nem csupán párhuzamosan alkottak, de együtt is dolgoztak, például Az ötödik elem látványvilágán, ami már önmagában is egyfajta főhajtás a francia képregény előtt. A film világa – a függőleges városok, a lebegő autók, a vizuális káosz és rend találkozása – egyértelműen táplálkozik a Valérian és az Inkal univerzumaiból. Érdemes összevetni mindezt Dan O’Bannon és Moebius közös projektjével is, a The Long Tomorrow (1976) című futurisztikus noir forgatókönyvvel, mely szintén egy több szintre tagolt, lebegő autókkal teli metropoliszt mutat be. Ez a városi struktúra nemcsak a Valérian űrvárosait idézi, hanem Az inkal központi városát is, amely szimbolikusan a föld mélyébe süllyed, nem az ég felé tör. E képi világ motívumai kísértetiesen visszaköszönnek a Szárnyas fejvadászban, illetve Az ötödik elemben is. Ezek az egymásba olvadó képi hasonlóságok nem véletlenek – inkább egy képregényből átszivárgó kulturális DNS lenyomatai a sci-fi moziverzumban.
Az 52. oldal története
2012 végén Avril Tembouret filmrendező különleges ötlettel állt elő: dokumentálni szerette volna egy klasszikus Valérian és Laureline képregényoldal születését. A projekt alapfelvetése az volt, hogy a sorozat lezárult: a L’Ouvretemps (Az időnyitó) című kötet 2010-ben jelent meg, a kiadó hivatalosan is elbúcsúztatta hőseit. Aztán történt valami váratlan.
Tembouret meglátogatta Jean-Claude Mézières-t a párizsi stúdiójában, ahol kiderült, hogy az idős mester titokban már egy új Valérian-albumon dolgozott – vázlatokat, oldalakat, világokat készített, mintha sosem hagyta volna abba. Így született meg „Az 52. oldal története” című dokumentumfilm ötlete, amely egyetlen oldal (a Souvenirs de futurs c. kötet 52. oldala) teljes megalkotását követi végig – a szkript első soraitól az utolsó tollvonásig, melyben Mézières panelről panelre, több napon keresztül, és implicit módon „valós időben” ad leckét a képregénykészítésről.
Pierre Christin et Jean Claude Mézières – documentaire ” L „histoire de la page 52 „
A történetnek itt még nincs vége: 2016-ban megjelent egy második dokumentumfilm is, Az 52. oldal színei címmel, amelyben Evelyne Tranlé mutatja be, miként kelnek életre Mézières vonalai. Ez a film az alkotói együttműködés egy másik szintjét tárja fel – a kép és szín összhangját.
Végül 2017-ben bemutatták „Valérian – Egy teremtés története” című dokumentumfilmet, szintén Tembouret rendezésében. A film a teljes sorozat születését, fejlődését és kulturális hatását mutatja be az 1960-as évektől napjainkig – éppen akkor, amikor Luc Besson a saját hollywoodi változatán dolgozott. (A filmadaptációra inkább nem pazarolunk szót.)
Valérian árnyéka a mozivásznon
A filmes és televíziós adaptációk sorsa sajnálatos módon rendre balul alakult – mintha valamilyen különös átok ült volna rajtuk. Kezdetben a megfelelő anyagi források hiányoztak, később pedig olyan kezekbe került a döntés joga, akik nem tudtak mit kezdeni ezekkel a rendkívül összetett, sokrétű alkotásokkal. Végül csak a látványvilág és a jövőbe vetett remény maradt: egyszer talán mégis sikerül méltó módon filmre vinni őket.
Mézières-t a mozgókép legalább annyira vonzotta, mint a rajzolás művészete. Már 1957-ben Jean Giraud-val közösen próbálkozott egy animációs western megalkotásával. Az eredménnyel azonban nem voltak elégedettek – a projekt mindössze 45 másodpercnyi animáció után félbemaradt. Ugyanebben az évben Pierre Christin társaságában leforgatott egy tízperces, 8 mm-es kisfilmet is, amely az Élet álom címet viselte.
A Valérian elsöprő sikere arra ösztönözte Mézières-t, hogy tehetségét a képregényeken túl más médiumokban is kamatoztassa, így számos – elsősorban tudományos-fantasztikus – film- és televíziós projektben vett részt. Ezek közül az egyik első a Billet Doux (Szerelmes levél) című televíziós sorozat volt 1984-ben, amelyhez Mézières borítókat és karakterterveket készített, megidézve a képregényes világ stiláris gazdagságát.
Ugyanebben az évben látványterveket készített Jeremy Kagan rendező számára is, aki René Barjavel La Nuit des temps (Az idő éjszakája, magyarul Jégemberek) című regényének filmadaptációját tervezte. A produkció azonban sosem valósult meg: a film iráni producere körüli bonyodalmak, valamint az iszlám forradalmat követő politikai bizonytalanságok végül ellehetetlenítették a megvalósítást.
1985 októberében Peter Fleischmann német filmrendező kereste meg Mézières-t azzal a céllal, hogy közreműködjön egy ambiciózus német–francia–szovjet sci-fi film létrehozásában. A tervezett produkció a Sztrugackij fivérek kultikus regényének, a Nehéz istennek lenni-nek filmadaptációja lett volna. A munkálatok a helyszínek felkutatásával kezdődtek: Mézières Moszkvába, majd Üzbegisztánba is ellátogatott, hogy az Aral-tótól délre fekvő tájakon vizsgálja meg a forgatásra alkalmas környezetet. A helyszínek azonban nem bizonyultak megfelelőnek – a szovjet stáb kizárólag közeli felvételeket készített, míg Khiva városfalai a túlzottan historikus, szokatlan részleteik miatt nem voltak illeszthetők a futurisztikus koncepcióba.
Az üzbegisztáni út után Mézières három hónapot töltött Münchenben, ahol Jean-Claude Carrière forgatókönyve alapján készítette el a díszletek és jelmezek részletes látványterveit. A projekt azonban már ekkor is súlyos anyagi gondokkal küzdött, majd 1986 áprilisában végleg leállították az előkészületeket.
A filmhez tervezett díszleteket a kijevi Dovzsenko Stúdióban építették volna fel – ezek a tervek azonban örökre füstbe mentek, amikor április végén bekövetkezett a csernobili atomerőmű katasztrófája. A másik kevésbé szerencsés próbálkozás az Űrzavar című rajzfilmsorozat volt, amely sajnálatos módon a Valérian univerzumának nem éppen méltó adaptációjaként vonult be a köztudatba.
Ha van egy film, amit igazán jó szívvel tudok ajánlani, az Az ötödik elem. Ebben az alkotásban a francia filmes világ legjava dolgozik azon, hogy Bruce Willis hitelesen testesítse meg az amerikai hőst egy távoli jövőben. 1991 karácsonyán Luc Besson felkérte Jean Giraud-t (Moebius) és Jean-Claude Mézières-t, hogy látványtervezőjével, Dan Weil-lel együtt dolgozzanak egy készülő sci-fi projektjén.
1992-ben Mézières félretette éppen készülő albumát, a Hatalmi köröket, hogy teljes figyelmét ennek a filmtervnek szentelhesse. A történetből származó ötleteket és motívumokat beépítette látványterveibe is. A projekt azonban 1993 elején leállt, így Mézières visszatért a képregényhez, és 1994-ben meg is jelentette az említett albumot, amelyet egy rajzzal együtt Luc Bessonnak ajánlott — egy repülő taxit ábrázoló jelenettel.
A Léon, a profi sikere után Besson újraindította a projektet, amely végül Az ötödik elem címmel valósult meg. Mézières korábbi munkái jelentősen befolyásolták a film végső látványvilágát: díszletei, koncepciórajzai visszaköszönnek a film képkockáin. Besson még a forgatókönyvet is átdolgozta: a főhős már nem Zaltman Bléros nevű rakétagyári munkás, hanem Korben Dallas, egy repülő taxisofőr – épp úgy, mint Mézières egyik szereplője a Hatalmi körökből. A repülő taxik, az S’trackek és más jellegzetes elemek így a film központi motívumaivá váltak.
Mézières jelentőségét még a francia képregényrajongók is hajlamosak alábecsülni. Pedig 1985-ben az Angoulême-i Nemzetközi Képregényfesztiválon a Valérian egyik űrhajójának életnagyságú modellje adott otthont Mézières és Christin nagyszabású kiállításának. Lille városa pedig egész épületsorral tisztelgett Mézières művészete előtt, és az első francia űrrepülőtér tervezésekor is megidézték a Valérian világát. Nem túlzás azt mondani: Mézières és Christin ma már a francia kultúrtörténet részei.
Ahogy Guy Vidal, a Pilote magazin főszerkesztője fogalmazott: „Jean-Claude Mézières szenvedélyes kézműves – az a fajta alkotó, aki annyira a részletek embere, hogy még a ’művész’ jelzőt sem hajlandó elfogadni. Egyszerűen csak kézművesnek tartja magát, és ez a belső igényesség az, ami másokat is ugyanilyen igényességre sarkall.”
Magyarországon még várat magára a Méziéres reneszánsz – de ahogy a tér-idő viszonylagos, úgy semmi sem lehetetlen.
A francia sci-fi triumvirátus sorozatunk ezennel véget ért. Ha van olyan képregényalkotó, akit szerintetek méltatlanul kevesen ismernek idehaza, és megérdemelne egy alapos feldolgozást, jelezzétek felénk. Mi is szívesen teszünk utazásokat ismeretlen galaxisokba.
