Bizonyára ismered azt a kifejezést, hogy „öröm ránézni” – ez Ryo Takemasa művészi stílusa dióhéjban.
Kortalan képek
Ryo Takemasa a japán illusztráció gazdag hagyományainak méltó örököse: egyszerre letisztult, precíz és finoman textúrált. Akár a Hokuszai-féle klasszikus, stilizált fametszetek aspektusából nézzük, akár a huszadik századi iparművészet nagyjai, például Ryohei Yanagihara és követői felől közelítünk hozzá, Takemasa stílusa magában hordozza a hatvanas évek nosztalgikus esztétikáját, az időtlen japán vizuális kultúrát és a kortárs minimalizmus frissességét. A szó, amit keresünk: kortalan.
A reklámok uralta médiatérben ezek a nyomatok ritka alkalmat kínálnak arra, hogy egy pillanatra megálljunk, és elidőzzünk e rajzok meditatív szépsége felett.
Ezek a printek – amelyek jóval tágabb perspektíváéért kiáltanak, mint egy monitor, a telefon kijelzőjéről nem is beszélve – olyan érzést keltenek, mintha mi magunk is ott lennénk a megörökített városok utcáin. Mintha éreznénk a levegő páratartalmát, a hőmérséklet ingadozását, az illatokat és a zajokat, sőt, a olykor a csend szinte tapintható jelenlétét is.
A helyszínek többnyire nem behatároltak – éppúgy lehetne Bécs, New York , de akár Japán is. Természetesen vannak köztük konkrét kikötők, városok is megrajzolva az örökkévalóságnak. Ezek a foglyul ejtett pillanatok sokszor jobban többet mondanak a helyek hangulatáról, mint egy fénykép, amely elvileg a valóságot tükrözi.
Takemasa illusztrációin átsuhan maga az ember: névtelen New York-iak élnek autóik buborékai között a sötétedő manhattani télben, a vörösen izzó őszi nap Tokió felett nyugszik alá, Párizsba halkan belopakodik a tavasz, miközben a Hold a rózsaszín tó vizében fürdőzik. Szinte már maga a leírás is beillene egy vers sorainak.
Ryo Takemasa
A 44 éves tokiói illusztrátor 2010-ben szerzett diplomát a Musashino Művészeti Egyetemen, azóta szabadúszó illusztrátorként dolgozik, továbbá a Tokyo Illustrators Society tagja. Takemasa illusztrációi széles körben megtalálhatók könyvekben, magazinokban és reklámokban világszerte. Munkái között szerepelnek magazinborítók, szerkesztőségi illusztrációk, könyvborítók és csomagolástervek. Egy aprónak tűnő ám fontos felfedezés: sok illusztrációja nem megrendelésre készült, hanem a szerkesztők, magazinok és újságok utólag választottak ki egy-egy korábbi nyomatát,
Nagyon kevés információ érhető el róla – visszahúzódó életet él, és még saját internetes oldala is mindössze három mondatot közül. Mintha azt sugallná: beszéljenek helyette a képei. A nyilvánvaló hatások mellett egy biztosan ismert: rajong a Tintin képregényért. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy Japánban számtalan kiemelkedő képregény létezik, mégis az európai iskola vonzza leginkább – ennek finom lenyomata felfedezhető illusztrációin is. Azt is sikerült kideríteni róla, hogy szenvedélyes utazó, ám kizárólag egyedül szeret felfedezni új tájakat.
Takemasa számára az utazás nem csupán földrajzi mozgás, hanem egyfajta kontemplatív,
meditatív folyamat. Nem a helyszínen kezd el rajzolni, hanem hagyja, hogy az élmények,
benyomások és érzések mélyen rögzüljenek benne – később pedig ezekből születnek a képei.
Gyakran előfordul, hogy a helyszínek nem pontosan azonosíthatók, inkább egy képzeletbeli város vagy erdő lenyomatai. Mégis, valahogy sikerül megragadnia az adott tér hangulatának és esszenciájának lényegét – mintha nem egy konkrét helyet, hanem annak időtlen érzetét festenék meg az ecsetvonásai.
Lágy stílusa, kifinomult színhasználata és a városi élet finom humorral átszőtt megfigyelései révén nem meglepő, hogy Takemasát gyakran alkalmazzák. Munkái rendszeresen díszítik a Squet, a Quarterly Musashino és a NON japán magazinok borítóit, de a The New Yorker és a Java is szerepel megrendelői között. Illusztrációi sokszor olyan hatást keltenek, mintha kifejezetten az adott tartalomhoz készültek volna – pedig ez csupán stílusának természetes sajátossága. Minden egyes alkotása tökéletesen megállná a helyét akár egy képeslapon is.
Díjainak listája centikben mérhető: ha a monitorod magassága meghaladja a 20 centimétert, talán még épp ráfér, de ha nem, akkor bizony görgetni kell.
Vizuális haiku?
„A hegy gerincét, ezüsttel varrja körbe a távozó tavasz.” – Kato Kóko
„Vajon ásít-e ez a kis pillangó most, amíg a nap delel.” – Kijoszaki Tosio
Nem véletlenül hozom szóba a haikut. A figyelmes szemlélők – különösen azok, akik kedvelik a grafikákat – talán ösztönösen a hatvanas évek jazzes, szögletes, mégis vibrálóan színes stílusához társítanák Takemasát. Ez azonban leegyszerűsítés lenne.
Művészetében ugyanis nemcsak a korszak vizuális jegyei, hanem a haiku esszenciája is felfedezhető: a tömörség, a szűkszavú elegancia, amely egyetlen képpel idéz meg egy egész világot. Ez az esztétikai felfogás számunkra, nyugati szemmel, talán nehezebben érthető. Mi gyakran túl kevésnek érezzük a haikut, apró részletnek, amely önmagában nem mesél el egy teljes történetet. Pedig éppen ez a lényege: egyetlen finoman kimért vonással elkapni az idő és a tér esszenciáját – ahogyan Takemasa is teszi minden egyes rajzával.
A japán esztétikában éppen ez az elv tükröződik leginkább: a legapróbb pillanat is telve van a tao szellemiségével. A zen filozófiája szerint minden cselekedetet teljes jelenléttel kell végrehajtanunk, a pillanatban élve, mégis tudatában annak, hogy egy magasabb, sintó misztérium vesz körül minket.
A természet ebben a világképben kulcsszerepet játszik. Nem pusztán háttér vagy díszlet, hanem az emberi létezés szerves része – egyfajta visszhangja annak a láthatatlan rendnek, amely a világot működteti.
Takemasa páratlan érzékenységgel ragadja meg a helyek atmoszféráját: nem csupán a tér hangulatát idézi meg, hanem azt a megismételhetetlen pillanatot is, amely egy adott helyen, egy adott időben létezhetett – és talán soha többé nem tér vissza.
A díjnyertes illusztrátor, Ryo Takemasa munkásságát erőteljesen áthatja az 1950-es és 60-as évek reklámjainak és rajzfilmjeinek esztétikája. Bár alkotásai nosztalgikus hangulatot árasztanak, ennél sokkal többről van szó: Takemasa mesterien ötvözi a régmúlt japán formanyelvét, vizuális ritmusát és finoman texturált felületeit, miközben távoli helyekre repíti a nézőt, ezzel egy teljesen egyedi művészi élményt teremtve.
A japán művészetet egyetlen mondatban összefoglalni lehetetlen, de érdemes felidézni, hogy amikor az 1870-es években a nyugati kultúra betört Japánba, az európai festészet – a reneszánsztól a realizmusig – teljesen lenyűgözte a japán művészeket. Ugyanakkor a nyugati világot hasonlóképpen elbűvölte a japán esztétika letisztultsága és a keleti vizuális gondolkodásmód, amelyet a zen filozófiájából eredeztettek.
A japánok végül tudatos döntést hoztak: megtartották saját művészeti örökségüket, és nem engedték, hogy az elvesszen a nyugati hatások között. A kevesebb több elve – amely nem csupán egy művészeti irányzat, hanem egy mélyen gyökerező szellemi attitűd – továbbra is meghatározza vizuális kultúrájukat. Takemasa művészete ennek az elkötelezettségnek a kortárs lenyomata: illusztrációi egyszerre hordozzák a múlt hagyományait és a jelen frissességét, időtlen eleganciával.
Szereplői csendesen haladnak magányos ösvényeken, elhagyatott utcákon vagy éppen egy végtelenbe vesző úton – mégis, minden jelenetben a természet uralkodik. Látszólag nem történik semmi, de valójában minden ott rejlik a részletekben, a kompozíció finom egyensúlyában. És a legkülönlegesebb az, hogy te, a szemlélő, szinte magad is részévé válsz ennek a világnak.
Takemasa munkáiban gyakran felfedezhető egy különös játék a perspektívával. Tudatosan feszegeti a térábrázolás szabályait, olykor finoman eltorzítja azokat, ami egyszerre kelthet zavarba ejtő és hipnotikus hatást. A terek megmozdulnak, az épületek szinte ránk dőlnek, a vonalak nem mindig ott futnak, ahol várnánk őket – mégis, ebben a furcsa egyensúlytalanságban van valami meglepően harmonikus, miközben a dinamizmus tapintható.
Illusztrációi alapvetően mégis inkább megnyugtatóak, így leírhatatlan békeérzetet nyújtanak. Ryo Takemasa minden jó képével meghív minket ezekbe az intim pillanatokba, és valahogy jobb lesz a világ is.
