Barion Pixel

Wayman Tisdale – Egy nagyszerű kosaras és nagyszerű zenész, de legfőképp egy nagyszerű ember története

Kiss Márk

2023.06.25.

7 perc

Ha bírtál a kosárpályán, akkor várd meg, hogy játszak egy kis jazz-t.”

Son of a preacher man
Történetünk főhőse, Wayman Lawrence Tisdale 1964-ben látta meg a napvilágot Texas állam ötödik legnépesebb városában, Fort Worthben. Nem sokáig élt azonban itt, mivel édesapja, Louis Tisdale az oklahomai Tulsában kapott lelkipásztori megbízatást, melyet némi latolgatás után el is fogadott. A három fiúgyermeket nevelő Tisdale házaspár tehát útra kelt, hogy új életet kezdjen a számukra majdhogynem teljesen ismeretlen közegben.
Előzetes félelmeik ellenére a beilleszkedésük zökkenőmentes volt, az egyházközösség szinte azonnal befogadta őket, melyben elévülhetetlen szerepe volt az apja közvetlen, barátságos természetének. Nem csak a hívők, hanem a fiatal Wayman is példaképként tekintett a lelkészre, akit gyakorta elkísért munkahelyére, az úgynevezett Barátság Templomba. És ha már ott töltötte szabad idejének jórészét, igyekezett hasznossá tenni magát Isten házának falai között: zenélni kezdett a szertartások alatt. Autodidakta módon tanult meg gitározni, noha nem éppen a szokványos metódusok mentén haladt. Az első, meglehetősen komoly nehézséget az okozta számára, hogy balkezes srác lévén kénytelen volt „fejjel” lefelé tartani az amúgy jobbkezes hangszerét, hogy az valamennyire kézre álljon neki. Hatalmas lelkesedéssel, megállás nélkül gyakorolt, aminek elsősorban az ujjai, no meg a gitár húrjai estek áldozatául. Olyan intenzitással nyomta a riffeket, hogy idővel már csak két húr maradt meg épen, ezeken pedig ugyanazokat a basszus szólamokat játszotta unos-untalan, melyeket a hetvenes évek menő jazz és soul zenekaraitól hallott. Talán végérvényesen ott is maradt volna a templomban – gitárral a kezében, ha tinédzserként el nem kezd elképesztő ütemben nyúlni, erősödni, minek következtében egyre sűrűbben csalták el a barátai és testvérei kosarazni, holott őt amúgy kicsit sem érdekelte a sport; ekkor még a zene volt az egyetlen szerelme.

Wayman Tisdale, az újdonsült kosársztár
Így tehát viszonylag későn, középiskolás korában ismerkedett meg a kosárlabda alapjaival, ám hamar kiderült, hogy nem csak kimagasló fizikai adottságokkal rendelkezik, hanem bőven van tehetsége is a játékhoz. Így aztán a parketten ragadt, miközben az istentiszteletekről el-elmaradozott.

Olyannyira jól ment neki a kosár, hogy ösztöndíjjal felvételt nyert az Oklahoma Egyetemre, ahol az egész egyetemi bajnokságot egymaga leuralta, hiába pattogatott egy bizonyos Michael Jordan, vagy éppen egy Patrick Ewing nevezetű ipse is az NCAA-ben akkoriban.

Utóbbi kettővel karöltve – karrierje csúcspontjaként – olimpiai aranyérmet szerzett a szocialista blokk által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpián, majd 1985-ben harmadéves egyetemistaként jelentkezett a draftra, melyen a második helyen csapott le rá az akkor sem túl acélos Indiana Pacers gárdája. Először viszont nem a játékával tűnt ki: míg a legtöbb játékostársa sporttáskákkal, valamint bőröndökkel felpakolva indult el a soron következő meccsre, Wayman egy nagy fekete tokban cipelte a basszusgitárját, hogy zenével szórakoztassa magát és persze csapattársait a végtelennek tűnő utazások során. Mérkőzések előtt és után rendszeres vendég volt jazz-klubokban, rengeteg zenész kereste a kegyeit, elsősorban sportteljesítménye miatt. Legsikeresebb szezonjait a Sacramento Kings csapatánál töltötte a kilencvenes évek elején, de a legjobban mégis a Phoenix Sunsnál érezte magát a bőrében, nem feltétlen Charles Barkley, sokkal inkább a város pezsgő kulturális élete okán. És ha már Barkley; a legendák szerint Sir Charles nem feltétlen rajongott a mindig jókedélyű Wayman gitárművészetéért, de mivel bírták egymást, nem rótta ezt fel neki, csak arra kérte, hogy néhanapján pengessen egy cseppet halkabban. Mindkettőjük érdekében.

Végül tizenkét idény után, 1997-ben akasztotta szögre a kosarascsukáját, hogy most már tényleg csak a zenének és a családjának éljen.

Wayman Tisdale, a toplistás jazzgitáros
Wayman első önálló lemezét még aktív kosaras pályafutása során, 1995-ben adta ki. Nem is akárki, a Motown kiadó égisze alatt jött ki a Power Forward album, ami már önmagában jelzésértékű volt, noha Waymant sokáig nem vette túlzottan komolyan a zenei szcéna. Csak a jóllakott, valamiért mindig mosolygó 206 centis kosársztárt láttak benne, aki mellesleg pötyög valamit basszusgitáron is. A lemez azonban nem várt népszerűségre tett szert a közönség körében, továbbá kimondottan pozitív kritikákat zsebelt be a szakma legnevesebb képviselőitől egyaránt. Egészen a negyedik helyig kúszott fel a mértékadó Billboard magazin jazz-toplistáján anno, amivel Wayman végre kiléphetett önmaga árnyékából, hogy tényleg önmaga legyen.

Összesen kilenc albuma jelent meg, melyek közül a negyedik volt kétség kívül a legsikeresebb. Ez Face to Face címen jött ki a piacvezető Atlantic Records gondozásában, és behúzta Billboardéknál az első helyet a vonatkozó jazz-listán. Finom, lágy hangzásvilágának köszönhetően nagyobb tömegekhez jutott el. Wayman patikamérlegen kiporciózva ötvözött több népszerű stílust, úgy, mint a jazz-t, a soul-t, illetve az RnB-t.

Kosaras pályafutása után indult be igazából a zenei újjászületése is. Jellemzően szólóban lépett fel, ami jazz-gitárosoknál meglehetősen ritka, de játszott például Miles Davis, Herbie Hancock és David Sanborn oldalán, csak hogy a legnevesebbeket említsük.

Sikereit sajnos nem élvezhette ki, hiszen fiatalon, mindössze 44 évesen itt hagyta az árnyékvilágot. 2007-ben eltörött a jobb lába, majd az eset után nyolc nappal a kórházban közölték vele, hogy a törés oka egy rákos daganat volt. Ugyan a lábát nem tudták az orvosok megmenteni, de bíztak abban, hogy az amputációval megmenthetik Wayman életét. Roppant nehéz időszak volt ez számára, egy későbbi interjúban arról beszélt, hogy annyira megviselte a betegség és a kezelések sorozata, hogy semmi kedve nem maradt zenélni. Életében ez volt az egyetlen ilyen szomorú, zene nélküli időszak.

Ahogy némileg rendbe jött, műlábbal is eljárt koncertezni, ám a kezdeti javulást követően az állapota romlani kezdett. 2009. május 15-én hunyt el, néhány nappal azt követően, hogy létrehozott egy alapítványt, mely rászoruló sorstársait látta volna el művégtagokkal. Az alapítványt feleségével, Reginával hozta létre, akit egyébként édesapja templomában pillantott meg 1981-ben, gitározás közben…

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Elfeledett kincsek: The Baby Huey Story

Nujabes: szürke eminenciás a színes zenék mögött

Crip walk!? Nem tánc, hanem életforma!

Yellowman útja az árvaháztól a dancehall trónjáig

MC Jeges Vanília, akit nem lehet komolyan venni, de nem lehet nem szeretni

J Dilla – egy zenei fenomén örök ragyogása