Kép a falon
R.L. Osborn (1988). Fotó: Bill Batchelor

Emlékeztek, milyenek voltak a 80-as évek gyerekszobái? Még ha nem is ugrik be hirtelen minden részlet, az biztosan megvan, hogy a falak tele voltak ragasztva kivágott magazinoldalakkal, poszterekkel és olyan képekkel, amelyeket sokszor hónapokig vadásztunk. Az IM (Ifjúsági Magazin), a német Bravo és a Popcorn igazi kincsesbánya volt – utóbbiakhoz rendszerint csak valamelyik kamionos apuka jóvoltából lehetett hozzájutni. Az ősök pedig épp csak kezdtek megbarátkozni a szoba új látképével, amikor már jött is a következő kedvenc. A Bros vagy C. C. Catch helyére felkerült az A-ha, a Duran Duran vagy épp Kim Wilde. Kinek mi. A cellux pedig rendszerint a tapétából is magával vitt egy darabot.

Ugyanakkor, ha az érdeklődési köröd túlmutatott az újságosbódék kínálatán, már jóval nehezebb volt kidekorálni a falat. Én személy szerint a BMX megszállottja voltam. 1988-at írunk. Alig egy éve kaptam meg az első Csepel BMX-emet, de a „kisbicikli” iránti rajongásomnak a szobám falán még nyoma sem volt.

Aztán egy nap a kezembe került egy Quelle-katalógus. Benne egy csillagküllős Atala, valamint egy Mars BMX. Akkoriban egy ilyen katalógus nem pusztán reklámújság volt. A Nyugat volt. Ablak egy másik világra. Miután a két bringát szépen, akkurátusan körbevágtam, mentek is a füzetem átlátszó borítója alá. Attól a pillanattól kezdve már csak egyetlen célom volt: valamelyiket meg kell szereznem.

A történethez hozzátartozik, hogy a nyolcvanas évek végén a Quelle katalógusból kiválasztott termékeket már nemcsak valutáért lehetett megvenni: forintért is megrendelhettük őket, az átvétel pedig a Hegyalja úti bemutatóteremben történt.

Végül sikerült kilobbizni otthon az egyiket. A Marsot. Metálkék színben, sárga gumikkal és markolatokkal. Aztán felkerekedtem az új BMX-emmel, hogy megnézzem, mások hol és mit csinálnak. Innentől már nem volt megállás: kezdetét vette egy közel huszonöt évig tartó nagy utazás a kisbiciklin – és vele együtt az alkatrészek csereberéjének végeláthatatlan időszaka.

Ma már szinte elképzelni is nehéz, hogy milyen szinten lehetett végigkövetni egy-egy jobb alkatrész útját. A tehetősebb budai arcok révén kerültek be az országba, először körbejárták a fővárost, majd továbbvándoroltak Szolnokra, Kecskemétre, Orosházára, Debrecenbe, végül – évekkel később – ugyanaz a kormány vagy váz Nyíregyházán vagy Sátoraljaújhelyen kötött ki. Gondolhatjátok, milyen állapotban…

Egy ilyen csere alkalmával jutottam hozzá az első BMX Plus! magazinomhoz.

Sosem felejtem el: az első kép, ami kikerült belőle a falamra, egy 1988-as Meet the Street versenyen készült R. L. Osbornról, amint wallride-ol. A fotón ráadásul a kidobórámpa is jól látszott. Addig fogalmam sem volt az arányokról, ívekről stb. Több se kellett: egyik BMX-es cimborámmal elhatároztuk, hogy DIY sztilóban építünk egyet. Bele sem megyek, mi lett belőle. Maradjunk annyiban: szerencse, hogy nem hittük el magunkról nagyon, és nem egy fal előtt próbáltuk ki először.

Kár, hogy akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy a képen szereplő El-Cid, azaz R. L. Osborn a BMX sport első milliomosa. Sokkal hathatósabb érveim lettek volna otthon, amikor azt próbáltam ecsetelni, miért hanyagolok szinte mindent a BMX miatt. Idővel aztán a szobám falán már alig akadt szabad felület. Mindenhonnan a kaliforniai életérzés köszönt vissza rám.

Majd jöttek a VHS-kazetták, köztük a 101 Freestyle Tricks. Noha 1987-es kiadvány volt, hozzám csak évekkel később jutott el, valami irtózatos másolaton. De a lényeg látszott. És az is, hogy egy jó darabig lesz még mit gyakorolni. Ez a gyakorlás tényleg hosszúra sikeredett. Évtizedeken átívelően határozta meg a mindennapjaimat. A befektetett munkának köszönhetően pedig egész jó szintre jutottam benne. Olyannyira, hogy többek között már magazinok hasábjain is helyet kaptam.

Persze nálam is eljött az idő, amikor már nem lehetett a hét minden napján négy-öt órát BMX-ezéssel tölteni, így szép lassan az intenzitás és az új trükkök tanulása is háttérbe szorult. A gurulás öröme viszont azóta is megmaradt.

Néhány évvel ezelőtt azonban történt valami, ami egy pillanat alatt visszarepített a kezdetekhez. Épp beugrottam egy közértbe a Pasaréti úton, ahová egyébként csak hébe-hóba tévedek be. Sorban állás közben az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Félig oldalra sandítva láttam egy negyvenes évei elején járó, szakállas apukát a hét-nyolc év körüli kisfiával. Visszafordultam. Biztos csak behaluztam – gondoltam.

Aztán kisvártatva megszólított:

– Ugye te vagy az…?

– Igen, én vagyok. Parancsolj.

Erre felcsillant a tekintete, és elmesélte, hogy ő is a Feneketlen-tó környékén lakott anno, és rendszeresen látott engem a Flamenco Hotel hátsó, eldugott parkolójában gyakorolni. Sosem mert odajönni, csak távolról figyelt. Majd hozzátette: – Egy újságból kivágott fotó is volt rólad a falamon.

Azóta is többször eszembe jutott ez a találkozás, mert én is pontosan így kezdtem. A Hősök tere környékén, a turistabuszok mögül lestem az idősebb hazai BMX-eseket. Akkor még álmodni sem mertem róla, hogy egyszer majd én is felkerülök valakinek a falára.