A diódák dívája

Az 1970-es évek elején Suzanne Ciani bevitt egy Buchla szintetizátort a Kaliforniai Egyetem egyik múzeumába, és beprogramozott rajta egy darabot, amely aztán heteken át szólt. A gép fényei villogtak, a termet elektronikus hangok töltötték meg, a látogatók pedig újra és újra keresték a mögötte lévő magnót. Fel sem merült bennük, hogy maga a gép szól.

Napjainkban, amikor minden irányból elektronikus hangok vesznek körül bennünket, szinte már megmosolyogtató ez az értetlenség. Ciani azonban akkor érkezett, amikor ennek a világnak még nem volt nyelve, ő pedig az elsők között kezdte el felfedezni, mire lehet képes.

Ebben a Don Buchlával való találkozás hozta az igazi fordulatot. Ciani addig a klasszikus zene világában mozgott: zongorát és zeneszerzést tanult, Buchla gépeiben viszont valami olyasmire talált, ami felülírta mindazt, amit korábban egy hangszerről gondolt. Buchla ugyanis nem egyszerűen új hangokat akart létrehozni, hanem magát a zenélés módját gondolta újra. Robert Mooggal szinte párhuzamosan dolgozott a modern szintetizátor megszületésén, ám míg Moog a hagyományos billentyűzet felől közelített az új technológiához, Buchla szándékosan szakított vele. Még a „szintetizátor” elnevezést sem kedvelte: számára ezek elektronikus hangszerek voltak, amelyekhez újfajta gondolkodás is tartozott.

Ha már egy teljesen új hangszer születik, miért kellene a régi szabályai szerint játszani rajta?

Cianit ez a szabadság teljesen magával ragadta. „Don Buchla adott nekem elektronikus szárnyakat” – fogalmazott később. Nem elégedett meg azonban azzal, hogy megtanulja megszólaltatni a hangszert: érteni akarta azt is, mi történik a kábelek és kapcsolók mögött.

Mesterdiplomája után Buchla műhelyében kötött ki, ahol napi nyolc órában, háromdolláros órabérért forrasztotta az épülő hangszereket. Saját Buchláját is lényegében forrasztópákával kereste meg. Ezzel párhuzamosan a Stanfordon Max Mathews, a számítógépes zene egyik atyja és John Chowning, az FM-szintézis úttörője mellett merült el az új technológiában. Akkoriban mindez még egészen mást jelentett, mint ma: a programokat lyukkártyákon adták a gépnek, majd akár egész éjszaka vártak a számításokra. Csak másnap, egy tekercs mágnesszalagról derült ki, mi született.

Ahogy egyre mélyebbre merült ebben az új világban, Cianit már nem önmagában az izgatta, milyen hangokat képes létrehozni egy gép. Nem azt kereste, hogyan szólhat egy szintetizátor hegedűként vagy zongoraként. Sokkal érdekesebb kérdés foglalkoztatta: hogyan tud mozogni a hang?

Még a korabeli avantgárd legfontosabb zeneszerzői sem feltétlenül látták azt a lehetőséget az elektronikában, amit Ciani. Philip Glassnak, a minimalista zene egyik meghatározó alakjának heteken át adott Buchla-leckéket, de nem kapott rá. Pályatársa, Steve Reich ennél kevésbé volt diplomatikus: állítólag azt mondta neki, ezeket a gépeket fel kellene küldeni a Holdra, és ott is kellene hagyni.

1974-ben New Yorkba költözött, ahol a lemezkiadóknál is újra próbálkozott, kevés sikerrel. Nem értették, mit kezdjenek egy nővel, aki nem énekelt, nem gitározott, zenekara sem volt, hanem egy addig jószerivel ismeretlen elektronikus hangszeren játszott. Ciani később úgy emlékezett: azt kérdezgették tőle, hol a gitár, és miért nem énekel inkább. A reklámipar viszont éppen azt kereste benne, amitől a zeneipar idegenkedett: valami újat.

Ciani ekkoriban sokat betegeskedett, elmondása szerint még ennivalóra is alig akadt pénze. Többször próbált találkozót szervezni Billy Davis zenei producerrel, aki újra és újra lepattintotta. Miután megelégelte a terelést, odament a stúdiójához, és egyszerűen benyitott az irodájába.

Éppen egy Coca-Cola-reklámon dolgoztak. A váratlan betoppanás végül meghozta az áttörést: a Buchlával tölthette ki a reklámban maradt néhány másodpercnyi üres helyet. Elment a hangszeréért, majd visszatért, és ott helyben alkotta meg a palack felnyitásának, az ital kitöltésének és pezsgésének azóta legendássá vált elektronikus hangját.

A Coca-Cola-hangban tulajdonképpen benne volt mindaz, ami Cianit különlegessé tette. Nem egyszerűen azt próbálta visszaadni, amit a fül hall, hanem hangot keresett ahhoz is, amit legfeljebb látni, érezni vagy elképzelni lehet. Korai munkáiban olyan kérdések foglalkoztatták, milyen hangja lehet a hőségnek, a hidegnek, egy könnybe lábadó szemnek vagy akár egy idős ember szeretetének. Ami másnak költői kép volt, számára zenei alapanyag.

A lépték sem különösebben érdekelte. Egy telefontársaság számára egyszer mindössze egyharmad másodpercnyi zenét készített – Ciani szerint annak az egyharmad másodpercnek is volt eleje, közepe és vége. Hamarosan megérkeztek a felkérések is. Ciani saját hangdizájncéget alapított, elektronikus hangjai pedig az AT&T, a General Electric és az Atari reklámjaiban, valamint filmekben és televíziós produkciókban bukkantak fel. Közben saját zenéjét sem adta fel: lemezeket készített, öt Grammy-jelölést kapott, a The Incredible Shrinking Woman (Csökke-nő) zenéjével pedig az első nő lett, aki önállóan komponált zenét egy hollywoodi nagyjátékfilmhez.

Különös fordulat volt ez egy olyan zeneszerző pályáján, akitől nem sokkal korábban még azt kérdezték, miért nem énekel inkább. Miközben a lemezkiadók nem tudták, mit kezdjenek vele, Ciani hangjai már észrevétlenül jutottak el emberek millióihoz. „Elektronikus hangokat szivárogtattam be a mainstream kultúrába, és akkor még nem is gondoltam erre így” – mondta később.

Ez írja le talán a legpontosabban a hatását. Szinte észrevétlenül szoktatta hozzá a világ fülét egy olyan hangzáshoz, amely néhány évvel korábban még szinte felfoghatatlanul idegennek hatott. A Buchla eközben nemcsak Ciani munkájának, hanem a mindennapjainak is szerves részévé vált. Éveken át jószerivel ki sem kapcsolta: a hangszer folyamatosan szólt az otthonában, ő pedig időről időre változtatott valamit a beállításain, majd hagyta tovább alakulni a hangot. Egyes kompozíciói hónapokon át formálódtak így. Ciani később úgy emlékezett rá, mintha egy élőlény lett volna mellette.

Mindez számára egy közelgő világ előképe volt, amelyben az elektronikus hang ugyanolyan természetességgel lesz jelen mások életében is, mint az övében. Úgy képzelte, beköltözik majd az otthonokba, az éttermekbe, a hétköznapi tárgyakba, sőt még a bútorokba is.

A jövő azonban, amelyet Ciani már szinte karnyújtásnyira érzett, egyelőre váratott magára. Közben az a hangszer, amelyre szinte az egész elektronikus világát felépítette, használhatatlanná vált. Hiába küldte vissza javításra, még Don Buchla sem tudta tartósan életre kelteni. Ciani később traumatikus élményként beszélt a hangszer elvesztéséről. Felhagyott az élő elektronikus zenéléssel, és hosszú idő után ismét a zongora felé fordult.

Évtizedek múltán aztán mégis kezdett valami valóra válni abból, amit annak idején elképzelt. Egy új generáció fedezte fel magának a moduláris szintetizátorokat, az analóg hangzást és azt a közvetlen, kézzel alakítható kapcsolatot ember és gép között, amely Ciani-t fiatalon annyira magával ragadta. Közben előkerültek régi Buchla-felvételei is, ő pedig több évtizedes kihagyás után visszatért az élő elektronikus zenéhez.

„Folyamatosan ámulok azon, hogy most élem át azt az álmot, amelyről negyven évvel ezelőtt azt hittem, mindjárt valóra válik” – mondta később.

Pályája elején Cianinak még rendre el kellett magyaráznia, mi az a Buchla, honnan jönnek a hangok, és hogyan lehet egy kábelekkel teleszőtt gépre hangszerként tekinteni. Mostanra már nem kell magyaráznia semmit. A világ időközben megtanulta azt a nyelvet, amelyet ő már akkor beszélt, amikor még szinte senki sem értette.