Jegyeket, bérleteket, bilincseket előkészíteni!

Fotó: Martha Cooper.

A 4BRO hasábjain az elmúlt években többször is alámerültünk már a hetvenes és nyolcvanas évek New Yorkjának világába. Jártunk Bronx omladozó lakótelepei között, végigkísértük a hiphop születésének első pillanatait, és külön cikket szenteltünk Martha Coopernek is, annak a fotósnak, aki talán mindenkinél hitelesebben dokumentálta a város underground kultúráját. Ezúttal is a föld alá vezet az utunk. A New York-i metró ugyanis nem csupán közlekedési eszköz volt, hanem egy mozgó tükör, amelyen egyszerre látszott a város hanyatlása, a bűnözés terjedése, a graffiti robbanásszerű felemelkedése és egy új kulturális korszak születése.

A második világháborút követő évtizedekben New York mágnesként vonzotta azokat, akik munkát és jobb életet kerestek. Puerto Ricóból és az amerikai Dél államaiból százezrek érkeztek a városba, remélve, hogy a gyárakban, kikötőkben vagy építkezéseken megtalálják a számításaikat. Az új szomszédokat azonban nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. Miközben a város egyre sokszínűbbé vált, a tehetősebb fehér középosztály jelentős része csendben a külvárosok felé vette az irányt. Bár senki sem mondta ki direktben, hogy miért, helyette az ingatlanárak miatt aggódtak, a környék változásáról beszéltek, vagy éppen az iskolák minőségére és a gyerekek jövőjére hivatkoztak.

Az ingatlanügynökök a folyamatra még rátettek egy lapáttal, lévén úgy keresték fel a lakástulajdonosokat, hogy jobb most eladni, mint később, amikor már senki sem akar majd a környéken élni. A folyamat akkora méreteket öltött, hogy a korabeli sajtó végül külön nevet adott neki: White Flight.

A hetvenes évekre New York számos zsúfolt negyedében meredeken kezdett emelkedni a bűnözési ráta, miközben egész városrészek indultak lassú, de látványos hanyatlásnak. A változást talán semmi sem tükrözte jobban, mint a metró. A szerelvények állapota évről évre romlott, és egyre inkább a város problémáinak mozgó lenyomatává váltak. A legtöbb városlakó akkoriban egyszerű vandalizmusként tekintett a graffitire. A fiatalok egy része azonban valami egészen mást látott benne. Számukra a metrószerelvények mozgó vásznak voltak, amelyek nap mint nap keresztülszelték a várost. Néhány év alatt szinte nem maradt olyan kocsi, amelynek falait, ajtóit vagy nem ritkán ablakait ne bombingolták volna szét.

A graffitik önmagukban azonban aligha tették volna élhetetlenné a földalatti utazást. A valódi problémát a rohamosan szaporodó bűncselekmények jelentették. Mindez a zsebtolvajokkal kezdődött, akik ellen még lehetett védekezni némi óvatossággal és egy erősebben markolt pénztárcával. A következő években azonban a bűnözők egyre magabiztosabbá váltak. A lopásokat fokozatosan felváltották a nyílt rablások, és egyre több utas találta magát szemben olyan támadókkal, akik már nem rejtették el sem a késeiket, sem a fegyvereiket.

A hetvenes évek második felében egy átlagos munkahéten mintegy 250 súlyos bűncselekményt követtek el New York földalatti hálózatában. A helyzet az évtized végére, majd a nyolcvanas évek elejére tovább romlott. 1984-ben a városban regisztrált összes bűncselekmény 2,6 százaléka a metróban történt, ami egy közel kilencmilliós metropolisz esetében már korántsem elhanyagolható szám. Különösen a hajnali és az éjszakai órák számítottak veszélyesnek. Egy korabeli felmérés szerint a női utasok 39 százaléka kifejezetten félt egyedül metróra szállni, ha nem volt vele férfi kísérő.

New York polgármesterei évtizedeken keresztül próbálták megfékezni a bűnözési hullámot, ám az intézkedések csekély eredményt hoztak. A városlakók egyre inkább úgy érezték, hogy magukra maradtak a problémával.

A fordulópontot sokak szerint egy Bernhard Goetz nevű férfi története jelentette. Goetz nap mint nap metróval járt dolgozni, és mint oly sokan mások, ő is rendszeresen találkozott a földalatti erőszakhullámmal. Miután többször is bűncselekmény áldozatává vált, úgy döntött, hogy fegyvert vásárol önvédelem céljából.

1984 decemberében a metrón négy fiatal lépett oda hozzá pénzt követelve. Hogy pontosan mi hangzott el közöttük, arról azóta is viták folynak, az azonban biztos, hogy a találkozás másodpercek alatt erőszakba fordult. Goetz előrántotta revolverét és tüzet nyitott. Mind a négy fiatalt eltalálta.

Az eset azonnal bejárta az országos sajtót. Egyesek önvédelemként, mások önbíráskodásként tekintettek rá. Abban azonban szinte mindenki egyetértett, hogy a történet többről szólt négy sérültnél és egy fegyveres utasnál. A lövések mögött egy olyan város félelme és frusztrációja húzódott meg, amely hosszú évek óta képtelen volt úrrá lenni saját közbiztonsági válságán.

A Goetz-ügy után a városvezetés végül olyan megoldáshoz nyúlt, amely első hallásra talán túlságosan kézenfekvőnek tűnik. Az NYPD jelentős létszámban vezényelt rendőröket a problémás állomásokra és a legveszélyesebbnek számító hajnali, illetve éjszakai járatokra. Az eredmények nem maradtak el. A bűncselekmények száma meredek csökkenésnek indult, a metró fokozatosan visszaszerezte elvesztett biztonságát, és néhány év alatt a városlakók jelentős része ismét használható közlekedési eszközként tekintett rá.

Persze ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: ha a megoldás végül ennyire egyértelműnek bizonyult, miért kellett közel két évtizedet várni rá?

Mielőtt az ajtók záródnak, álljon itt zárásként Varró Dániel négysorosa:

„S míg kattog egyre távolabb

haladva lent a metró,

halkan a bőr alatt

az ember szíve dettó.”