Egy mászás, amit jobb lett volna kihagyni.

Dean Potter: Delicate Arch – Utah (2006).
Fotó: Eric Perlman

Egyes csúcsok azért maradnak érintetlenek, mert senki sem talál hozzájuk utat. Másokhoz minden út nyitva áll – mégis üresen várják a naplementét.

A hegymászás történetét többnyire a „legelsők” írják. A sport kultúráját azonban legalább ennyire formálják azok a helyek is, amelyeket a mászók közössége érintetlenül hagy. A Utah állambeli Delicate Arch évtizedeken át ilyen hely volt.

Nem szerepelt tiltólistákon. Nem álltak körülötte kordonok, és sokáig egyértelmű jogszabály sem mondta ki, hogy tilos megmászni. Mégis mindenki tudta, hogy ez nem egy újabb útvonal a sok közül. A homokkőből formálódott ív az amerikai Nyugat egyik jelképe lett: geológiai ritkaság, nemzeti parkok plakátjainak visszatérő szereplője, Utah állam szimbóluma, amely még az állam rendszámtábláin is ott szerepel. A hegymászók pedig úgy tekintettek rá, mint valamire, amit egyszerűen békén kell hagyni.

Majd 2006 tavaszán megjelent Dean Potter – a hegymászás fenegyereke, a Patagonia márka egyik legismertebb arca – és egy szép vasárnapi hajnalon felmászott a Delicate Arch tetejére. A mászást később a Delicate Arch első ismert megmászásaként emlegették, bár Potter maga azt állította, hogy mások már korábban is jártak odafent. Ha valóban így történt, van azonban egy lényeges különbség: elődei nem csináltak belőle látványosságot. Potter igen – és végül éppen ez tette az esetet megkerülhetetlenné.

A történet ezen a ponton sokak fejében véget is ért, mondván: Potter egy újabb húzása, holott valójában csak itt kezdődött. Az első reakciók nem arról szóltak, hogy Potter képes volt-e rá. Senki sem vitatta a tudását. A disputa arról folyt, hogy volt-e joga megtenni.

A hegymászás különös világ. Kevés sport épül ennyire íratlan szabályokra. Léteznek utak, amelyeket nem fúrnak tele nittekkel. Sziklák, amelyekhez nem nyúlnak kalapáccsal. Ezeket nem jogszabályok írják elő. A közösség alakította ki őket, gyakran hosszú évtizedek alatt. A Delicate Arch is ilyen hallgatólagos megállapodás volt. Esztétikai értelemben ez egy műalkotás, háromdimenziós vászonra festve. Az emberiség víziója, amely szinte egybeolvad a természettel.

Potter később azzal érvelt, hogy a szabályozás nem volt egyértelmű. Abban az időben valóban akadtak jogi kiskapuk, amelyeket különbözőképpen lehetett értelmezni. Csakhogy a legtöbb mászót ez nem érdekelte különösebben. Ők nem azt kérdezték, hogy törvényes volt-e. Hanem azt, hogy szükség volt-e rá egyáltalán.

Arról kezdett szólni a történet, hogy hol húzódik a szabadság határa egy olyan közösségben, amelynek egyik legfontosabb alapelve éppen a természet tisztelete. A „tiszta mászás” filozófiája a kezdetek óta azt tanítja, hogy a legjobb mászás után nem marad nyom. Egy homokkő boltív esetében azonban már maga az ereszkedőkötél is képes maradandó sérülést okozni. A park szakemberei ezért azonnal vizsgálni kezdték, keletkeztek-e nyomok ezen a különleges képződményen.

Mindezek tetejébe Potter nem titokban mászott. Felvételek készültek, a történet címlapokra került, és egyik napról a másikra olyan emberek is kedvet kaphattak volna hozzá, akiknek addig meg sem fordult a fejükben. A mászók közül sokan attól tartottak, hogy nem maga az eset lesz veszélyes, hanem az üzenete: ha ő megtette, mások miért ne próbálnák meg?

Dean számára ez a mászás élete egyik legvarázslatosabb pillanata volt. Úgy érezte, ennél csodálatosabb kép nem készülhet a sziklamászásról. Azt is hozzátette, hogy mindez egyfajta performansz volt, amely a természethez fűződő spirituális kapcsolatát fejezte ki. Mások ellenben úgy ítélték meg, hogy az egész pusztán Potter önreklámozását szolgálta.

A következmények azonban gyorsan érkeztek. A közvélemény a Patagonia ellen fordult, miszerint támogatja a természeti kincsek rongálását. A cég nyilvánosan elhatárolódott a mászástól, majd bocsánatot kért. Pottert is erre ösztönözték, aki hajthatatlan volt, miközben végig a sajtó által gerjesztett negatív energiát sérelmezte. Állítása szerint nem tett kárt a sziklában, így nincs is miért szabadkoznia – még ha a megélhetése is volt a tét.

Végül a Patagonia megszakította az együttműködést Potterrel, amivel egyetemben ugrottak a vaskos utalások is. Az ügy már messze túlnőtt a mászóvilág belső vitáján. Szövetségi esküdtszék is vizsgálta, hogy Potter megsértette-e a szövetségi törvényt a Delicate Arch megmászásával, bár végül nem emeltek vádat ellene.

A Nemzeti Park Szolgálata ezzel egy időben pontosította a szabályozást, és egyértelművé tette, hogy a névvel rendelkező természetes boltívek megmászása tilos. Egyetlen reggeli akció után egy addig főként erkölcsi kérdésből hivatalos szabály lett.

A Delicate Arch története világosan megmutatta, milyen vékony határ húzódik a kivételes teljesítmény és a közösség bizalmának elvesztése között. A hegymászásban gyakran mondják, hogy a legnehezebb út nem mindig a legmeredekebb. Néha pedig az a leginkább embert próbáló döntés, amikor valaki visszafordul a fal tövében.

Ugyanakkor igazságtalan lenne Dean Potterre csupán a Delicate Arch története miatt emlékezni. Generációjának egyik legkülönlegesebb extrém sportolója volt, aki a sziklamászás, a free solo, a highline, a BASE jumping és később a wingsuit repülés határait is folyamatosan feszegette. Egész életében ezeket a határokat kereste – végül az egyik ilyen vállalkozása az életébe került.

2015. május 16-án, 43 éves korában barátjával, Graham Hunttal wingsuitban ugrottak a Yosemite Nemzeti Parkban található Taft Pointról, majd repülés közben egy sziklagerinc V alakú nyílásán próbáltak áthaladni, ám mindketten a sziklafalnak csapódtak; az ejtőernyőiket már nem tudták kinyitni.

Aki közelebbről is megismerné Potter nem mindennapi világát, annak nyugodt szívvel ajánljuk az HBO Maxon elérhető, négyrészes Sötét Varázsló című dokumentumsorozatot. A Delicate Arch történetén túl jóval teljesebb képet ad arról az emberről, akit aligha lehet egyetlen botrány, mászás vagy ugrás alapján megérteni.