Egyetlen fotóban a Jackass kvintesszenciája.
A fájdalom valódi, ahogy a röhögés is. Talán ez benne a legzavarbaejtőbb: hogy a kettő milyen természetességgel megfér egymás mellett. És a Jackass ebben verhetetlen volt. Hiába érkeztünk kész ítélettel arról, mennyire primitív és nívón aluli az egész, az ízlésünk tiltakozott csak – a rekeszizmunk már kevésbé. Előbb röhögtünk, és legfeljebb csak utána kezdtünk magyarázatot keresni rá.

„Szia, Johnny Knoxville vagyok! Üdv a Jackassben!”

Akik az ezredfordulón az MTV-t nézték, pontosan tudják, hogy a fenti bemutatkozás után bármi megtörténhetett. Knoxville vigyorában minden benne volt: az éppen készülő őrültség izgalma, a saját ötletétől megrészegült hülyegyerek öröme és persze a hit, hogy ebből beszarás jó felvétel lesz. Vegyük akár a posztban megjelenő képkockát. Normál esetben a felnőtt dolga lenne leállítani a hülyeséget, ehelyett Knoxville még segédkezik is saját tekintélye lebontásában.

Mielőtt a fél világ megismerte volna a vigyorát, leginkább azt próbálta elérni, hogy egyáltalán észrevegyék. Az eredetileg P. J. Clapp néven született Knoxville 1990-ben költözött Los Angelesbe, hogy színészként és íróként próbáljon szerencsét. Többévnyi eredménytelen próbálkozás után példaképe, a gonzo újságíró Hunter S. Thompson szellemében olyan cikkötlettel állt elő, amelyhez a saját testét kínálta tesztalanynak: önvédelmi eszközöket próbálna ki magán, végül golyóálló mellényben mellkason lőné magát. Jeff Tremaine, a kultikus gördeszkás magazin, a Big Brother szerkesztője meglátta benne a lehetőséget, és rábeszélte, hogy a kísérleteket filmezzék is le a lap VHS-videóihoz. Egy ilyen ötlet kár lett volna, ha csak papíron fáj.

Eközben az Államok másik felén, a pennsylvaniai West Chesterben egy javarészt gördeszkásokból álló, tizenéves társaság – Bam Margera, Brandon DiCamillo, Ryan Dunn és Chris Raab – veszélyes és gyomorforgató őrültségekkel szórakoztatta egymást. CKY Crew néven működtek; a rövidítés a Camp Kill Yourself, vagyis nagyjából az „Öld meg magad tábor” elnevezést takarta.

„Margera igazi gördeszkás volt, és összehasonlíthatatlanul jobb volt minden más velünk egykorú srácnál” – idézi fel Raab, aki mindössze 19 éves volt, amikor a később a Jackass pilotepizódjába kerülő felvételeket forgatták.

„Bam apja azért vett egy videókamerát, hogy felvehesse, ahogy Bam deszkázik. Aztán mi is kézbe vettük, és más hülyeségeket kezdtünk felvenni vele.” Raab szerint a közönség éppen ebben ismert magára: „Mindenki csinált hülyeségeket a barátaival – nálunk történetesen volt egy kamera is.”

Miután a deszkás közegen keresztül rábukkantak a CKY Crew videóira, Tremaine, Knoxville és cinkostársuk, Spike Jonze filmrendező biztosak voltak benne, hogy a West Chester-i srácoknak is helyük van a készülő műsorban. Tremaine és Jonze irányításával rövidesen összeállt a csapat: Knoxville mellé a CKY Crew tagjai, a Big Brother munkatársai és a lap köréhez tartozó figurák, köztük Steve-O sorakoztak fel.

A brigád úgy rontott be a televízióba, mint egy bevásárlókocsi a sövénybe. A Jackass második epizódjával az MTV minden korábbinál magasabb vasárnap esti nézettséget ért el. A műsor gusztustalan volt, infantilis és gyakran kegyetlen, de a nevetés árát rendre maguk fizették meg. Ebben a társaságban a férfiasság tekintélyét hamar szétverte egy jól irányzott teniszlabda. Aki az előbb még keménykedett, a következő pillanatban már magzatpózban feküdt, miközben a barátai összegörnyedve röhögtek körülötte.

Hogy miért vállalja valaki a haverjai szórakoztatásáért önként mindezt, arra a tudománynak is van egy elmélete. A British Medical Journal hasábjain nevet is kapott: a férfiidióták elmélete. Egy tréfás hangvételű, ugyanakkor tudományos szempontból szigorú tanulmányban állapították meg, hogy a Darwin-díjasok, vagyis azok, akik idióta módon távolítják el magukat a génállományból, 88,7 százaléka férfi volt. „Érthetetlen, hogy a férfiak pusztán egy beavatási szertartás kedvéért, más férfiak elismeréséért vagy egyszerűen a későbbi hencegés lehetőségéért képesek ilyen szükségtelen kockázatokat vállalni. Feltehetően az idióta viselkedés valamiféle, egyelőre azonosítatlan szelekciós előnyt biztosít azok számára, akik nem válnak az áldozatává” – írják a szerzők.

A hülyeségre való hajlam azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire megszeressük őket. Ehhez kellett a köztük lévő, egészen sajátos bajtársiasság is. Pontosan ismerték egymás gyenge pontjait, és gátlástalanul ki is használták azokat, ugyanakkor a legdurvább szívatások mögött is érezni lehetett az összetartozást. A kamera a becsapódás után is forgott: megmaradt a nyögés, a káromkodás és a röhögés közben odanyújtott kéz. Néhány epizód után már úgy ültünk le nézni őket, mintha a haverjainkkal találkoznánk. Tudtuk, ki fog először öklendezni, ki veszíti el a türelmét, és ki készül máris a revansra.

A szereplők rendíthetetlen elszántsága, hogy lealacsonyítsák és nevetségessé tegyék önmagukat, szöges ellentétben áll a mai, rommáfilterezett, tökéletességre törekvő világgal. Kötve hiszem, hogy manapság bármelyik influenszer hajlandó lenne arra, hogy egy robotkar karma a végbelében turkáljon, ahogy Steve-O-val történik a Best and Lastben.

A Jackassből mindössze 25 epizód készült, de 2002-ben a Jackass: The Movie már a mozikba is berobbant: nagyszabásúbb, merészebb és gusztustalanabb volt mindennél, amit addig műveltek. A televíziós korlátozásoktól megszabadulva még messzebbre merészkedhettek, amihez egyre több pénz is társult. A 2010-es Jackass 3D már húszmillió dolláros költségvetéssel és olyan kameratechnikával készült, amellyel a legapróbb részletekig meg lehetett örökíteni egy különösen rossz ötletet és annak következményeit. Másrészről a nagy felhajtás közepette is megmaradt a kaotikus szikra, és az érzés, hogy néhány haver egymás szórakoztatására művel vállalhatatlan dolgokat – csak most már mozivásznon nézhettük őket.

A 2026-ban bemutatott Jackass: Best and Last már ennek a huszonhat éves közös ámokfutásnak a búcsúfilmje. A régi és új felvételeket nézve a társaságot ismerjük, a következményeket viszont már más szemmel látjuk. Ami annak idején végtelennek tűnt – a lendület, a strapabírás, az együtt töltött idő –, arról azóta kiderült, hogy nagyon is véges. A testek elhasználódtak, Ryan Dunn meghalt, Bam története pedig fájdalmasan messzire került a régi felvételek önfeledtségétől. Ma már a nevetés mögött azt is látjuk, amit akkor könnyebb volt figyelmen kívül hagyni: a sérülések összeadódnak, a függőség nem múlik el a stáblistával, és a baráti társaság sem marad örökké ugyanaz. Ettől a régi jelenetek tán még súlyosabbak lettek. Néha pont attól szorul össze a torkunk, amin húsz éve a legjobban nevettünk.

Talán éppen az búcsúzik velük, amit fiatalon a legkevésbé tartottunk különlegesnek: hogy a haverok ráérnek, mindenki ott van, és egy egész délutánt el lehet tölteni valami tökéletesen értelmetlen baromsággal.