Pillanatkép a 80-as évek Nagy-Britanniájából.

Fotó: Tish Murtha

Az évtized, amelyet ma sokan a válltömésekkel, a tupírozott hajakkal és a Duran Duran slágereivel azonosítanak, Nagy-Britannia számos ipari régiójában drámai gazdasági és társadalmi átalakulás időszaka volt. A bányák bezártak, a gyárak lehúzták a rolót, a dokkok elnémultak. A munkásosztály, amely generációkon át a brit ipar gerincét képezte, egyik napról a másikra a létbizonytalanság küszöbén találta magát.

A munkanélküliség tömeges jelenséggé vált, különösen az északi területeken, miközben a délkeleti régió pénzügyi fellendülése új gazdasági súlypontot rajzolt a térképre. Az 1979-ben még mintegy 1,5 millió főt számláló munkanélküliség 1984-re több mint 3,3 millióra emelkedett. Ezekben a régiókban a munka nem csupán jövedelmet, hanem identitást és közösségi kohéziót is jelentett. A gyárbezárások következtében nem egyszerűen munkahelyek szűntek meg, hanem a társadalmi szövet bomlott fel. A tartós munkanélküliség szegénységet, elvándorlást, mentális egészségügyi problémákat és a jövőbe vetett hit megrendülését hozta magával. A dezindusztrializáció a Thatcher-korszak egyik legmélyebb és legmaradandóbb társadalmi következménye volt.

Az önkormányzati lakótelepek – a council estate-ek – eredetileg a jóléti állam ígéretét testesítették meg: tiszta, modern lakásokat a dolgozó családok számára. A nyolcvanas évekre azonban sok helyen a leépülés, az alulfinanszírozottság és a társadalmi marginalizáció színtereivé váltak. A „right to buy” politika következtében csökkent a szociális lakásállomány, az új beruházások elmaradtak, az épületek állaga romlott. A betonfalak között nem csupán a vakolat hullott – az intézményi biztonság érzete is megingott. Ebben a közegben született az alábbi, Tish Murtha által készített fotó.

Amikor az intézmények nem kínálnak játszóteret, a betonudvar válik azzá, a hiányt pedig a képzelet pótolja. A matracok, amelyek egykor az otthon intimitásának tárgyai voltak, a gyerekek számára ebben a formában már mást jelentettek: rögtönzött játszóteret – veszélyes, mégis a képzelet és a szabadság sajátos terepét –, ahol a nevetés és a játék öröme tovább élhetett, függetlenül attól, milyen terheket hordozott a családi háttér.

Érdekesség, hogy egyes iskolák és önkormányzatok idővel elkezdték eltávolítani a kidobott, szeméthalmokra került matracokat kifejezetten azért, hogy megakadályozzák az ehhez hasonló elfoglaltságokat.

A gyerekek ugrása tulajdonképpen annak a generációnak a sorsát is jelképezi, amely egy gazdasági szerkezetváltás közepébe született bele. Egyetlen elmért ugrás – egy bezárt gyár, egy elmaradt állásinterjú, egy megszorító intézkedés – és nincs semmi, ami felfogjon. A szociológiai kutatások rendre kimutatták, hogy a gazdasági depriváció nem pusztán anyagi hiányt jelent, hanem a lehetőségek beszűkülését is. A gyermeki lét többek között ezért is oly csodás, hiszen még a legmostohább körülmények között is képes saját világot teremteni.