Laurie Lipton amerikai képzőművész leginkább hátborzongató, aprólékosan kidolgozott grafit- és szénrajzairól ismert. Ő azonban pusztán csak „penpusherként” – firkászként – hivatkozik magára. Hogy tényleg alaposan megnézd a rajzait, kapásból lenyomjuk a marketing dumát is: a kritikusok a négy legjobb amerikai kortárs női „festő” között tartják számon.
Műveit a kijelzők és képernyők messze nem adják vissza, ugyanis Lipton gyakran kétméteres rajzokat készít, miközben elképesztő részletességgel bontja ki a témát. Stílusa különös elegy: egyszerre kortárs és középkori, ahol a sci-fi látomások, a viktoriánus gótika, a németalföldi mesterek fegyelmezett realizmusa és Goya nyugtalanító világa olvad össze. Szinte minden alkotása egy-egy félelmének látomásszerű kivetülése, amely ugyanakkor simán elmenne egy metál zenekar albumborítójaként is. Ha szereted a kortárs vadulásokat, csapj bele.
A kéz amely a bölcsőt ringatja…
A New York-i születésű Laurie Lipton (1953) volt az első művész, aki a pennsylvaniai Carnegie Mellon Egyetemen rajzból, kitüntetéssel szerzett képzőművészeti diplomát. Akkoriban az oktatás kizárólag az absztrakt és konceptuális művészetre összpontosított, így a flamand iskola vallásos témájú festményeinek technikáit senki sem tudta átadni neki. Kénytelen volt tehát önállóan képezni magát, miközben a 16. századi holland mesterek stílusát tanulmányozva alakította ki saját módszereit.
Beutazta Európát (Hollandia, Belgium, Németország, Franciaország, majd London), ami döntően formálta egyedi vázlatkészítési technikáját. Műveiben a tónusokat több száz, hajszálvékony, egymásra épülő vonallal hozza létre, a hagyományos satírozás vagy festékrétegezés helyett. Ez a módszer sokkal időigényesebb, mint egy azonos méretű és részletgazdagságú festmény elkészítése, ám az így születő rajzok ragyogása, mélysége és részletgazdagsága minden ráfordított energiát megér. 2011-ben tért vissza az Egyesült Államokba, Los Angelesbe. Munkáit Európa- és Amerika-szerte állítják ki; 2023-ban például a Torrance Art Museum különterme adott otthont a rajzainak.
Laurie Lipton rendkívül fiatalon, már kora gyermekkorában ceruzát ragadott, azonban egy későbbi trauma hatására szinte teljesen elzárkózott a külvilágtól, és minden idejét a rajzolásnak szentelte. „Négy-öt éves koromban kezdtem rajzolni” – emlékszik vissza. – „Imádtam, és rengeteg bókot, bátorítást kaptam. Édesapám vasárnaponként múzeumokba vitt bennünket, amely varázslatos volt számomra. A festmények és szobrok tanulmányozása olyan érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem, amelyeket korábban soha nem tapasztaltam. A művészet volt a kapum a misztikus világokba.”
Lipton korai, Angliában készült munkáit sötét, gótikus hangulat hatja át. Közülük az egyik legkülönlegesebb a Kísértetjárta babaház, amely rekeszekre osztva kínál betekintést a művész belső világába. A mű egyfajta modern oltárkép, amelynek összecsukható paneljei beborítják a címadó épület enteriőrjét. Akárcsak a késő gótikus vallásos festmények, ez a kompozíció is alapos, türelmes vizsgálatot igényel, hogy feltáruljanak benne a narratívák és a gondosan elrejtett szimbólumok.
A mű mély, személyes traumából táplálkozik. Gyermekkorában Liptont elrabolták, ami örökre megingatta a biztonságérzetét és elvette tőle az otthon melegének élményét. Az emberrabló később öngyilkos lett, így még arra a kérdésre sem kapott választ, miért történt mindez.
A történtek nyomasztó árnyéka egyedülálló érzékenységgel ruházta fel: megtapasztalta a gyermekkori ártatlanság mögött rejlő színlelést, a szülői védelem hiányosságait és a világban lappangó sötétséget.
A Kísértetjárta babaház képei ennek a megértésnek vizuális lenyomatai. Az egyik rekeszben (2. sor eleje) egy magányos gyermek ül rémülten, barátok nélkül, egy születésnapi asztalnál. Az asztalt fagylaltkelyhek és cukormázas sütemények borítják, ám a kandallópárkányon álló tükörben egy férfi árnya jelenik meg a lefüggönyözött ablaknál, sötét sziluettet vetve a textíliára. Valami – vagy valaki – ólálkodik odakint. A kompozícióban felbukkan Nosferatu alakja is, tovább fokozva a nyugtalanság érzetét.
Lipton szülei nyitott gondolkodású, a korszakhoz mérten rendkívül modern emberek voltak. Ahogy ő meséli, „anarchisták voltak, csak a környezetük nem tudta róluk”. Teljes mértékben támogatták lánya művészi kibontakozását – különösen a trauma után, amikor Laurie már nem szívesen mozdult ki otthonról.
A trauma – ahogy ő maga fogalmaz – művésszé formálta.
„Hirtelen megváltozott a valóság” – idézi fel Laurie Lipton James Scott rövid dokumentumfilmjében, a Love Bite-ban. – „Az eset előtt félelem nélkül éltem. Aztán az életem valami egészen mássá vált. Az emberek veszélyesnek tűntek, a világ pedig felfoghatatlanná. Úgy éreztem, a valóság rendkívül vékony hártya, amely bármelyik pillanatban szétrepedhet, és alatta valami bizarr, idegen világ tárulhat fel.”
Gyermekkori traumájának árnya mindmáig ott lebeg művei fölött: hol finoman, sejtelmesen, hol pedig nyers erővel jelenik meg. „Minden munkámban ott van egy nagyon sérült gyermek – rendkívül magányos, zavarodott – és ő még mindig bennem él” – vallja Lipton a filmben.
Laurie Lipton már gyerekként is rendkívül éretten rajzolt, ami nem csupán tehetségének,
hanem az átélt traumának is következménye. Hirtelen, egyik napról a másikra kellett felnőnie.
Művészetének másik meghatározó témája az elfogadhatatlan feldolgozása, valamint a titokzatos, mindent átszövő Halál. Lipton a hidegháború árnyékában nőtt fel, egy olyan korszakban, amikor az Egyesült Államokban tömeghisztéria kísérte a közelgő világvégétől való félelmet. Erről a légkörről és annak hatásairól részletesebben is mesél a Love Bite című dokumentumfilmben.
Love Bite – Laurie Lipton and Her Disturbing Black & White Drawings
„Amikor édesanyám meghalt, mélyen megrázott. Szerettem volna rajzolni róla, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, a kultúrám nem tud mit kezdeni a halállal: az emberek legfeljebb annyit mondtak: sajnálom, hogy édesanyád elment – de még a szót sem merték kimondani, hogy meghalt.
Ekkor a spanyol barátom elvitt Mexikóba, hogy átéljem az ottani Halottak Napját (Dia de los Muertos). Úgy gondolta, ez segíthet feldolgozni a veszteséget – és valóban így lett. Megérintett a humor, amellyel az emberek a halandóságról beszéltek, és az a természetesség, amellyel az elmúlás a mindennapok részévé vált. Inspirált ez a hozzáállás, és képek kezdtek áradni a fejemben. Az első Halottak Napja-tematikájú kiállításomat a londoni mexikói nagykövetség rendezte – hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Azóta számos más témájú tárlaton is bemutattam munkáimat, ám a Halottak Napja-sorozat továbbra is rendkívül népszerű az interneten.”
Lipton rajzai nyugtalanító atmoszférát teremtenek, mintha mindegyik egy félig elfeledett rémálom foszlányait hozná vissza a tudatunkba. Alkotásai a kultúránk legzavarba ejtőbb témáit kutatják: a tudatalattiban megbúvó képeket, félelmeket és kimondatlan érzelmeket. Egyik munkáján például egy csecsemő látható, kezében késsel, mintha épp az anyja életére törne (lásd cover fotó). Egy másik rajz egy osztálytermet ábrázol, ahol gyerekek sorakoznak iskolai csoportképhez – csontvázaikat az atombomba vakító sugárzása világítja meg.
Újabb illusztrációiban Lipton gyakran a fogyasztói társadalom baljós természetét és a technológia mindent átható, szinte elkerülhetetlen befolyását boncolgatja. Képi világa hol futurisztikus, hol gótikus, de mindig a saját, egyéni nyelvén szól – és bár nem mindenki értette vagy fogadta be azonnal, Lipton kitartott, és a maga ösvényét járva teremtette meg különleges művészi univerzumát.
„A legnagyobb kihívást számomra mindig az jelentette, hogy megértessem az emberekkel, mit is csinálok valójában. Az 1970-es években a Carnegie Mellon Egyetemen csak festészetből és szobrászatból lehetett diplomázni, így lényegében saját magamnak építettem fel egy rajz szakot – és én lettem az első, aki ezen a területen végzett az intézményben.
A pályám elején gyakran hallottam galériáktól: „Imádjuk a munkáidat, de festesz is? Ezek csak vázlatok, ugye?” Emiatt hosszú ideig pincérnőként és alkalmi munkákból tartottam fenn magam, hogy megengedhessem a rajzolás luxusát. Művészi pályafutásom legnagyobb elégtétele ma az, hogy hosszú távon is a munkáimból élhetek. Az a tény, hogy egész nap, minden egyes nap rajzolhatok, számomra maga a mennyország. Rendkívül szerencsésnek és hálásnak érzem magam ezért.”
A stílus maga az ember
Laurie Lipton fekete-fehér rajzai gyakran egy olyan civilizáció képeit idézik meg, amely egyszerre futurisztikus és archaikus. Kompozícióiban korrupt politikusok, háziasszonyok és a képernyőhöz ragadt, üres tekintetű fogyasztók jelennek meg – mindannyian a modern lét sajátos allegóriáiként. Bár művészete hihetetlenül érzékletes, sötét, összetett és intellektuálisan tág horizontú, a befogadó számára kihívást jelent: kíméletlenül szembesít a kortárs élet bonyolultságával, legyen szó társadalmi vagy személyes kérdésekről.
Munkái különösen élőben hatnak igazán; a digitális reprodukciók képtelenek visszaadni azt a részletgazdagságot és finom tonalitást, amely közelről vizsgálva tárul fel. A bonyolult vonalháló és a precízen megkomponált jelenetek teljes ereje csak a kiállítóterem csendjében bontakozik ki. Noha egyes művei mélyen sötét tónusúak, máskor társadalmi, politikai és személyes reflexiókat hordoznak. Érdekesség, hogy a rajongók közül sokan nem tudják: Lipton viszonylag nemrég kezdett politikai tartalmat is beépíteni a képeibe. Művészete a valóság egyéni szűrőn átszűrt leképezése – ahogyan ő látja, gondolja és érzi. Rajzaival megpróbál hozzáférést nyújtani egy összetett, időnként nyugtalanító világba, amelyet gyakran fűszerez sajátos, szigorúan fekete humorral.
Liptont a flamand iskola vallásos témájú festményei ihlették, de munkáiban könnyen felfedezhető az Ed Repka-féle thrash metal borítók apokaliptikus hangulata is. Alkotásaiban egyszerre van jelen a kortárs szemlélet és a középkori kézműves precizitás. A művész tudatosan a 16. századi holland mesterek stílusából kívánt építkezni. Európai tanulmányútja során kezdte kialakítani saját, jellegzetes rajztechnikáját, amelyben több ezer apró árnyékoló vonallal építi fel a tónusokat. Néhány munkájánál nagyítót használ, és kifejlesztett egy speciális lécet is, amelyet a rajz fölé helyezve a papír érintése nélkül dolgozhat, így elkerülve az elkenődést.
„A rajzaim elkészítése tovább tart, mint egy azonos méretű és részletességű festményé” – mondja Lipton. „Amikor főiskolára jártam, mindenki absztrakt és konceptuális művészetet akart csinálni. A professzoraim szerint a figuratív művészet a középkorban létezett, de mára meghaladott, és inkább formákkal kellene kifejeznem magam. A vászonra fröcskölés és a földön heverő kövekre spriccelés untatott. Tudtam, mit akarok: valami olyat létrehozni, amit még senki sem látott, valamit, ami mélyen bennem rejtőzik. Órákig ültem a könyvtárban, Dürert, Memlinget, Van Eycket, Goyát és Rembrandtot másolva.”
Diane Arbus fotóművész munkássága is mély benyomást gyakorolt rá:
„A fekete fehér a szellemek színe. A régi fényképek és tévéműsorok színe. Az emlékeké. A múlt színe.”
A művész saját megfogalmazása szerint munkái sem nem realisták, sem nem szürreálisak, hanem a tudatalatti köztes világát idézik meg. Egy interjúban külön is kiemelte legnagyobb hatását: Francisco de Goyát.
„Goya művei hatottak rám a leginkább. Nem csupán azt dokumentálta, ami a korában történt, hanem azt is, ami a fejében zajlott. Nemrégiben volt egy közös kiállításom Goyával a londoni Cervantes Intézetben. Litográfiái inspirálták több munkámat is. A kiállítás néhány darabja megtalálható a weboldalamon, a Sleep of Reason sorozat alatt” – meséli Lipton.
A nagy spanyol mesteren kívül rajong Jan van Eyck, Hans Memling és Hieronymus Bosch rendkívül részletgazdag világa iránt is. „A világok aprólékos kidolgozása – egészen a legapróbb fűszálig – mindig lenyűgözött.”
„Az emberek mindig megkérdezik tőlem: Mennyi ideig tartott ezt elkészíteni? Sosem tudom a választ, és nem is akarom tudni. Csak leülök rajzolni, majd egyszerűen ‘elköszönök’. Mesés érzés… mint egy drog – de egy építő, teremtő drog.”
Jellemző, és sokat elárul a jelenkorról, hogy Laurie Lipton művei az utóbbi években jóval szélesebb közönséghez jutottak el, és sokkal gyakrabban idézik őt, mióta rajzain politikai szereplőket – például Donald Trumpot – is megjelenít. Pedig már ezt megelőzően is ösztönös, kiforrott tehetségként tartották számon, ám korábban a munkái ritkábban kerültek nyilvánosság elé vagy kaptak akkora online figyelmet. Egy dokumentumfilmben maga is reflektált erre a jelenségre.
The Bewitching Art of Laurie Lipton
Laurie Lipton rajongótábora nemcsak széles, hanem kifejezetten elkötelezett – gyűjtői között olyan filmes legendák is megtalálhatók, mint Terry Gilliam, Tony Scott vagy Sean Sorensen. Lipton egy közös baráton keresztül ismerkedett meg a kivételes látásmódú rendezővel és egykori Monty Python-animátorral.
„Kölcsönösen rajongunk egymás munkásságáért, és máig tartjuk a kapcsolatot” – meséli Gilliam, aki szerint Lipton művészete különleges módon szólítja meg az embereket. „Amit ő csinál, az mindannyiunkban ott van – valamilyen formában –, még akkor is, ha a legtöbben félünk ezt beismerni. Leteszed a pincébe, és rázárod a csapóajtót… de attól még ott marad.”
A műgyűjtői kör egyöntetű véleménye, hogy Laurie munkái értékükben folyamatosan emelkednek – nemcsak technikai virtuozitásuk és tematikai mélységük, hanem a mögöttük álló, szenvedélyes rajongótábor miatt is.
Hogyan látja a jövőt a rémálmok festője?
Laurie Lipton életműve és személyes története szorosan összekapcsolódik az ezredforduló óta időről időre fellángoló világvégevárással. 2001. szeptember 11. óta – a globális terrortámadások árnyékában – mintha folyamatosan temetnénk az emberiséget, miközben a klímakatasztrófa fenyegetése is egyre nyomasztóbbá válik. Lipton akár profétikus művésznek is tűnhetne, ám ő maga nem szereti ezt a szerepet magára venni. Lelke mélyén inkább reménykedik – és erre int minket is.
„Az emberek mindig rémülten kiabáltak, valahányszor technológiai fejlődés történt. Utálták például az elektromosságot, a televíziót és az internetet. A technológiai haladás mindig magával hozza a jót is, a rosszat is. Fogalmam sincs, mi fog történni, de muszáj kapaszkodnom, akár csak egy morzsányi reménybe is… különben mi értelme lenne művészetet alkotni?”
