New York városának nyüzsgő utcáin megannyi különös figura tűnik fel nap mint nap. De van valaki, akit még a legnagyobb sztárok is névről ismernek, aki több száz mozifilmben és tévésorozatban szerepelt, és bár arca ismerős lehet, mégis rejtélyes maradt a nagyközönség számára. Ő Radioman, polgári nevén Craig Castaldo – egy hajléktalan férfi, akiből kultikus háttérszereplő, városi legenda, és a filmes világ ikonikus kabalafigurája lett.
A kissé rozoga mentális alapokkal rendelkező, szóval olyan tipikus szuperhősös attribútumokkal bíró Radioman története a nyolcvanas évek vége óta íródik. Ahogyan Bruce Wayne, Peter Parker, Steve Rogers vagy Barry Allen történetében is jól azonosítható az a sorsdöntő momentum, amely az addigi életet kettétörve hívta életre az alteregót, úgy Craig Castaldo, azaz Radioman „születésének” pillanata is világosan visszakövethető a nyolcvanas évek végére.
Craig Castaldo egykor maga is a filmipar része volt, rövid ideig vágóként dolgozott a CBS-nél, azonban a vietnámi háborút követően, mentális és fizikai problémákkal küzdve, fokozatosan az utcára került. Gyakran keresett menedéket a New York-i metróhálózat egyik forgalmas csomópontján, a Penn Station állomáson. Első, mondhatni váratlan cameo-szerepére is egy ilyen alkalommal került sor: egy filmforgatás zajlott a közelében, és a stáb megkérte, hogy álljon kicsit arrébb, amíg felvesznek egy jelenetet egy újságos standnál. Ő azonban nem tett eleget a kérésnek, így végül benne maradt a felvételben. Ez az apró, véletlenszerű momentum indította el azt a szokatlan utat, amelynek során 1989-től kezdve tudatosan kezdett rászokni a forgatások látogatására – gyakran a „No Parking” táblák jelenlétét követve, melyek a stábok közeledtét jelezték számára.
A kilencvenes évek óta Radioman életét a tudatos karrierépítés szellemisége hatja át – egyfajta megszállott rendszerességgel, az év minden napján, a hét minden egyes órájában ugyanazt az átgondolt rutint követi. Módszere világosan körvonalazható és céltudatos: filmforgatások helyszíneit kutatja fel, a lezárt utcák, elkerített forgatási terek, valamint ideiglenesen blokkolt épületek nyomait fürkészve New York utcáin. Amint sikerül beazonosítania egy-egy produkció jelenlétét, habozás nélkül a forgatás helyszínére indul, hogy tovább gyarapítsa már így is figyelemre méltó filmográfiáját, miközben újabb kapcsolatokat épít és mélyíti beágyazottságát a filmes világban. Gyakran előbb tudja, hol lesznek a következő nagy forgatások, mint bármelyik paparazzo vagy újságíró. Városi legendák szerint részletes naplót vezet a stábok mozgásáról, helyszínekről, miközben kapcsolatot tart karbantartókkal, biztonsági őrökkel, filmes munkatársakkal – egyfajta informális hálózatot alakítva ki.
Azóta sem marad információ rejtve előtte, nincs az a bizalmasként kezelt filmipari
morzsa, amit ez a különös akcentusú, bohókás öregember fel ne csípne.
A története annyira inspiráló, hogy 2012-ben dokumentumfilm is készült róla Radioman címmel. A film mélyebb bepillantást enged az életébe, bemutatja, hogyan képes egy marginalizált ember a sajátos személyiségével, kitartásával és szenvedélyével belopózni egy zárt, elit világba. A film interjúkat tartalmaz olyan nevekkel, mint Robin Williams, Jude Law, Ricky Gervais, Josh Brolin vagy Tina Fey – mindannyian elismeréssel beszélnek Radioman különleges karakteréről és helyéről a filmiparban.
Védjegyévé vált rádióját évtizedek óta cipeli magával mindenhova a mellkasára aggatva. A készülék nem csak a zenehallgatást szolgálta, hanem valamiféle kapcsolódási pont volt számára a világhoz, a zajos városhoz és az emberekhez. Azóta a rádió és ő egybeforrtak – jelképpé váltak. Bár élete nagy részében hajléktalanként élt, a 2010-es években időszakosan már szociális támogatásban is részesült, és voltak olyan időszakok, amikor szállókon, albérletekben lakott. Története azonban túlmutat a szociális státuszon. Radio Man egyfajta szimbóluma lett annak, hogy a kívülállóság nem jelent láthatatlanságot, sőt, néha épp a rendszer peremén állók tudnak leginkább rávilágítani annak emberi arcára.
A kezdetben csupán amolyan Hitchcocki háttérsétákat, elsurranásokat, meg fókuszon kívüli bámészkodást a fáradhatatlan munka egy idő után már jelentősebb, alkalmanként szöveges szerepekké nemesítette a még mindig elérhetetlen, de már karnyújtást érő „karrier” elérésével kecsegtetve. Radioman azonban nem a ködös távolba révedő reménytelen idealista, sokkal inkább a saját helyzetét és lehetőségeit tisztán látó, a valósághoz szilárdan kötődő, hétköznapi szuperhős.
Pontosan tudja, ki ő az őt felismerő Hollywoodi sztárok számára, mit jelent mindennapi tevékenysége, mi merre és hány méter. Minden hebehurgyasága ellenére egy realista kisember, kinek jelentősége az általa üldözött hírességek számára épp máig őrzött hétköznapiságában rejlik. Abban a természetességben, ahogy a vele „barátságot” ápoló nagymenőket megszólítja, ahogy a számára magától értetődő jelenlétüket kezeli, mindenféle kontroll nélküli sikongatás, meg maga alá vizelés és heves ájuldozás nélkül. Semmi rúzs meg púder, francba a kényszeredett pukedlizéssel, mindegy hány díja van a milliókat érő otthonában, ha mellékhelysége pontosan ugyanattól a szagtól bűzlik, mint az övé.
„Gyere csak ide Clooney, te anyaszomorító!”, „Szevasz, Meryl!”, Mi a kotta, Martin (Scorsese)?”, „Ityeg-e még az a fityeg, Al (Pacino)?
Mi a helyzet vele manapság?
Radioman, már nem teljesen hajléktalan – különféle támogatások és barátok segítségével sikerült albérletet találnia. Az egészségi állapota időről időre romlik – lévén 75 éves lesz lassan, de személye továbbra is élő urban legend New Yorkban. 2020 körül kicsit eltűnt a nyilvánosság elől, ám az utóbbi években többször is újra felbukkant, és a filmrajongók továbbra is örömmel üdvözlik őt a forgatásokon.
Radioman ma már a New York-i filmes élet elválaszthatatlan része, afféle kabalafigurája.
Bár sokak számára csupán egy fura fickó a háttérben, azok, akik ismerik a nevét, tudják:
Radioman nem statiszta – ő maga a város egyik főszereplője.
