Nemrégiben tettünk már egy kiruccanást a 70-es, 80-as évek New Yorkjában Bruce Gilden kiváló fotóival. Az évtizedek és a város mai fotós anyagunkban is stimmel, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a city ütött-kopott metrószerelvényeire kapaszkodunk fel korabeli felvételekkel, mi több, belesünk a hírhedt subway legsötétebb korszakába, amikor még bizony nem volt életbiztosítás felszállni a szutykos, rommá graffitizett vasparipákra, melyeken egy átlagos héten 250 súlyos bűncselekményt követtek el.
A hírhedt korszak végére nem csoda, hogy sok millió utas fordított hátat a new yorki subwaynek, hiszen a rendszeres rablásokat és gyilkosságokat leszámítva sem volt épp egy szívderítő jelenség felszállni az össze-vissza hugyozott, mocskos szerelvényekre.
Egy kis történelmi visszapillantó
Az 1800-as évek közepére Manhattan baromira túlzsúfolt lett és az utcákon alig lehetett már haladni a cammogó lovaskocsiktól és az egyre nagyobb számban megjelenő autóktól. Ekkor dobta be Albert Brecht az ötletet (1865-ben), hogy a föld alatt kellene megoldást találni New York közlekedésére. Az ideához mintegy 350 ezer dollárt is hozzádobott, ami akkoriban különösen hatalmas összegnek számított. Ebből a pénzből épült meg az első két megálló, amelyben egyetlen, 22-férőhelyes kocsi tette meg az utat oda-vissza a mindössze egy háztömbnyi terület között. A felső- és középosztály használta egy évtizedig, majd érdeklődés hiányában szép lassan, 1873-ra becsődölt a kezdeményezés, ugyanakkor megágyazott a gigantikus tervnek, hogy az egész város közlekedését levigyék a föld alá. A monumentális építkezés során a munkásoknak a város szinte összes elektromos-, gáz- és vízvezetékét át kellett telepíteniük, hogy aztán 1904. október 27-én George McClellan polgármester büszkén átadhassa az Egyesült Államok akkori legnagyobb városi közlekedési hálózatát.
A középosztály kirajzott a külvárosba
A metró hihetetlen népszerűvé vált a városban és akik korábban csak a saját lakókörnyezetünkben vállaltak munkát gépjármű hiányában, hirtelen rengeteg állás között válogathattak városszerte, hiszen a munkába járás innentől kezdve többé nem képezett akadályt. Az évek során a metróépítés addig folytatódott, míg végül a város minden szegletét be nem hálózták a földalatti alagutak, amelyek össztávolsága egy városon belül jelenleg már a leghosszabb a világon. A II. világháborút követően rengeteg puerto rico-i és afroamerikai költözött munkalehetőség reményében a Nagy Almába, ami nem aratott osztatlan sikert a tehetősebb „nyújorkerek” körében, akik tömegével költöztek ki a peremvárosokba. Persze hápogva védekeztek, hogy ők biza nem rasszisták, de azért csak ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy minden szomszédjuknak fehér legyen a bőrszíne. Az ingatlanosok a folyamatra még rátettek egy lapáttal, amikor úgy keresték fel beparáztatva a lakástulajdonosokat, hogy addig szabaduljanak meg az otthonuktól, amíg az új jövevények miatt nem veszíti el teljesen az értékét ingatlanjuk. A jelenség olyannyira felpörgött, hogy a „White Flight” nevet kapta a korabeli sajtóban.
És akkor megkezdődött a hanyatlás
A 70-es évektől kezdve New York zsúfolt részeiben üstökösként lőtt ki a bűnözés és komplett városrészek indultak hanyatlásnak, amit a metrókocsik állapota is nagyszerűen leképezett. A legtöbb városlakó akkoriban törvénytelennek tartotta a graffitit, ami hihetetlen népszerűségre tett szert az önkifejezésre áhítozó fiatalok körében, akik mozgó vászonnak tekintették a járműveket, melyeknek szinte minden négyzetcentiméterét összefestették. Persze a béna firkák és a látványos graffitik önmagukban még nem befolyásolták komolyan a földalatti utazás minőségét, a rohamosan szaporodó bűncselekmények azonban már annál inkább.
A hanyatlás a zsebesekkel kezdődött, de ellenük még lehetett védekezni azzal, ha az ember szorosan
markolta a zsebében az iratait és a pénztárcát. A bűnözők azonban egyre pofátlanabban lettek és néhány
év múlva már konkrétan kést és pisztolyt lóbálva szólították fel az utazóközönséget értékeik átadására.
Dobálózunk egy kicsit számokkal
Bevezetőnkben már említettük, hogy a hetvenes években egy átlagos munkahéten 250 súlyos bűncselekmény érte New York munkába ingázó utasait a föld alatt. Ez azonban odáig fajult, hogy 1984-re a városban elkövetett összes bűncselekmény 2,6 százalékát a metrókocsikon követték el, ami egy közel kilencmilliós városban bizony nem pitiáner szám. A hajnali és az éjszakai órák voltak a legveszélyesebbek és egy korabeli felmérés szerint a női utasok 39 százaléka rettegve osont fel a metróra, ha nem volt vele férfi kíséret.
Lehetőleg ne kést vigyél magaddal pisztolypárbajra, ha csak nem vagy hülye…
A nyüzsgő város polgármesterei sorra próbálták az utasok életét megkeserítő bűnözési hullámot visszaszorítani, de munkálkodásaik egy nagy kövér nullához közelítő eredmény hoztak közel húsz éven keresztül. A pohárban az utolsó cseppet a drasztikus változásokhoz egy Bernard Goetz nevű metróval melózni járó fickó cselekedete hozta. A derék polgártárs ugyanis megelégelte, hogy folyamatosan b@szogatják és kifosztják hazafelé tartva és úgy határozott, hogy beugrik egy fegyverboltba és egy 0.38-as stukit vásárolva védi meg magát. Aznap este a megállóban várta a soron következő járatot, amikor is négy fiatal srác állta körbe és 5 dollárnyi összegű készpénzbeli tranzakcióra tettek visszautasíthatatlan ajánlatot. Mikor erre nem volt hajlandó, a suhancok késeket kezdtek lóbálni, az arca előtt és ez volt az a pont, amikor benyúlt a zsebébe és mind a négyükbe beleeresztett egy skulót. Ez a példa elég ékesen bizonyítja, hogy mekkora félelem és düh gyűlt össze a hétköznapi metrózókban akkoriban.
Az NYPD végül ripsz-ropsz megoldotta a helyzetet
A fenti eset hatására végül rendőröket vezényeltek a metróállomásokra és a szerelvényekbe a kritikus hajnali és éjszakai órákban és lássatok csodát, a bűnözők eltűntek a föld alól és újra biztonságossá vált New York földalatti tömegközlekedése. Persze nyilvánvalóan felmerül mindenkiben a kérdés, hogy miért kellett ezen az ésszerű döntésen közel húsz évig tökölni?
Mai földalatti utazásunkat kortárs költőnk, Varró Dániel örökbecsű négysorosával zárjuk, mielőtt az ajtók végleg záródnának:
„S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan a bőr alatt
az ember szíve dettó.”
Végállomás, kiszállás, kérjük figyelmeztessék olvasótársaikat is arra, hogy ne féljenek megosztani cikkünket!
