Vagyunk itt páran a 4BRO Magazin körül, akik bizony már jó negyven-ötven éve jöttünk le az állítólagos falvédőről, és azidőtájt alakult ki mai zenei ízlésvilágunk alapja. Ezért is tartom izgalmas utazásnak azt a dokumentumfilmet, amit ma minden zenerajongónak szeretnék a figyelmébe ajánlani, hiszen rengeteg új információt tartogat egy korszakalkotó zenei klubról. Míg számunkra David Bowie, a Spandau Ballet, Sade vagy mondjuk Boy George, majd később a Culture Club leginkább színes lemezborítók, rádióból szóló slágerek és kazettákra másolt dallamok voltak, addig a Blitzed! című dokumentumfilm egészen más dimenziót nyit. A Netflix kínálatában is elérhető alkotás ugyanis elsődlegesen nem a reflektorfényben álló ikonokról mesél, hanem arról a közegről, amely kitermelte őket.
Miközben a világ a legendás Studio 54 neonfényes, elitista csillogását bámulta, Londonban egy jóval kisebb, alig pár száz fős klubban egészen másfajta robbanás zajlott. A Blitz Club nem egyszerű szórakozóhely volt, hanem inkubátor. Egy menedék és egy kísérleti labor egyszerre, ahol kívülálló, sokszor perifériára szorult fiatalok gyűltek össze – majd néhány éven belül közülük kerültek ki azok a zenészek, képzőművészek, divattervezők és gondolkodók, akik alapjaiban formálták át a ’80-as évek popkultúráját.
A filmet jegyző Bruce Ashley és Michael Donald munkája nem pusztán dokumentáció, hanem élő lenyomat. Azok számára, akik rongyosra hallgatták a korszak brit zenéit, de a háttértörténetekről legfeljebb sejtéseik voltak, ez a film konkrétan újrarajzolja a térképet.
A film sztoriját nem akarjuk lelőni, de annyit érdemes előrevetíteni, hogy a Blitz törzsközönségéből később listavezető slágerek alkotói, világsztárok és nemzetközileg jegyzett divattervezők nőttek ki. Az a néhány tucat különc, aki keddenként együtt bulizott egy szűk londoni klubban, valójában egy korszak esztétikáját és hangzását írta át.
Mi viszont nem állunk meg a felszínnél. Ha belefutunk egy ilyen történetbe, szokásunkhoz híven igyekszünk kivesézni a benne rejlő mélységeket, így alaposan beleástuk magunkat a témába, ami nyomokban spoilereket is fog tartalmazni azok számára, akik ezen a ponton már bedobták a megnézendők listájára.
A korszellem, amely megelőzte a klub születését
A 70-es évek végén London és vele együtt az egész ország gazdasági és társadalmi értelemben is padlót fogott. Sztrájkok bénították meg a mindennapokat, az utcákon tüntetések és tömegverekedések zajlottak, a városképet szeméthegyek, felgyújtott autók és állandó feszültség uralta. Mindebből következik, hogy akkoriban a különcöket nem fogadta jó szívvel a munkanélküliségtől szenvedő „polgárság”, amely épp a hírhedt Vaslady megszorító intézkedéseit nyögte az alig megfizetett, háromnaposra csökkentett munkahét során. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem pusztán a nyíltan queer vagy extravagáns megjelenésű emberek voltak célkeresztben. Bárki, aki akár egy árnyalattal is kilógott a sorból, könnyen az utcai erőszak célpontjává válhatott.
David Bowie lengette be a változások szelét
A punkzenén szocializálódott, ám a háromakkordos zenéknél többre és művészibb önkifejezési szabadságra vágyó fiatalok számára a Top of the Pops című zenei műsor hozta el a megváltást, amikor 1972-ben felcsendült David Bowie Starman című száma, amelyben a legenda tarkabarka, testhez simuló udvaribolond-jelmezben és vörösre festett, nőies frizurában, gondosan felépített androgün megjelenéssel állt ott, és teljes természetességgel képviselt valamit, amit addig a többség még csak megfogalmazni sem mert.
Ez a néhány perc sokak számára felszabadító erejű volt. Azok a fiatalok, akik a Blitz Club törzsközönségét adták, valamelyest fellélegzhettek, és úgy érezhették, hogy bizony becsengetett végre az ő idejük. Manapság, amikor a divatipar naponta termeli ki a sokkolónak szánt vizuális túlzásokat, Bowie akkori színpadi megjelenése már messze nem tűnik radikálisnak, de ha belegondolunk abba, hogy akkor húzta fel ezt a gúnyát, amikor a hajóépítő dokkból elbocsátott melósok ütöttek-vertek mindenkit, akin nem farmer és bomberdzseki volt acélbetétes munkavédelmi bakanccsal, akkor azért eléggé érezhető a kontraszt.
David Bowie – Starman (1972)
Egy baráti társaságból indult ki minden
Többnyire minden nagy történet kicsiben kezdődik – a Blitzé konkrétan egy lakásban. Két tizenéves lakótárs, a walesi származású, nyíltan meleg Steve Strange és a nőügyeiről (és nem mellesleg kiváló zenei ízléséről) ismert Rusty Egan egyszerűen csak azt érezte: amit a mainstream kínál, az nekik már kevés. Bulikat kezdtek szervezni azoknak, akik ugyanígy gondolkodtak – zeneileg, öltözködésben, hozzáállásban. Ezek az esték nemcsak szórakozások voltak, hanem egyre inkább közösségi eseményekké váltak, ahol mindenki egy kicsit szabadabban lehetett önmaga. Amikor azonban a lakás falai szűknek bizonyultak, kénytelenek voltak kilépni a félprivát térből, és helyet keresni maguknak a városban.
Így jutottak el a Billy’s Bar nevű helyre, ahol a tulaj eleinte kifejezetten örült a hét eleji, amúgy pangó napokra érkező fiatal társaságnak. Majd látván, hogy egyre többen járnak a „furcsa” buliba, a duplájára emelte a pia árát; ekkor született meg a gondolat, hogy továbbállnak, és saját helyet hoznak létre Blitz néven.
A Kraftwerk felfedezői
A Blitz mögött álló duó rendre jó érzékkel nyúlt azokhoz a zenékhez, amiket az aktuális bulijaik előtt még senki sem ismert. Ebbe a kategóriába tartozott a Kraftwerk is. A düsseldorfi formáció ugyan már a ’70-es évek közepétől jelen volt a zenei térképen, de az a fajta hideg, gépies, szintetizátor alapú hangzás, amit képviseltek, még korántsem számított széles körben befogadottnak – még saját hazájukban sem.
Az elektronikus zene úttörőiként számon tartott zenekar – amely később alapvető hatást gyakorolt a szinti-popra, a post-punkra, a technóra, a house-ra és úgy általában a modern klubkultúrára – itt talált egy olyan közönségre, amely nemcsak megértette, hanem azonnal magáévá is tette ezt a hangzást. A Blitz nem felfedezte a Kraftwerket a szó klasszikus értelmében, de kulcsszerepet játszott abban, hogy az angol közegben kultikus státuszba emelje őket.
Strange nem állt meg a lemezjátszónál. Elutazott Düsseldorfba, hogy személyesen is találkozzon a zenekarral – többek között Ralf Hütterrel és Florian Schneiderrel. És miközben Németországban még sokan értetlenül fogadták a zenéjüket, ő már arról számolt be nekik, hogy Londonban robotmozgással táncolnak rájuk a fiatalok, és egy új korszak küszöbén állnak. (A Kraftwerkről szóló cikkünket ITT olvashatjátok)
„Soha sem gondoltuk korábban, hogy táncolható zenét csinálnánk”
– emlékeztek vissza a találkozóra a Kraftwerk tagjai.
Kraftwerk – The Model
A Spandau Ballet születése
Töredelmesen bevallom, hogy a 80-as években a nevük alapján sokáig azt hittem, hogy egy német együttesről van szó, akik igényes zenét játszanak, és végre akcentus nélkül énekelnek angolul. Ezzel szemben a Spandau Ballet egy hamisítatlan újhullámos angol banda, amely a Blitz falai között született meg. De nézzük a részleteket! Az akkor még The Cut néven futó formáció meghívta a Blitz törzsközönségét egy szombat délelőtti nyílt zenekari próbára, hogy eljátszanak pár bemutatkozó számot a repertoárjukból.
A zenekar tagjai egész péntek este azon izgultak, hogy vajon az összetartó klubból hányan jelennek meg majd a korai hétvégi időponton. Végül rengetegen vették a fáradtságot, és egyben szembesültek azzal, hogy Anthony Patrick Hadley, a bőrkabátos, visszahúzódó és hallgatag srác egészen kivételes hanggal rendelkezik. A Blitz közössége szó szerint a vállára emelte a zenekart. Nemcsak lelkes rajongókat kaptak, hanem komplett stábot is: menedzser, stylist (öltöztető és a vizuális koncepcióért felelős szakember), koreográfus, fotós és PR-os – mind ugyanabból a kreatív körből érkezett. Sőt, a zenekar végleges neve is ezen premier után született egy sörözésen, ahol későbbi menedzserük, a klubtárs Steve Dagger közölte, hogy szar a nevük, mit szólnának a Spandau Ballet-hez. Csak később derült ki számukra, hogy a kifejezés egy berlini graffitiből származik, amely a Spandau Prison nevéhez köthető – és amelyhez egy sötétebb történelmi jelentésréteg is kapcsolódik. Első komolyabb videóklipjük, a To Cut a Long Story Short gyakorlatilag teljes egészében a Blitz közegéből nőtt ki. A vizuális világ, a szereplők, az ötletek – minden a klubból érkezett, és pontosan azt az esztétikát tükrözte, ami ott, azokban az éjszakákban formálódott.
Spandau Ballet – To Cut a Long Story Short
Az ikon, aki bebocsátást nyert…
Van az a pillanat, amikor egy szubkultúra hirtelen szembetalálkozik a saját mítoszával. A Blitz Club történetében ez egy kedd este volt, amikor futótűzként terjedt el a hír: David Bowie áll a bejáratnál. Az a Bowie, akinek dalaira estéről estére táncoltak és aki puszta jelenségével is ihletője volt az egész közösségnek. A hatás leírhatatlan volt. Az addig magabiztos, öltözékükkel egymásra licitáló fiatalok hirtelen elvesztették a hangjukat. Mintha egy pillanatra mindenki visszazuhant volna önmaga kezdeti bizonytalanságába – ott álltak, szemtől szemben azzal az emberrel, aki miatt egyáltalán elindultak ezen az úton.
Bowie azonban nem kívülállóként viselkedett, otthonosan mozgott az extravagáns társaságban. A látogatás alkalmával kiválasztott négy különösen karakteres fiatalt a klubból, és meghívta őket az Ashes to Ashes videoklipjének forgatására, amely nemcsak zeneileg, hanem vizuálisan is mérföldkő lett. Ebben a klipben vállalta be először, hogy a kamera közelről ráfókuszáljon a szemeire, így tisztán látszik a még kamaszkorában, egy lányért folytatott küzdelem során szerzett sérülés okozta elváltozás.
David Bowie – Ashes to Ashes
… és a legenda, aki nem jutott be
David Bowie látogatása után a Blitz Club már nem egyszerűen egy jól őrzött titok volt, hanem egyre inkább zarándokhellyé vált. A hírnév pedig – ahogy az lenni szokott – vonzani kezdte a nagy neveket is. Nem telt el sok idő, és egy este megjelent a bejáratnál Mick Jagger is. A jelenet szinte filmszerű: a korszak egyik legnagyobb rockikonja érkezik természetes magabiztossággal, a sort elegánsan megkerülve, mintha a világ minden klubja automatikusan megnyílna előtte. Csakhogy a Blitz nem a világ minden klubja volt.
Az ajtóban aznap este is ott állt Steve Strange, aki afféle kapuőrként döntött arról, ki léphet be, és ki marad kint. És amikor Jagger odaért, Strange alig 21 éves fejjel ránézett, majd minden különösebb hacacáré nélkül közölte vele: nem elég jól öltözött ahhoz, hogy beengedje. A történet egyszerre szórakoztató és beszédes. A Blitz világában nem számított a hírnév, a pénz vagy a státusz. Egyetlen valuta létezett: az attitűd. Az, hogy mit képviselsz – és hogyan. És ezen az estén még egy olyan legenda is, mint Jagger, kívül rekedt ezen a szűk, de annál következetesebb univerzumon.
Undergroundból a mainstreambe
Ha egyetlen pillanatot kellene megnevezni, amikor a Blitz Club végérvényesen kilépett az undergroundból, akkor az nagy eséllyel az az este volt, amikor Mick Jagger kívül rekedt az ajtón. A történet villámgyorsan bejárta a sajtót: napilapok és magazinok címlapján szerepelt, és hirtelen mindenki tudni akarta, mi történik abban a furcsa londoni klubban, ahol még egy világsztárt sem engednek be csak úgy.
A hype innentől megállíthatatlanná vált. Ami addig zárt közeg volt, az lassan látványossággá alakult. Először a bulvárlapok fotósai jelentek meg a bejáratnál, dokumentálva az érkezőket – mintha maga a közönség lett volna a fő attrakció. Aztán jöttek a divatházak: londoni, párizsi, milánói márkák kezdték el beemelni kollekcióikba azt az extravagáns, teátrális öltözködési stílust, amely addig a Blitz sajátja volt. Innen már csak egy lépés volt, hogy a szélesebb közönség – némileg megszelídített formában – elkezdje követni ezt az esztétikát. Ami korábban identitás és lázadás volt, az fokozatosan trenddé vált, majd 18 hónapnyi működés után elhozta a szórakozóhely hattyúdalát.
Egyesek szerint az verte be a Blitz létjogosultságának koporsójába az utolsó szeget, amikor Lady Diana egy királyi eseményen olyan kosztümben jelent meg, amelyet az egyik puccos divatház készített a híressé vált londoni szórakozóhely inspirációja alapján.
A klub kreatív ötletgazdája vállat vont, majd írt egy világslágert
Miközben a Blitz Club lassan elveszítette azt az intimitását, ami életre hívta, voltak, akik már a következő fejezetre koncentráltak. Rusty Egan pontosan ilyen figura volt. Nem siratta túl sokáig a klub elvesztését – inkább azt nézte, hogyan lehet az ott megszületett energiát új formába önteni. Ehhez pedig adott volt minden: kapcsolatok, zenei ízlés, vízió. És ott volt mellette a Blitz egyik meghatározó alakja, Midge Ure. Kettejük – kiegészülve többek között Steve Strange-dzsel – létrehozta a Visage nevű formációt, amely tulajdonképpen a klub szellemiségének zenei leképezése lett.
A Fade to Grey című daluk nemcsak hangzásában, hanem atmoszférájában is tökéletesen sűríti azt a világot, ami a Blitz falai között született: hűvös, elegáns, kissé melankolikus, mégis futurisztikus. A szám 1981-ben jelent meg, és bár az amerikai Billboard-listák élére nem jutott fel, Európa-szerte hatalmas siker lett, több országban is toplistás helyezéseket ért el – és azóta is a korszak egyik meghatározó himnuszaként tartják számon.
Visage – Fade To Grey
Boy George, a kleptomániás
A ’80-as évek tinibulijai elképzelhetetlenek voltak Boy George és a Culture Club nélkül. A lemezjátszók csúcsra jártak, az estek tetőpontján pedig olyan slágerek szólaltak meg, mint a Karma Chameleon vagy az Everything I Own. És amikor kissrácként próbáltunk közelebb kerülni a lányok végső védelmi vonalához, akkor felcsendült rendszerint a Do You Really Want to Hurt Me?.
Amit viszont akkor még alig értettünk, az az a világ, ami mindezek mögött húzódott. Nemcsak a zenei háttér, hanem az identitás, a szerepjáték, a határok feszegetése. A Blitzed! egyik legérdekesebb rétege éppen ezt bontja ki: azt a közeget, amelyből Boy George is kinőtt, és amelyben az önkifejezés sokszor extrém formákat öltött. A filmben szóba kerül az is, hogy fiatalon – gyakran anyagi nehézségek között – a későbbi sztár a Blitz Club ruhatárában dolgozott, és nem volt idegen tőle az a fajta kísértés, amely egy-egy különleges ruhadarab vagy aprópénz láttán jelentkezett. Ezek az epizódok inkább árnyalják a képet: nem botrányként, hanem egy sodródó, identitását kereső fiatal történeteként érdemes rájuk tekinteni.
És talán még fontosabb: akkoriban Kelet-Európában – így nálunk is – egészen más volt az információáramlás. Sok mindent nem értettünk, mert egyszerűen nem volt nyelvünk rá. A nemi identitás, a másság, az androgün megjelenés mind olyan fogalmak voltak, amelyek csak jóval később kezdtek értelmezhetővé válni a szélesebb közeg számára. Évekkel később nyert például csak értelmet pótapám egyik gyakori mondása, amit akkor hozott elő, ha valami nem stimmelt, mely szerint: „pöcse van a menyasszonynak”. Nos, a jelenséget először a The Crying Game című angol filmben láttam hosszú évekkel később a filmvásznon, amelyhez ki más, mint Boy George énekelte el a Pet Shop Boys által szerzett káprázatos áthallásos betétdalt.
Boy George – The Crying Game
A hab a tortán – és ami mögötte van
A Blitz Club nem véletlenül vált legendává. Nemcsak egy hely volt, hanem állásfoglalás. Egyfajta kulturális „villámháború” (Blitzkrieg – gyors, intenzív áttörés) a kirekesztés ellen, amely tudatosan nyitotta meg kapuit azok előtt, akik máshol nem találtak helyet maguknak. Ez a közeg nem kizárólag a queer fiatalok számára jelentett menedéket, hanem a színes bőrű alkotóknak és vendégeknek is – egy olyan korszakban, amikor a brit utcákon még bőven jelen volt a rasszizmus és az erőszakos szubkultúrák nyomása. A Blitz ezzel szemben egy alternatív valóságot kínált: egy teret, ahol a különbözőség nem hátrány, hanem valuta volt.
Azt pedig sohasem tudtam volna meg, ha nem látom a „Blitzed!” című dokumentumfilmet, hogy ebben a közegben tizenévesen megfordult egy fiatal lány is, akit máshol gyakran nem fogadtak szívesen – később pedig a világ egyik legikonikusabb hangjává vált. Sade Adu jelenléte jól mutatja, milyen érzékenyen szívta fel a Blitz a tehetséget, még azelőtt, hogy a világ egyáltalán észrevette volna őket. És ha mindez nem lenne elég, ott van a Blitzed!, amely nemcsak elmeséli ezt a történetet, hanem vissza is ad valamit abból az energiából, ami akkor és ott megszületett. Egy film, ami után egészen más szemmel nézünk majd azokra a dalokra, amelyeket korábban csak slágereknek hívtunk.
BLITZED! – Trailer
