Az online zenei streaming korában, amikor egy albumborító csupán néhány pixel, szinte már teljesen feledésbe merültek azok idők, melyekben a borítók közel annyira fontos szerepet játszottak, mint maga a zene. A zenész identitásának vizuális megjelenítése volt, amely képes volt megragadni a hallgatók figyelmét, mielőtt még egy hangot is hallottak volna. Az 1968-ban alapított Hipgnosis tervezőcsoport tökéletesen megértette ezt a jelenséget, és olyan ikonikus borítókat alkotott, amelyek mélyen beivódtak a popkultúrába. Megbízói között szerepelt a Pink Floyd, Led Zeppelin, Paul McCartney, Peter Gabriel, Genesis, Black Sabbath, AC/DC, The Police, Scorpions, Yes, Bad Company, T.Rex, UFO, The Shadows, stb.
Se előtte, se utána egyetlen ember vagy tervezői csoport még a közelükbe sem ért, miközben az évek során tudvalevően exponenciálisan nőtt a kiadott albumok száma. Jókor voltak jó helyen, való igaz, de ez mégsem magyarázat a sikerükre. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy milyen mértékben segítettek művészeti alkotássá emelni az egyszerű albumborító-tervezést. A Hipgnosis volt az a tervezőcsapat, amely a 20. század legfontosabb és legsikeresebb zenei alkotásaihoz készített ikonikus borítókat. Beleértve a történelem egyik legismertebb albumborítóját, a Pink Floyd The Dark Side of The Moon-ját. A prizmán áthaladó fénycsóva, amely a sötétségből tör elő, tökéletesen megragadta az album hangulatát és témáit. Ez a borító nemcsak a Pink Floyd emblematikus jelképévé vált, hanem a zenetörténet egyik legismertebb képévé is.
Az ünnepelt fotós, kreatív igazgató és filmrendező, Anton Corbijn dokumentumfilmje,
A Kör négyszögesítése (a Hipgnózis története) ezt járja körbe.
Squaring the Circle (The Story of Hipgnosis)
A Squaring the Circle Storm a Hipgnosis tagjainak történetét meséli el, hogy miként váltak a hetvenes évekre a rockzene fő albumborító-tervezőivé. A csapat a kezdetekkor Storm Thorgersonból és Aubrey Powellből állt, majd később csatlakozott hozzájuk Peter Christopherson is. Az első általuk készített borító a Pink Floyd A Saucerful of Secrets című albuma volt, melyet barátjuk, Nick Mason (Pink Floyd dobosa) felkérésére készítettek.
A trió 1983-ig alkotott együtt, aztán külön-külön folytatták útjukat. Thorgerson 2013-ban bekövetkezett haláláig albumtervezőként tevékenykedett, míg Po Powell sokáig a Pink Floyd kreatív igazgatója volt, és McCartney-val, valamint a The Who-val is dolgozott együtt a videóklipjeik gyártási folyamatában. Christopherson a Sex Pistols legkorábbi promóciós fotóin túl számos zenekarnak készített videóklipeket, de elsősorban zenei karrierjére koncentrált a Psychic TV és a Coilzenekarokban, egészen 2010-ben bekövetkezett haláláig.
Most tényleg nagy szavak következnek: közel két évtizeden át az angolszász zene legmeghatározóbb tényezőinek képi megjelenítéséért javarészt a Hipgnosis felelt. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy néha azért elszálltak kicsit.
Ebben az időszakban a lemezcégek az olyan előadóknak, mint Peter Gabriel, Pink Floyd, Led Zeppelin és Paul McCartney nem írták elő, hogy milyen legyen a lemezborítójuk. Így szabad kezet kaptak, vállalva annak minden esetleges ódiumát. Nagyszerű műveket hoztak létre, ám néha giccses kudarcok is születtek. Egy dolog azonban kétségtelen: soha nem hajoltak meg a közízlés előtt. Ez a korszak valószínűleg már soha nem tér vissza. Ennek egyik oka, hogy a művészek és zenészek más módokon kezdték el összekapcsolni a művészetet és a zenét, másrészt pedig egyetlen kiadó sem fog ma már ötvenezer dollárt költeni egy albumborító művészi kivitelezésére, ha nem feltétlenül szükséges. Akkoriban azonban, amikor az iparág még formálódott, egészen másképp működtek a dolgok, ami igencsak kedvezett a kreativitásnak.
A Hipgnosisnak nem volt konkrét munkadíja az albumborító megtervezéséhez,
ehelyett arra kérte a művészeket, hogy „fizessenek annyit, amennyit érdemesnek gondolnak”.
Thorgerson szerint ez az üzletpolitika csak viszonylag ritkán sült el visszafelé.
Photoshop előtti Photoshop, avagy analóg trükkök a valóságban
A Hipgnosis megközelítése a borítók esetében erősen fotó-orientált volt, miközben úttörő szerepet játszottak számos innovatív vizuális és csomagolási technika alkalmazásában. Sokan úgy vélik, hogy ők indították el azt a trendet, amelynek eredményeképpen a borítókról eltűntek a zenekarok arcképei, és helyettük egyfajta vizuális történet kezdett kibontakozni. Különösen Thorgerson és Powell kedvelte a szürreális, különös képeket. Egy alkalommal például egy túlerőltetett vizuális szójátékon (tennis-racquet / noise-racket) alapuló borítót javasoltak a Led Zeppelin Houses of the Holy albumához, amin a zenekar be is sértődött. A Hipgnosis ennek következtében majdnem elvesztette a Led Zeppelint, mint klienst. Szóval néha elgurult a gyógyszerük.
A Hipgnosis főként közepes formátumú Hasselblad fényképezőgépet használt a munkáihoz, melynél a négyzet alakú 6×6-os film különösen alkalmasnak bizonyult albumborítók készítésére. Esetenként polaroidot is használtak, többek között egy azóta már legendássá vált Peter Gabriel borítóhoz. Több száz polaroidot roncsoltak, míg lett egy, ami megfelelt.
A Hipgnosis által létrehozott egyik extra a Led Zeppelin In Through the Out Door LP-jének speciálisan nyomtatott fekete-fehér belső tokja volt, amely víz hatására színessé vált. A repertoárjukban több olyan borító is szereplet, amelyek más-más fotóval jött ki, így a külső barna papírcsomagolás miatt a lemezvásárlók nem tudták végül melyik tokot kapják.
Aztán ott vannak azok az emlékezetes történetek, amikor igazán nagyot álmodtak. Példának okáért több száz ágy kihurcolása a tengerpartra (Momentary lapse… – Pink Floyd). Vagy a még híresebb The Nice „Elegy” c. (1971) albumborítóhoz 120 piros labdát vittek a sivatagba. Stormot és társait először a határon tartóztatta fel a rendőrség bőröndökbe csomagolt, piros labda nagybani csempészéséért. Majd a sivatagban megint elkapta őket a katonaság, mert a közelben épp a Marokkóval hadakozó nyugat-szaharai beduinok közé keveredtek. A labdákat valami hadi stratégiai eszköznek vélte a hadsereg. A lényeg, hogy a kép elkészült, a labdákat pedig a marokkói hadsereg lefoglalta tanulmányozás céljából.
Egy korszak margójára
A The Dark Side of the Moon-ból 50 millió ment el. Az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap hatmilliót adott el, a Led Zeppelin pedig sok tízmilliót albumonként. Hozzá kell tenni, hogy abban az időben sokkal jobban számított a kinézet, a kövér cover. Nem volt MTV, nem voltak digitális formátumok, se YouTube se Spotify.
A borító mindent elmondott, és ha beszéltek róla méginkább felértékelődött. 1967 és 1982 között az albumborítók nagyobb szabványméretben készültek, ehhez képest a kazetta, vagy CD már kisebb méret. A digitális világban még kisebb. A zenészeknél manapság a portré visszatért, mivel az énközpontú celeb státusz lett a szigorú norma. A zeneiparban olyan gyors a művészek fluktuációja, hogy nincs helye a hosszú távú megfontolt tervezési munkának. A Pink Floyd vagy a Led Zeppelin ráadásul nem futószalagon gyártott nímandok, hanem értelmes emberek voltak. A rejtélyes borítókat támogatták, és kiálltak a kiadói fanyalgókkal szemben is.
Hipgnosis csoport hatása messze túlmutatott az alapításuk idején készült munkákon. A 21. században, amikor a digitális művészet és a fotómanipuláció hatalmas fejlődésen ment keresztül, a Hipgnosis stílusa és technikái továbbra is relevánsak maradtak. A csoport művészi örökségét ma is őrzik, és gyakran hivatkoznak rá, amikor az albumok borítóinak megtervezése kerül szóba.
Tán még vannak olyanok, akik szeretik kézbe fogni a hanghordozót, kinyitni, elemezgetni. Ha kezedbe veszel egy Hipgnosis-borítót, akkor egyszerre visszaköszön a korszak is. Egyelőre a három dimenzió verhetetlen, a metaverzum legjobb NFT-borítóiról meg írjon a ChatGPT!
Led Zeppelin: Houses of the Holy – 1973
