Afropunk

Fekete gitárrock a fehér zajban

Köztudott, hogy kevés fekete szereti a téli sportokat, hasonlóképpen a vízi sportokhoz, ám sokan úgy gondolják a gitárzenében is alulreprezentáltak. Akkor South Park-osan foglaljuk is össze: a feketék általában nem kedvelik sem a havat, sem a jeget, sem a vizet, sem pedig a rockzenét. Svédországban, Norvégiában (a „feketemetál” őshazájában) bajban lennének.

Egy átlagos zenekedvelőnek, ha hirtelen meg kellene neveznie egy fekete rockzenészt – még ha a Fekete Párduc Párt tagjai ébresztenék is fel álmából, – valószínűleg elsőként Jimi Hendrix nevét vágná rá. Ez a téma azért is érdemel figyelmet, mert számos tévhit övezi – még a nyugati társadalmakban is –, különösen a rockzene és a feketék kapcsolatát. Kezdve azzal, hogy nemcsak a jazzt, a bluest, a funkot, a soult és az R&B-t, hanem magát a rock’n’rollt is a feketék találták ki. Ez sok embernek nem fér a fejébe, holott ez az igazság.

A gördülő kövek előtt gördülő kövek
Sokan kezdetben azt hitték, hogy Elvis Presley fekete, pusztán az énekstílusa miatt. Kétségtelen, hogy zseniális előadó volt, de dalainak jelentős része fekete zenészek szerzeményeinek feldolgozása. Mégsem beszélek róla negatív hangnemben, mert ő maga is rendkívül szegény, lényegében egy gettóban nevelkedett fiú volt, és volt bátorsága a feketék zenéjét magáévá tenni, majd azt a szélesebb közönség számára is elérhetővé tenni. Abban az időben ez valóban forradalmi tettnek számított. Még inkább forradalmi tett volt azonban, amit Chuck Berry, Fats Domino és Kicsi Ricsi lepengetett. Little Richard amúgy már húsz évvel a Queen megalakulása előtt önmagát a „rock and roll királynőjének” nevezte, nem csupán az extravaganciájával, hanem egyfajta fricskaként is utalt ezzel Elvis Presley-re, akit a „rock and roll királyaként” emlegettek.

Bo Diddley nem csupán zenéjével, hanem fura négyzetes Gretsch gitárjával is törte az utat. Aztán ne felejtsük el Peggy Jones-t/Lady Bo-t. Aki az egyik első női gitáros, mit ad Isten, ő is fekete.

Az eredetiség kérdését és az egész helyzetet remekül összefoglalja Mos Def a rock and roll gyökereit boncolgató dalában.

Mostanra valószínűleg neked is eszedbe jutott néhány legendás fekete gitáros – például John Lee Hooker, B.B. King, Muddy Waters vagy Wes Montgomery. Ők mind meghatározó alakjai voltak a blues és a jazz világának. Ebben a cikkben azonban szándékosan nem ezekről a műfajokról lesz szó. Nem a rock, reggae, jazz vagy blues ikonikus zenészeit vesszük górcső alá, hanem azokat, akikre a legkevesebb reflektorfény vetül: a hardcore punk és az underground színtér fekete előadóit.

A számok színei

Arányaiban valóban kevés fekete zenész található ebben a műfajban – a jókat elviszi a jazz meg a funk, a rosszakat meg a hiphop. Na, de viccet félretéve, van egy-két adat, amit nem szoktak tudni az emberek.

Az Egyesült Államokban a fekete lakosság aránya nagyjából 13,4–14%, amelybe beletartoznak azok is, akiknek csak részben afrikai származásuk van – hiszen ezt nehéz lenne letagadni. Angliában még alacsonyabb ez az arány, mindössze 3–4%, és ennek is körülbelül 15%-a Londonban él.

Amikor ezeket a számokat megosztom, mindig látványos kapkodás kezdődik a telefonok után – sokan nem akarják elhinni, és meggyőződésük, hogy a fekete lakosság ennél jóval nagyobb arányban van jelen. Bevallom, ha nem tanultam volna erről szociológiából, talán én is túlbecsültem volna az adatokat. Ez a fajta felülreprezentáltság a közgondolkodásban valószínűleg a kosárlabda és más népszerű csapatsportok dominanciájának, valamint a hiphop mainstreammé válásának köszönhető. Ezzel szemben szinte minden, ami nem a popkultúra fényes ösvényén halad, az rejtve marad az átlagfogyasztó számára. Most egy kis kalandozásra hívlak: térj le a jól kitaposott ösvényről, és induljunk el az árnyékos dzsungelbe, ahol szabadon burjánzanak a vadabb zenék.

Ez az egyik fő oka annak, hogy a punk más műfajokhoz képest sokkal szélesebb körből vonzza az embereket, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Éppen ezért nem meglepő, hogy a fekete hangok szinte a kezdetektől jelen voltak a punkban. A műfaj lázadó szellemisége és társadalomkritikus attitűdje sokakat vonzott, akik a mainstream kultúrán kívül kerestek teret saját kifejezésükre.

„Bárki tud punkot játszani, és mindenkit szeretettel várunk, miért ne csinálhatná meg a saját bandáját? D.I.Y. (Csináld magad)” Rocky George – Suicidal Tendencies)

Azok a régi rémidők – A halál fiai
Death „Freakin Out” (1975)

Még mi, zenefanok se tegyünk úgy, mintha mindig is ismertük volna őket – valljuk be, a legtöbben A Band Called Death című dokumentumfilmből hallottunk először a világ egyik legkorábbi punkzenekaráról, amely történetesen afroamerikai srácokból állt. A film nemcsak lebilincselő történetet mesél el, hanem egyben rámutat arra is, milyen szerepe volt a fekete zenészeknek a punk kialakulásában – még akkor is, ha ezt sokáig figyelmen kívül hagyták. A dokumentumfilmről korábban már részletesen írtunk ITT – ha még nem láttad, csak ajánlani tudom!

Néhány évvel azután, hogy Detroit legendás zenekarai, a Stooges és az MC5 feloszlottak, egy kevésbé ismert, de annál jelentősebb banda, a Death új lendületet adott Motor City zenei színterének. A hetvenes évek elején még kacsingattak a funk irányába, ám végül egy teljesen saját hangzásvilágot alakítottak ki, miután inspirációt merítettek olyan előadóktól, mint The Who és Alice Cooper. Tehát a punk keresztapjai is, igen, feketék.

A Death zenekar neve túl provokatívnak bizonyult a kiadók számára, így senki sem volt hajlandó leszerződtetni őket. Ennek következtében a csapat idő előtt feloszlott, pedig ha csak két évet várnak, könnyen lehet, hogy másként alakul a történetük – hiszen 1977-et a zenetörténet a „Great Punk Boom” éveként emlegeti. Különösen fájó ez a kihagyott lehetőség, mert olyan dalok, mint a Freakin’ Out, amelyet már 1975-ben rögzítettek, hangzásukban előrevetítették azt az energiát és lendületet, amelyek később Londonban és New Yorkban is feltűntek.

De talán létezik egyfajta közös tudatalatti a világban, amely időről időre ugyanazokat az impulzusokat hívja életre. Erre utalhat az is, hogy Japánban – teljesen amerikai hatásoktól mentesen, hiszen akkoriban még nem létezett punk színtér ott – szinte egy időben kezdtek el megőrülni a hasonlóan nyers és lázadó hangzásokért. A japán punk történetéről szóló cikkünket ITT olvashatjátok.

Hadd legyek rabszolga!
Poly Styrene tudta hogyan kell bemutatkozni: egyből feminista, egyből fétis, egyből punk és humoros is.

X-Ray Spex vagyis Poly Styrene (1978)

„Néhány ember azt gondolja, hogy a kislányoknak csak mutatósnak
kell lenniük, és jobb, ha nem fecsegnek.” – Poly Styrene

És ekkor belekezd – szarkasztikusan – hogy ő rabszolga akar lenni, és hogy a férfiaknak tökéletesen igazuk van. Ezzel nemcsak provokált, hanem éles kritikát fogalmazott meg a társadalmi normákról és a nemi szerepekről. Az énekesnő, akinek édesapja szomáliai dokkmunkás volt, már 1976-ban kiadott egy reggae kislemezt valódi nevén, Mari Elliottként. Ez ugyanabban az évben történt, amikor meglátta a Sex Pistols egyik koncertjét – ettől vérszemet kapott, és az X-Ray Spex élén fejest ugrott a punk világába.

Poly Styrene and X Ray Spex – Identity (1977)

Poly Styrene dalai nemcsak dühösek és lázadók, hanem tele vannak humorral is. És ha mindez nem lenne elég, nemcsak fekete volt, hanem nő is. Kétségkívül itt volt a helye a punkban, sőt a legelején. Sajnos 2011-ben, mindössze 53 évesen, rákban elhunyt. R.I.Poly Styrene.

National Wake: a Dél-afrikai Clash

1976. június 16-án diákok ezrei vonultak az utcára Sowetóban, tiltakozásul az apartheid-rendszer igazságtalanságai ellen, különösen az oktatási szegregáció miatt. A dél-afrikai kormány ugyanis betiltotta az őslakos nyelvek (Xhosa, Zulu, Soto) használatát az iskolákban, és helyette kizárólag az afrikaans nyelvet erőltette.

A hatóságok könnygázzal és golyókkal „érveltek” a tüntetőknek, végül 500–700 ember halt meg, köztük gyerekek is. Ez a tragikus esemény nemcsak a dél-afrikai ellenállás egyik szimbólumává vált, hanem számos művészt és zenészt is arra inspirált, hogy fellépjen az elnyomás ellen. Ezen az eseményen találkoztak a National Wake későbbi tagjai is, akik zene hangján próbáltak szembeszállni a rendszerrel.

A National Wake nem pusztán egy punkzenekar volt – létük önmagában politikai állásfoglalás volt. A banda megtévesztően vidám zenéje ellenére olyan témákat feszegettek, amelyeket a rezsim tabunak tekintett. Egyik legismertebb daluk, az International News, a globális figyelem hiányára és az apartheid által elkövetett rémtettekre reflektált.

National Wake – International News (1982)

A rendszer azonban nem nézte jó szemmel őket: a National Wake be volt tiltva, és csak ritkán, titokban léphettek fel. Ennek eredményeként hatásuk csak regionálisan terjedt el, és szélesebb közönséghez csak évtizedekkel később, a 2011-es Punk in Africa című dokumentumfilmnek köszönhetően jutottak el. Érdekesség, hogy a National Wake nem teljesen fekete zenekar volt – soraikban fehér tagok is játszottak, ami szintén egyfajta lázadásnak számított egy olyan országban, ahol még a zenészek bőrszíne is meghatározta, ki hol léphet fel.

Whipping Boy
A Palo Altóból (Bay Area) származó Whipping Boy egyike volt azoknak a hardcore punkbandáknak, amelyek a Black Flag nyers energiájából merítettek inspirációt, mégis egyedülállóan vitriolos, provokatív és kíméletlenül őszinte perspektívával rendelkeztek. A zenekar frontembere, Eugene Robinson – aki később az avantgárd noise-rock zenekar, az Oxbow élére állt – különleges előadásmóddal tette még markánsabbá a banda hangzását. Könnyedén váltott a suttogás és a torokhangú hörgés között, ezzel egyedi dinamikát adva a zenéjüknek, amely egyszerre volt hipnotikus és agresszív.

Whipping Boy – Amnesiac (1982)

A banda örvénylő dervis riffelése és Robinson konfrontatív attitűdje felkeltette a Dead Kennedys figyelmét, akiknek a basszusgitárosa, Klaus Flouride, készítette elő a debütáló lemezüket. A Kennedykkel való kapcsolatuk révén a „Human Farm” helyet kapott az 1982-es Not So Quiet on the Western Front című válogatáslemezen, amely a frontember, Jello Biafra által alapított Alternative Tentacles független kiadónál jelent meg.

A „whipping boy” jelentése és történelmi háttere:

A whipping boy (magyarul: korbácsolt fiú) a kora újkori Európából és Kínából származó kifejezés. Egy olyan fiúra utalt, aki egy herceg vagy fiú uralkodó mellett nevelkedett, és akit testi fenyítésben részesítettek, ha a herceg valamilyen vétket követett el. Ez a gyakorlat abból fakadt, hogy a nemesi származású uralkodógyerekek érinthetetlenek voltak – sem tanítóik, sem nevelőik nem üthettek meg egy arisztokrata fiút, hiszen az sértette volna a rangok hierarchiáját. Ehelyett egy közrendű vagy alacsonyabb rangú nemesi származású fiút (a whipping boy-t) neveztek ki, aki minden büntetést elszenvedett a herceg helyett.

A fenyítést mindig az adott főnemes jelenlétében hajtották végre, hogy lássa és érezze tetteinek következményeit, még ha fizikailag nem is őt érte a büntetés. Gyakran keményen és fájdalmasan verték meg, hogy a herceg számára is világossá váljon: a döntései másokra is hatással vannak.

Egy archaikus közmondás is hasonló gondolatot ragad meg: verni kell a kutyát az oroszlán előtt.

A jelenlegi angol nyelvben a „whipping boy” egy metafora, amelynek hasonló jelentéstartalma, mint a „bűnbaknak”, „ áldozati báránynak” ; valaki, akit igazságtalanul hibáztatnak mások tetteiért.

Bad Brains
A Bad Brains a hetvenes évek végén Washington D.C.-ből robbant be a punk színtérre, és nemcsak saját városukban, hanem világszerte hatalmas hatást gyakoroltak a műfajra. Ők voltak az első igazán kiemelkedő fekete hardcore punk zenekar, akik inspiráltak mindenkit, miközben maguk is számtalan forrásból merítettek ihletet a sajátos, hardcore punk és roots reggae keverékükhöz. A zenekar eredetileg Mind Power néven indult, és kezdetben fúziós jazzt kísérleteztek, ám alig egy évvel később már teljesen új irányba fordultak – ekkor született meg a Bad Brains, amely robbanásszerű energiájával és egyedi stílusával örökre megváltoztatta a punk színtér dinamikáját.

Bad Brains – I Against I (1986)

A Bad Brains nemcsak egy hardcore zenekar volt – hanem egy teljes mozgalom: az ő filozófiájukban a „Positive Mental Attitude” (PMA) kulcsszerepet játszott, ami azt jelentette, hogy a lázadás és az ellenállás nemcsak haragból és dühből fakadhat, hanem tudatosságból és pozitív gondolkodásból is. A PMA rövidítést egy gagyi önsegítő könyv ihlette, amit aztán az „agyak” továbbgondoltak. „Bármit amit az elme el tud képzelni, azt az elme elérheti” – fogalmazta meg egyszer a zenekar karizmatikus frontembere, H.R.

A „pozitív mentális hozzáállás rendre visszatérő üzenet a zenekarnál, és mivel nem tábortűz melletti cumbaya-csepegős-mályvacukor zenét játszottak, ez a szemlélet az egész hardcore mozgalom világában visszhangra talált, inspirálva a Minor Threatet, Henry Rollinst, Cro-Mags-et, a straight edge bandákat, sőt még a Beastie Boyst is.

Öngyilkos melódiák – Suicidal Tendencies
Ha van név, ami polgárpukkasztó, akkor az Öngyilkos hajlamok bizony az.

A Suicidal zenéje olyan, mint egy hullámvasút, ahol nem vagy bekötve, jobb, ha kapaszkodsz. A zenekar összetétele tökéletesen tükrözi az amerikai olvasztótégely sokszínűségét: a banda története során szinte minden etnikai háttérből érkeztek már tagok.

Suicidal Tendencies – War Inside My Head (1991)

Bár Rocky George neve több zenekar kapcsán is szóba hozható, egyértelmű, hogy számára a Suicidal Tendencies volt az a kiindulópont, amely meghatározta karrierjét. A Suicidal Tendencies mellett George csatlakozott egy rövid életű punk oldalprojekthez, a Pap Smearhez, amelyet a Slayer legendás tagjai, Jeff Hanneman és Dave Lombardo alapítottak. Bár a Pap Smear soha nem adott ki hivatalos lemezt, két dalukat később újra felvette a Slayer az 1996-os feldolgozásalbumára, így a projekt egy része mégis hallhatóvá vált a nagyközönség számára. Ezen kívül olyan zenekarokban játszott, mint a legendás Cro-Mags és a cikkünkben még említésre kerülő technikás Fishbone. Hogy a zenekari mászkálás már brazil szappanoperásan bonyolult legyen, Dave Lombardo meg a Suicidalba szállt be dobolni.

Burn
A Burn mindössze négy dalt adott ki rövid életű első időszakában, ám ezek annyira ütősek voltak, hogy a New York hardcore színtér legendájává tették őket – nem csupán egy alműfaj, hanem a műfaj egyik meghatározó oszlopa számára. 1992-ben az énekes Chaka Malik kilépett a bandából, és néhány évvel később megalapította az Orange 9mm-et, egy keményebb, fémesebb poszt-hardcore zenekart. Miután az Orange 9mm 2000-ben feloszlott, a Burn újra összeállt, és hosszú kihagyás után végül 2017-ben (!) kiadta első teljes hosszúságú albumát, a Do or Die-t. Nos, fiúk, a „Do”-ra valóban elég sokáig vártatok. Burn – egyenesen 1990-ből!

Burn – NYC (1990)

Chaka Malik nemcsak a hardcore színtér meghatározó alakja volt, hanem fiatalabb, rakoncátlanabb korában híres graffitiművészként is ismerték New Yorkban. A Burn eredetileg 1989-ben alakult, de – és itt egy kis csúsztatással élek – minden érdemleges esemény velük kapcsolatban már a kilencvenes években történt, így inkább ahhoz az évtizedhez kötődnek.

Ha már ennél az időszaknál járunk, meg kell említeni az Absolutiont is, egy másik jobb sorsra érdemes zenekart, akik szintén a hardcore underground gyöngyszemei közé tartoztak. Ők még a nyolcvanas évek végén indultak, de igazán a kilencvenes évek elején bontakoztak ki.

Absolution – Dead and Gone (1997)

Rapmetál vagy Crossover – Body Count, „Cop Killer”

A kilencvenes évekre Ice-T már egy többszörös platinalemezes szupersztár volt, akinek semmi nem indokolta volna, hogy egy rapmetal bandát alapítson – különösen egy olyat, amely rengeteg macerával jár és jóval kevesebb pénzt hoz, mint a szólókarrierje. Ennek ellenére mégis belevágott, és nem is akárhogyan: rögtön egy hatalmas botránnyal.

1992. március 3-án négy LAPD-rendőr brutálisan megverte Rodney Kinget, egy fegyvertelen fekete férfit. Az esetről készült biztonsági kamerás felvétel bejárta az egész országot, és amikor az elkövetőket felmentették, zavargások törtek ki Los Angelesben.

Mindössze egy héttel később jelent meg a Body Count debütáló albuma, rajta a hírhedt „Cop Killer” című dallal, amely nyíltan szembeszállt a rendőri brutalitással. Az amerikai politikai és rendőri vezetés óriási botrányt csapott, és a nyomás végül akkora volt, hogy a későbbi kiadásokból a számot eltávolították.

Ha valakinek kétségei lettek volna afelől, hogy Ice-T számára a crossover hardcore és rapmetal csak egy múló hóbort, elég csak arra gondolni, hogy a Body Count a mai napig aktív. Olyannyira, hogy tavaly ilyenkor épp Budapesten léptek fel.

Body Count – Born Dead (1994)

Rage Against the Machine
A Rage Against the Machine valódi paradoxon: három platinalemez, két Grammy-díj, világszerte hatalmas siker – mégis, senki sem mondhatja rájuk, hogy pózerek lennének. Hihetetlen belegondolni, különösen a mai Billboard-listák tükrében, hogy egy ilyen radikális hangvételű, politikailag elkötelezett zenekar egykor a mainstream közelébe kerülhetett. Ez azonban nem a rendszer nagylelkűségét dicséri, hanem éppen annak természetét: a kapitalizmus számára mindegy, hogy miből csinál pénzt – akár a rendszerkritikából is.

A zenekar frontembere, Tom Morello, aki jelen esetben a „fekete szálat” képviseli, messze nem egy átlagos figura. Harvardi diplomával a zsebében és egyedülálló, forradalmi gitártechnikájával nemcsak a RATM hangzásának egyik alappillére lett, hanem a társadalmi és politikai aktivizmus egyik legkövetkezetesebb képviselője is a zeneiparban.

Rage Against the Machine – Bulls on Parade (1996)

Stuck Mojo
Az atlantai Stuck Mojo megérdemli az említést, még ha nem is térünk ki rájuk részletesen. A zenekar különleges helyet foglal el a rapmetal és groove metal világában, és külön érdekesség, hogy mind a régi énekesük, Bonz, mind a jelenlegi frontemberük, Lord Nelson, fekete. Bár kevesebb reflektorfényt kaptak, mint más crossover bandák, hatásuk tagadhatatlan a műfaj fejlődésében.

Stuck Mojo – Not Promised Tomorrow (1995)

Minek nevezzelek? Hova soroljalak?
Vannak zenekarok, amelyek egyszerűen nem illeszthetők be egyetlen műfaji kategóriába sem. Ezeket jobb esetben progresszívnek nevezik, de valójában sokkal többről van szó. Az alább felsorolt együttesek mindannyian rendelkeznek punk kötődéssel vagy hatásokkal, ám zenéjük messze túlmutat a klasszikus skatulyákon.

Fishbone
A hetvenes évek végén a Los Angeles South Central részén alakult Fishbone a ska és a punk funky koktélját készítette korai lemezeire, mielőtt a kilencvenes években felkarolták volna az alt-metalt. Ha a hangzásukban felismered a korai Red Hot Chili Peppers nyers vadságát, az nem véletlen – de érdemes helyesen látni az inspiráció irányát: nem a Fishbone merített a RHCP-ből, hanem éppen fordítva.

Fishbone – Deep Inside (1988)

Living Colour és a funkmetál
A Living Colour esete ismét egy Rage Against the Machine-szerű paradoxon: hogyan lehetséges, hogy egy zeneileg ennyire összetett, politikailag provokatív és társadalmilag tudatos zenekar egyáltalán Grammy-jelölést kapott, sőt, nyert is két alkalommal? Dalaik tömve voltak politikai és társadalmi témákkal, és nem féltek kényes kérdéseket feszegetni – sőt, egy biszexualitásról szóló ódát is írtak, ami akkoriban semmiképp sem volt trendinek mondható az MTV-n. A német című „Ausländer” szintén nem egy trendi sláger, ennek ellenére ez a zenekar nagyon is népszerű volt annak idején.

Living Colour – Auslander

Hasonlóan nehezen behatárolható a kanadai The OBGMs.

Csajok
Valójában a zene nem ismer sem rasszt, sem nemet, és nincs is értelme ezek alapján kategorizálni. Az egyetlen célom ezzel a cikkel az volt, hogy megmutassam: a keményebb gitárzenék világában is rengeteg fekete zenész alkotott és teszi az mai napig. A női vonal pedig azért érdekes, mert ez valóban egy friss tendencia – egyre több teljesen női tagokból álló zenekar jelenik meg a színtéren, ami kifejezetten üdvözlendő jelenség. A japán punk történetével foglalkozó cikkünkben külön kitérünk a jánypánk-cunamira.

Big Joanie – Fall Asleep

Pleasure Venom

Meet Me @ The Altar klasszik Cali vibeot hoz, aki szereti az szeretni fogja.

A FUPU (Fuck U Pay Us) nem olyan jó, de a nevük igen.

Na, és egy kakukktojás – Hollie Cook. Nem csupán azért kapott helyet ebben a válogatásban, mert a Sex Pistols dobosának, Paul Cooknak a lánya, hanem azért is, mert bár zenéje sokkal lazább, mint a punk vagy a hardcore világ, mégis van benne valami, ami ezt a szellemiséget továbbviszi.

Igaz, ő maga nem punk és nem hardcore, de amikor valakinek az apja a punk egyik alapítója, az szinte garancia arra, hogy valahol mégis helye van ezen a listán.

„Hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen”

A kicsit vadabb srácok, ha lemennek játszani, ez lesz.

Jesus piece
Csapjunk a húrok közé a Jesus piece-el. Na, ilyen kell legyen egy koncert. Amúgy is megy a zúzás, de 23:54-nél, amikor az Opressort játsszák, még jobban elszabadul vagy felszabadul a düh.

Cerebral Ballzy brooklyni többnemzetiségű hardcore punk, nem variálnak, nem kombinálnak.

Reflux
Tosin Abasi, az Animals as Leaders, és az ex Reflux gitárosa bármelyik listára felkerülhetne. Több szakértői magazin szerint a legjobb kortárs gitárosok közé tartozik. De továbbmegyek, a minden idők/all time legjobb gitárosok 100-as listáira is be szokott férni. Szóval nem kell fényezni. Top dog a tag.

Soul Glo
A Phillyből származó együttes a Soul Glo nevet az Eddie Murphy-s Amerikába jöttem című filmben szereplő hajápoló paródiareklámból vette. A csapatnak van humora, mert adtak ki például egy 1 perc és 15 másodperces albumot is.

Zárásként pedig érdemes az énekes gondolatait idézni, mert az üzenetük messze túlmutat a zenei kereteken.

„A punknak valójában nincs több vagy kevesebb ereje, mint bármely más műfajnak” – mondta Jordan egy 2017-es interjúban. „A mainstream határozza meg, hogy mi számít rasszizmusnak, mi kapitalista, patriarchális vagy heteronormatív. A kultúra felforgatása és a megkérdőjelezés nem kizárólag a punk sajátja – minden zenei műfajban létezik, mert a lázadás mindig egyéni szinten, belül kezdődik.” A punk és a hardcore szövegek önmagukban nem jelentenek tettet. Gyakran szólnak szabadságról és antikapitalizmusról, de mindannyian tudjuk, hogy ezek az eszmék csak annyira hitelesek, amennyire azok az emberek, akik hirdetik őket, valóban az életükben is képviselik őket.”