Kétszer kell megnézni, hogy egyszer megértsd.
Anton Gudim szatirikus és gondolatébresztő rajzaival vált ismertté, melyek a modern társadalom ellentmondásait és abszurditásait mutatják be. Művei egyszerű, mégis kifejező stílusban készülnek, sok esetben szavak nélkül. Grafikái tele vannak iróniával, szarkazmussal, hétköznapi élettel és ártatlanabb fekete humorral.
Az egyik legismertebb projektje a „Yes, But” című sorozat, amely kétpaneles illusztrációkban mutatja be a társadalom és egyben a mindennapi élet paradoxonjait.
Önigazolás rajzolás által
Anton Gudim számára művei nem csupán művészeti kifejezésmódot jelentenek, hanem a saját létének és értelmének igazolását is. Gyakran hangsúlyozza, hogy alkotásai nélkül nehezen találna célt vagy irányt az életében. Meggyőződése, hogy sok ember küzd azzal a problémával, hogy nem találja meg a saját útját és célját ezen a világon – és ezt a belső küzdelmet ő maga is ismeri. Az életcél, a munka és az önmegvalósítás keresése során Gudim ugyanazokkal a dilemmákkal találkozott, mint bárki más. Úgy véli azonban, legnagyobb bátorságának az tekinthető, hogy mindig képes volt továbblépni, amikor már nem lelte örömét abban, amit csinált.
Szülői ösztönzésre műszaki végzettséget szerzett, informatikus mérnökként diplomázott, majd életútját számos irányban próbálta folytatni. Zenélt egy bandában, dolgozott tervezőként, és megfordult egy multinacionális vállalat irodai környezetében is. Az igazi áttörést azonban a rajz felfedezése hozta el számára. Amikor ráeszmélt, hogy ez az, amiben igazán kiteljesedhet, merész döntést hozott: felhagyott addigi munkáival, és megtakarításaiból élt, hogy kizárólag az illusztrációra koncentrálhasson. Mindezt Oroszországban – nem lehet mondani, hogy nem volt bátor. Mint ahogy a szülei is, akik Antonra keresztelték.
Anton Gudim és Antoni Gaudí neve közötti egybeesés nem véletlen, a szülei voltak
ennyire vicces kedvükben. Azonban míg másoknak első pillantásra ez csupán egy
szellemes kis érdekességnek tűnhet, Gudim számára sokáig frusztráció forrása volt.
Bár művészi hajlama már gyerekkorában megmutatkozott, és a rajzolás mindig is közel állt hozzá, a híres katalán építész nevével való hasonlóság egyfajta gátat jelentett számára. Fiatalabb korában gyakran kapott vicces vagy éppen szurkálódó megjegyzéseket ezzel kapcsolatban, ami nem egyszer kedvét szegte. A Gaudíhoz való kényszerű összehasonlítás – legyen az akaratlan vagy szándékos – arra késztette, hogy háttérbe szorítsa a rajzolást és elbizonytalanodjon művészi ambícióit illetően. „Az, hogy egy nagy művész nevéhez hasonlítottak, inkább teher volt, mint elismerés” – nyilatkozta egyszer egy interjúban.
Az idő múlásával Gudim végül megtanulta, hogy ne a nevében rejlő iróniát lássa, hanem saját egyedi tehetségének kibontakoztatására összpontosítson. A belső konfliktusok és kezdeti kétségek ellenére rájött, hogy a saját hangjának és látásmódjának megtalálása, valamint annak érvényre juttatása az, ami igazán fontos.
Rendszerint digitális formátumban dolgozik. Az eszközök egyszerűek (laptop és wifi), ami a klasszikus illusztrációs formátumokkal ellentétben kényelmessé teszi a digitális megjelenést. A részletekbe belemenve Gudim vektorgrafikában rajzol. Munkái során mindig a legegyszerűbb formát választja egy ötlet ábrázolására: minimális számú keretet, színt, címkét és szöveget használ. Hite szerint az eredmény akkor lesz igazán hatásos, ha egyszerű, de mégis pontos marad. „A túl sok részlet elhomályosíthatja a lényeget” – jegyezte meg egy alkalommal.
Munkafolyamatának szervezettsége szintén figyelemre méltó. Gudim művei 99%-ban előre megtervezettek: amikor elkezd egy rajzot, már konkrét, keretekre bontott elképzelése van arról, hogyan fog kinézni a végeredmény. Ez a strukturált megközelítés biztosítja, hogy az üzenet, amelyet közvetíteni akar, világos és közvetlen legyen. Az utóbbi időben Gudim kísérletezni kezdett az animációval, ami új dimenziókat nyitott meg számára. Bár egyelőre nem osztott meg konkrét részleteket, többször pedzegette, hogy fontolóra vette egy rajzfilmprojekt elkészítését.
Gudim szerint a világ
Anton Gudim alkotásai olyan problémákat, helyzeteket és viselkedési mintákat ábrázolnak, amelyekkel jószerivel bárki szembesülhet. Gyakran kommentálja ezeket a hétköznapi jeleneteket, mélyebb értelmet vagy iróniát keresve bennük. Bár sokan Joan Cornellához hasonlítják – aki szintén a társadalom abszurditásait veszi célba –, Gudim munkássága jelentősen eltér. Míg Cornella stílusa profánabb, sokszor végletesen fekete humorú és provokatív, Gudim inkább a felismerés és az „aha” érzés által megvilágosodó pillanatokat keresi, amelyek tanító-nevelő jelleggel bírnak. Na, ez Cornellára ritkán jellemző.
A hétköznapi helyzetek Anton Gudim számára nem csupán az élet mindennapi mozzanatai, hanem kreatív kihívások is. Tudatosan törekszik arra, hogy ezeket új szemszögből élje meg, másként lássa és értelmezze őket. Saját bevallása szerint, amikor sikerül neki ezt elérni, „kicsit boldogabbnak érzi magát”.
Inspirációit gyakran személyes élményeiből vagy belső tapasztalataiból meríti. Ezek a szituációk – legyenek bármennyire furcsák vagy zavaróak – lehetőséget kínálnak számára arra, hogy az abszurditás mögött rejlő humort ismerje fel. Gudim úgy véli, hogy a humor ereje segíthet a nehéz vagy bosszantó helyzetek elfogadásában és megértésében. „Amikor meglátom a vicces oldalt egy zavaró szituációban, könnyebb elviselni” – mondja.
Ezt a szemléletet és hozzáállást alkalmazza a rajzaiban is: sok esetben a rajzolás folyamata segít neki feldolgozni a napi feszültségeket, miközben a közönség számára is lehetőséget ad arra, hogy új perspektívából tekintsenek a mindennapok kihívásaira. Ez a belső reflexió és humoros ábrázolás egyfajta terápia is számára, amely saját élményeit és érzéseit formálja művészeti alkotásokká.
Anton Gudim művészetét a „minél egyszerűbb, annál jobb” elve határozza meg, de egyben a modern idők szülötte is, aki kiválóan alkalmazkodik a digitális kultúra dinamikájához. Nem véletlen, hogy az Insta a fő elérési fóruma. Rajzai sokszor olyan belső poénokon alapulnak, amihez nem árt ismerni a belső poént, az aktuális internetetes mémet vagy vírusvideót, YouTube/Tiktok challenge-t.
Egy jó példa erre a #followme srácról szóló rajza, ahol a párját kézen fogva vezető influencer-póz kifordításával játszik. Ha az adott jelenség nem ismerős, a kép talán érthetetlen marad, és elveszíti humorát. Ez a fajta korhoz kötöttség sajátos jellemzője Gudim munkásságának: egyes illusztrációi az adott időszak internetes kultúrájának lenyomatai, amelyek csak a megfelelő kontextusban válnak igazán érthetővé. Ugyanakkor Gudim nem csupán a kortárs jelenségekre reflektál. Munkái között számos olyan univerzális humorral átszőtt alkotás is található, amelyek túlmutatnak a korhoz kötöttségen, és minden generáció számára élvezhetők. Ezzel egyensúlyozza a rövid életű trendekre való reagálást és az időtálló üzenetek közvetítését, miközben sikeresen kapcsolja össze az internetes kultúrát a mélyebb társadalmi reflexióval.
Amúgy ő maga is már mémesült, sokan használják a poénjait, pl. „az arcát véletlenül ceruzával kiradírozó lány” egy mém már.
Moszkvaiként látja az óriási és égbekiáltó ellentéteket. Az élet vicces, és az élet kegyetlen. Érdekes, hogy nem politizál nyíltabban, mondjuk moszkvaiként most lehet én se mernék.
Az élet hullámvasútja mellett a vizuális gegre épít leginkább, ahol meglehetősen lehet érezni a szürrealisták hatását. Ezt nem is tagadja, fő inspirációs forrásai közé tartozik a belga René Magritte és a kanadai festő, Rob Gonsalves. Külön szimpatikus nekem, hogy harsányan-kiabálóan szokatlan Dalít nem kedveli. Inkább azt tartja furának, hogy gyakran megkérdik tőle, mert az embereknek nincs más viszonyítási alapjuk a szürrelizmushoz. Pedig ott van Yves Tanguy, a lengyel Yerka, vagy ha már oroszok, Chagall és Vladimir Kush, Urzhumov, és most egy kicsit Gudim is berajzolta magát a történelembe.
Gudim kockás képregényei üdítőek a mindennapok szürke ismétlődésében. Ő észreveszi helyettünk is, amit mi nem.
