Üzemel a németországi Berlinben egy hely (valójában azért több hely is üzemel ott, Berlin nagy város), ami más, mint a többi (valójában a legtöbb ottani hely más, mint a többi), ahol az Ige valahol 120-140 BPM közt száll alá, Isten lelkipásztora helyett pedig egy fullos hangrendszer püföli folyamat, hogy aztán szanaszét gyalázva tegyen durva erőszakot az indusztriális kegyhelyre hétről-hétre ellátogató hívek arcán és dobhártyáján.
A Berghain nem egy instakompatibilis, slusszkulcspörgető diszkó, ahova a csajszik ingyen lebeghetnek be, csakhogy bevonzzák a rájuk éhes hímeket, sokkal inkább egy olyan gépzenei Szentély, ahol az energiák felszabadulása által keletkezett fekete lyuk elnyel minden, ami Földi.
A Kreuzberg és Friedrichshain határán verető hely 2004-es alapítása után viszonylag gyorsan vált először lokális, majd pedig globális szinten is népszerűvé, 2008 óta a DJ Magazine világ legjobb klubjait összesítő toplistájának rendszeres résztvevője (2009-ben a magazin által legjobbnak ítélt zenei rendezvényhelyszín), ahova egy magára valamit is adó akárki legalább egyszer elzarándokol.
Nem kell, hogy a zsáner szerelmese legyél, bőven elég, ha vonz az ismeretlen, lázba hoz az extremitás, és nyitott vagy az eddig tapasztaltaktól eltérő ingerekre. Népszerűségét ugyanis a működése, sajátos szabályzata és „üzletpolitikája” nyomán megjelenő mítoszok, városi mendemondák és bizonytalan találgatások, valamint a valóban kézzel fogható, ismert és körülhatárolt bizonyosságok egyensúlya adja. Mint mikor elképzeljük, hogy az egyiptomi piramisokat sárkányok építették, és hirtelen minden vágyunk lesz saját magunk megbizonyosodni a hallottak valóságtartalmáról.
Egy átlag szórakozóhellyel kapcsolatban általában a durva hangrendszer, az extravagáns enteriőr, a zenei felhozatal vagy a kínált italok minősége képezi az egységgel kapcsolatos diskurzus tetemes hányadát. A Berghain esetében viszont a sajátos és kiismerhetetlen beléptetőrendszer fedi le a szóbeszédek kilencvenkilenc százalékát.
A romos gyárépület előtti órák hossza sorok, extravagáns kinézetű várakozók, cikkek és internetes videók tucatjaiban taglalják a szerzők a sikeres belépéshez szükséges kritériumokat, ki-ki a maga értelmezése szerint. Egyesek szerint, ha csak megnyikkansz, véged, mások szerint állig felfeketézett szettben, pórázon vezetve, négykézláb nagyokat ugatva kell megjelenned ahhoz, hogy a bejáratnál feszítő biztonsági őrök egyáltalán érdemesnek találjanak arra, hogy esetleg megvitassák a potenciális belépéseddel kapcsolatban benyújtott kérelmedet.
Ha érdemesnek is találtatsz a mennybemenetelre, bemelegítésként rögtön száműzetésbe kell, hogy
kényszerítsd a telefonod. Nincs Insta, meg szelfizés, meg Snapchat, meg TikTok, meg a franc tudja,
még mi, így a kint rekedt egyszerű földi halandók jobb híján nem támaszkodhatnak másra,
mint a kiválasztottak általi kétes megbízhatóságú beszámolókra.
Sötét szobák mindenhol, orgiáskodó emberek egymás hegyén-hátán, hogy a laikusok azt se tudják, kiben ér véget az egyik, és honnan kezdődik a másik, kecskeszex, lámapetting, orángutánorgia, fúrás, faragás, tehéntőgy, egymás izzadt testén csúszkáló törpék, a falakra fekáliát kenegető elmeroggyantak, kokainhegyek és extasyfürdő mindenütt, a naivan zene iránt érdeklődők számára pedig ütve fúró formájában történő arcleszakítás péntek éjféltől egészen szombat délutánig, szombat délutántól vasárnap hajnalig, vasárnap reggeltől pedig hétfő reggelig. Vagy délutánig. Vagy estig. Ha az ókori görögök ma akarnák az örömök és élvezet elérésének fontosságával kapcsolatos filozófiájukat elnevezni, Berghainizmus lenne annak becses neve, én meg valami hedonizmus nevű helyről írnék épp, ahol megpróbálják megvalósítani azt.
Ha nem is kiábrándítóan, a valóság azért az évek során gerjesztett mitológiánál jóval földhözragadtabb és evilágibb, de mint minden fantazmagória, a Berghainnal kapcsolatban felröppent találgatások is a valóság kifutópályájáról indultak. A nagyjából 1500 fős kapacitás miatt a nyitvatartási idő java részében valóban több órás sorban állással érdemes számolnia bárkinek, aki megkísérel bejutni, a biztonságiak kiismerhetetlen elbírálása okán ráadásul sokak vagy inkább a legtöbbek számára nagyjából ebben ki is maxolódik majd a hellyel kapcsolatos élményük, hogy aztán szégyenteljes eltávval próbálkozzanak máshol és máskor. Minden tutitippes cikk, videó és internetes tréningapp ellenére sincs egy biztos működő recept arra vonatkozóan, hogy a Berghain kidobói elé érve előre tervezhető eredményt érjünk el, simán bejuthatunk úgy az egyik este, hogy aztán a következő alkalommal egy apró fejrázás és a szégyenteljes hátraarc legyen a jussunk.
Noha ködös beszámolófoszlányaikkal a bent megfordultak is igyekeznek hozzájárulni a belső tereken uralkodó, és meglehetősen szabados kulturális tevékenységekkel kapcsolatos mítosz fenntartásához, a szervezők és hitelt érdemlő bulizók leírásai alapján az ott tapasztalható tevékenységek azért még bőven az égő törpéken és cigánykerekező öszvéreken innen vannak. True, hogy a különböző rejtett, és többnyire sötét szobákban sokan megtalálhatják a maguk kénye-kedve örömét, ahogy a legtöbb hellyel ellentétben itt nem az ingóságainkra, sokkal inkább az ép testnyílásainkra érdemes vigyázni, a szabadelvű happeningek csak egy kis, de kétségtelenül extrém részei a Berghainon belül zajló tevékenységeknek.
Mindezek tükrében, ha nem is törik azon nyomban ripityára a telefonunkat belépéskor, üdvözítendő a kamera rögvest letakarása, valamint az ott megjelentek nem tíz centiről arcbavideózása. Minden köznyelven pörgő szóbeszéd meg trendi legenda ellenére, a Berghain azért mégiscsak egy elsősorban zenei, másodsorban pedig összkulturális intézmény, ráadásul az oda látogatók szerint kiemelkedő színvonalú. így aztán az éppen aktuális sztárok mellett progresszív feltörekvők is pörgetik a lemezeket, a hangosórákon kívül pedig különböző kiállításoknak, performanszoknak és filmvetítéseknek biztosítanak lehetőséget és platformot a szervezők.
Steve Marquardt, a Berghain széttetovált és agyonpiercingezett kidobója szerint, nem kell más ahhoz, hogy beléphessünk eme nagybecsű Szentély kapuin mint az, hogy önazonosak vagyunk, igazak önmagunkhoz, mindenféle púder, vetítés meg szemfényvesztés helyett.
Ha félretesszük az imént meghatározott kritérium abszolút megfoghatatlanságát és „what the fuck” jellegét rájöhetünk, hogy ha önkényesnek is hat a dolog, azért a kortárs trendeket látva kifejezetten üdvözlendő a látogatókkal szemben támasztott elvárások eme egyszerű, már-már hagyománytisztelő mivolta.
