Vagyunk itt páran a 4BRO Magazin körül, akik bizony már jó negyven-ötven éve jöttünk le az állítólagos falvédőről és az idő tájt alakult ki mai zenei ízlésvilágunk alapja. Ezért is tartom izgalmas utazásnak azt a dokumentumfilmet, amit ma minden zenerajongónak szeretnék a figyelmébe ajánlani, hiszen rengeteg új információt tartogat egy korszakalkotó zenei klubról. Míg számunkra David Bowie, a Spandau Ballet, Sade vagy mondjuk Boy George majd később a Culture Club csak egy színes lemezborítót jelentett és agyonhallgatott slágereket, addig a Blitzed! címmel nemrégiben a magyar Netflixen is bemutatott filmből olyan dolgok derülnek ki, amikről – legalábbis bevallom nekem – fogalmam sem volt, egészen mostanáig. Az elitista, zsúfolásig telt new yorki Studio 54-el szemben ugyanis egy parányi, pár száz fős londoni zenei klub néhány éves történetét meséli el, ahol a huszonéves számkivetett fiatalokból álló közönségből műfajokat teremtő zenei világsztárok, festők, írók és divattervezők kerültek ki, akik később szinte kivétel nélkül óriási hatást gyakoroltak a nyolcvanas-kilencvenes évek zenei- és divatvilágára.
A Bruce Ashley és Michael Donald rendezte dokufilm, amely egy kicsiny angol klub vendégeinek históriáját meséli el élettel teli, lenyűgöző történet lehet mindenki számára, aki rongyosra hallgatta a 80-as évek brit zenéit, de a korabeli információs csatornák hiányában hozzám hasonlóan mit sem tudott a korszak hátteréről. A film sztoriját nem akarjuk lelőni, csak annyit mondunk, hogy többek között slágerlistavezető dalok, zenei világsztárok és Emmy-díjas divattervezők kerültek ki abból a pártucat különc fiatalból, akik annak idején együtt buliztak kedd esténként a Blitz Clubban.
Szokásunkhoz híven azonban, amikor egy izgalmas témára bukkanunk, igyekszünk kivesézni a történetben rejlő mélységeket, így alaposan beleástuk magunkat a témába, ami nyomonként spoilereket is fog tartalmazni azok számára, akik ezen a ponton már bedobták a megnézendők listájára a filmet.
A korszellem, amely megelőzte a klub születését
A 70-es évek végén London és az egész Egyesült Királyság épp padlót fogott és szó szerint rottyon volt. Kivonatosan: az ország politikailag megosztott volt, sztrájkok, tüntetések, balhézó skinhead-bandák, utcai tömegverekedések és harcok, felgyújtott autók, rasszizmus, homofóbia, utcasaroktól-utcasarokig tornyosuló szeméthegyek tartoztak az átlagos városképhez. Mindebből következik, hogy akkoriban a különcöket nem fogadta jó szívvel a munkanélküliségtől szenvedő „polgárság”, akik épp Margaret Thatcher, a hírhedt Vaslady megszorító intézkedéseit nyögték az alig megfizetett, háromnaposra csökkentett munkahét során. És akkor, most nem arra kell gondolni, hogy egy női ruhában pompázó meleg férfit kergettek meg minden utcasarkon, hanem bárki jókora verést kockáztatott, ha csak egy kicsit is kilógott a sorból.
David Bowie lengette be a változások szelét
A punkzenén felnőtt, majd a háromakkordos zenéknél többre és művészibb önkifejezési szabadságra vágyó fiatalok számára a „Top of the Pops” című zenei műsor hozta el a megváltást, amikor 1972-ben leadta David Bowie „Starman” című számát, amelyben a legenda tarka-barka, testhez simuló udvaribolond jelmezben, kék gitárral és vörösre festett nőies frizurában, alaposan bepúderezve előadta későbbi világslágerét. Ez volt az a pillanat, amikor a Blitz – leendő trendsetter – törzsközönsége fellélegzett és megérezte, hogy bizony becsengetett végre az ő idejük. Zárójeles megjegyzés: mai szemmel nézve a stylistnak hívott Lakatos Márk korszakot leutánzó ámokfutását követően nyilván nem üt akkorát Bowie fellépőruhája, mint annak idején, de ha belegondolunk abba, hogy a zseni akkor húzta fel ezt a gúnyát, amikor a hajóépítődokkból elbocsájtott melósok ütöttek-vertek mindenkit, akin nem farmer és bomberdzseki volt munkavédelmi bakanccsal, akkor azért eléggé érezhető a kontraszt.
Egy baráti társasságból indult ki minden
Két tizenéves lakótárs, egy meleg walesi fickó, Steve Strange és nőcsábász haverja, Rusty Egan hatalmas bulikat szervezett a fősodornál zeneileg és öltözködésileg is többre vágyó kortársaiknak, majd miután kinőtték lakásuk kereteit elkezdtek keresni egy szórakozóhelyet, ahová levihetnék a partykat. Ez kezdetben a Billy’s Bar volt, ahol az egység szünnapján örültek a szegény fiatalokból álló vendégeknek, akik azért az alkoholt nem vetették meg. Mikor a hely tulaja, látván, hogy egyre többen járnak a „furcsa” buliba a duplájára emelte a pia árát, akkor született meg a gondolat, hogy tovább állnak és saját helyet csinálnak Blitz néven.
A Kraftwerk felfedezői
A Blitz mögött álló duó mindig jó érzékkel nyúlt azokhoz a zenékhez, amiket az aktuális bulijaik előtt még senki sem ismert. Így történt, hogy a még hazájában, Németországban is ismeretlen Kraftwerk is náluk, Londonban indult el későbbi világhódító útjára. Az elektronikus zene úttörő zenekara, amely kokrétan több zenei műfajnak ágyazott meg (többek között a szinti-popnak, a post-punknak, a technónak, a house-nak, a club music-nak vagy akár az ambientnek), így elsősorban a Blitz Clubnak köszönheti a világhírnevet. Sőt, Steve Strange nem csak felhozta a zenei palettára a Kraftwerket, hanem egyenesen elutazott Düsseldorfba megismerkedni velük, így Ralf Hüttler és Florian Schneider személyesen tőle tudták meg, hogy az angol fővárosban már sztároknak számítanak és robotmozgással táncolnak a fiatalok a gépzenéjükre.
„Soha sem gondoltuk korábban, hogy táncolható zenét csinálnánk”
– emlékeztek vissza a találkozóra a Kraftwerk tagjai.
A Spandau Ballet születése
Töredelmesen bevallom, hogy a 80-as években a nevük alapján sokáig azt hittem, hogy egy német együttesről van szó, akik igényes zenét játszanak és végre akcentus nélkül énekelnek angolul. Ezzel szemben a Spandau Ballet egy hamisítatlan újhullámos angol banda – amely a Blitz falai között született meg nem is akármilyen körülmények között – majd lerakta a mai popzene alapjait. De nézzük a részleteket! Az akkor még „The Cut” néven futó zenekar tagjai meghívták a Blitz törzsközönségét egy szombat délelőtti nyílt zenekari próbára, hogy eljátszanak pár bemutatkozó számot a repertoárjukból. A zenekar tagjai egész péntek este izgultak azon, hogy vajon az összetartó klubból hányan jelennek meg majd a korai, hétvégi időponton, ám végül rengetegen vették a fáradtságot és szembesültek azzal, hogy Anthony Patrick Hadley-nek, a Blitzben a sarokban ácsorgó bőrkabátos hallgatag fickónak, bizony kib@szott jó énekhangja van. A klub látogatói ezután szó szerint felkarolták a bandát, hiszen a zenekar menedzsere, koreográfusa, ruha- és látványtervezője, fotósa és PR-osa is a szoros társaságból került ki. Sőt a zenekar véglegese neve is ezen premier után született egy sörözésen, ahol későbbi menedzserük a klubtárs Steve Dagger közölte, hogy szar a nevük, mit szólnának a Spandau Ballet-hez. Saját zenekaruk nevéről a banda tagjai csak később tudták meg, hogy egy német szórakozóhely falára felfújt random graffitiről származik. A zenekar első gótikus stílusú videoklippjét, a „To Cut a Long Story Short”-ot – amelyben két nő táncol börtönrácsok között – kizárólag Blitzesek hozták tető alá.
Az ikon, aki bebocsájtást nyert…
Futótűzként terjedt a hír egy váratlan kedd este, hogy David Bowie is megjelent a Blitz bejáratánál – a példakép, akitől a legtöbb számot szokták játszani a klubban és puszta jelenségével ihletője volt az egész társaságnak. Az egymással hétről-hétre ruházatukkal versengő fiatalok ettől hirtelen összementek, és megszeppenve nézték a bálványt, aki elérkezett közéjük. Bowie jól érezte magát az extravagáns társaságban, sőt, kiválasztott négy különc fiatalt, akiket meghívott, hogy szerepeljenek az „Ashes to Ashes” című új számához készülő videóklippjének a forgatásán, melyen először vállalta be, hogy a kamera közelről ráfókuszáljon a szemeire, így tisztán látszik a még kamaszkorában egy lányért folytatott küzdelemben során szerzett sérülés okozta elváltozás.
…és a legenda, aki sosem jutott be
David Bowie látogatása akkora publicitást adott a klubnak, hogy kisvártatva Mick Jagger, a korszakos rock-legenda is megjelent a klub előtt, majd a kígyózó sort királyian megelőzve be akart lépni a szórakozóhelyre. Ám nem járt sikerrel, mert Steve Strange aznap este is ott állt szokásához híven a bejáratnál, ellenőrizve, hogy ki nyerhet bebocsájtást és alig 21-éves fejjel ránézett a Rolling Stones méltán híres frontemberére és nemes egyszerűséggel közölte, hogy „nincsen elég jól felöltözve ahhoz, hogy beléphessen”. Mivel a Rolling Stones-szal egy később tervezett írásban fogok foglalkozni és ehelyütt csak epizódistaként kerülnek megemlítésre, így ezen bekezdés nem kap zenei illusztrációt, ha mégis belinkelnék egyet, az a sztorihoz illően a „Paint it Black” lett volna.
Undergroundból a main stream-be
Ha valami, akkor Mick Jagger kitessékelése – amely minden napilapban és magazinban címlapra került – aztán végleg felkeltette a Hype-ot a Blitz Club iránt, és ezzel el is indult a folyamat, amely mindössze 18 hónapnyi működés után elhozta a szórakozóhely hattyúdalát. A bejutó vendégeket előbb elkezdték fotózni a bulvárlapok fotósai, majd jöttek a londoni, párizsi, milánói divatmárkák, akik fashion show bemutatóikon azonmód reagáltak a különc öltözködési trendre. Innen már csak egy lépés volt, hogy a plebsz is elkezdjen úgy – igaz jócskán visszafogottabb módon – öltözködni, mint a Blitz törzsvendégei. Nem bizonyított tény, de feltételezzük az utolsó szöget az verte be a Blitz létjogosultságának koporsójába, mikor Lady Diana egy királyi eseményen olyan kosztümben jelent meg, amelyet az egyik puccos divatház készített a híressé vált londoni szórakozóhely inspirációja alapján.
A klub kreatív ötletgazdája vont egyet a vállán és írt egy világslágert
Rusty Egan, akinek a neve a későbbiekben elég jól csengett zenei körökben is, nem esett kétségbe amiatt, hogy a tömegmédia tönkrerakta szerelemgyermekét. Fogta magát és a törzsvendég Midge Ure társaságában Visage néven azonmód odapörkölt egy Billboard listavezető dalt, méghozzá a „Fade to Greyt”:
Boy George, a kleptomániás
A kor belvárosi budapestijént megkerülhetetlen volt egy tinibuli Boy George, majd később a Culture Club slágerei nélkül. Az estek tetőpontján olyan slágerek szóltak, mint a „Karma Chameleon” vagy az „Everything I Own”, amikor pedig kissrácként próbáltunk közelebb kerülni a lányok végső védelmi vonalához, akkor felcsendült rendszerint a „Do You Really Want to Hurt Me?”. Akkoriban nem, hogy nem hallottunk arról, amit a cikkünk apropójául szolgáló filmben az énekes elmesél kleptomániájáról (ami azonnal elhatalmasodott rajta, ha meglátott egy szép rucit, vagy fiatal nincstelenként a Blitz ruhatárában dolgozva pár zsebben felejtett pennyt), de még hallomásból sem tudtuk akkoriban, hogy mit jelent az, ha valaki meleg. Évekkel később nyert például csak értelmet pótapám egyik gyakori mondása, amit akkor hozott elő, ha valami nem stimmelt, mely szerint: „Pöcse van a mennyasszonynak”. Nos, a jelenséget először a The Crying Game című angol filmben láttam hosszú évekkel később filmvásznon, amelyhez ki más, mint Boy George énekelte el a Pet Shop Boys által szerzett káprázatos áthallásos betétdalt.
A hab és egyben a fincsi marcipán is a tortán
A klub, amely nevéhez méltóan konkrétan „Blitzkrieget” nyomott a kirekesztés ellen és pártfogása alá vonta a másként gondolkodó, különc, de tehetséges fiatalokat, nem csak a melegeknek adott biztonságos otthont és szórakozási lehetőséget, hanem a színesbőrűeknek is, akikre némi képzavarral élve ferdeszemmel tekintettek a korabeli fiatal angolok, akiknek a bunyó és a futballhuligánkodás tette ki a mindennapjait. Azt pedig sohasem tudtam volna meg, ha nem látom a „Blitzed!” című dokumentumfilmet, hogy egyik kedvenc jazz-pop-énekesnőm, a meseszép, nigériai-származású Sade Adu is rendszeres vendég volt a klubban tizenéves korában, minekutána más szórakozóhelyeken nem igazán látták szívesen. Végezetül íme a Blitzed című film beharangozója.
