Végtelen tükröződés, kép a képben és az önmagába nyíló szobaajtó. A Droste-hatás már évszázadok óta az egyik belépő a világunk transzcendens értelmezésébe. Egyben a paradox és a felfoghatóság határán mozog. Rögtön nem mi állunk a világ közepén, hanem csupán csak egy szegmens a sorozatban. Nem könnyű elfogadni, hogy a pillanat töredékei vagyunk.
A végtelen lánc története
A Droste-hatás a művészetben már régóta ismert fogalom, egy olyan jelenség, amikor a kép rekurzívan szerepel saját magában egy hozzá hasonló kép helyén, ezáltal egy olyan láncot létrehozva, amely elméletileg a végtelenségig folytatódhat. A valóságban azonban a kép minősége ennek határt szab.
A rekurzió egy adott absztrakt objektum sokszorozását jelenti. A képen magában kisebb változatban a kép egy még kisebb változata szerepel, és így tovább. Mindez csupán elméletben mehet ez a végtelenségig éppúgy, mint a fraktálok esetében. A gyakorlatban ennek a képfelbontás és a felfogóképességünk a korlátja. Egy viszonylag rövid sorozatban, a kép mértanilag csökken minden egyes újabb képben. Ám ez valahogy mégis a végtelenség hatását kelti számunkra.
Egyben magába foglalja az “álom az álomban” gondolatát is. Például egy szereplő felébred álmából, és később rájön, hogy még mindig álmodik. Az álomhoz hasonlóan a tudattalan és a virtuális valóság szintén a világ a világban gondolatával játszik el. Erre rendre megborzongunk. Mégsem mi vagyunk a világ közepe? Mégsem mi vagyunk a teremtés koronái? Úgy néz ki a teremtés koronájának van a fején egy korona, amin van egy ábra, amin valaki fején van egy korona, amin van egy ábra, amin valaki fején van egy korona, amin van egy ábra…
A Droste-effektus
A vizuális játék a nevét a holland Droste kakaópor dobozán lévő képről kapta. Ezen egy apácának is beillő nővér épp tálcán egyensúlyoz egy csésze kakaót, mellette pedig egy olyan doboz van, amin szintén ez a kép látható. A dobozt Jan Misset tervezte 1904-ben. Nico Scheepmaker költő és újságíró terjesztette el a fogalmat újra az 1970-es években. Az effektust azóta rengeteg termék csomagolásán felhasználták.
A jelenség előképe már több középkori képen is szerepel, melyek között ott van Giotto 1320-as Stefaneschi-triptichon című műve is. A sokszárnyú oltárkép középső elemén tulajdonképpen a kép van belefestve, ahogy Giacomo Stefaneschi bíboros magát a triptichont ajánlja fel Szent Péternek.
A Droste-féle vizuális hatásnak több testvére és rokona van. Abba, hogy melyik melyiknek az alesete most nem mennénk bele, mert a végtelen szélén kötünk ki. Közismert a mise en abyme is. Sőt, sokan ezt hiszik Droste-jelenségnek. A mise en abyme szó szerint „mélységbe helyezés”. A kép másolatának önmagába helyezésének formális technikája. Gyakran oly módon, hogy egy végtelenül ismétlődő sorozatot sugalljon. A mise en abyme eredetileg címertani terminus, amikor egy címeres pajzs központi részére ugyancsak betettek egy címerpajzsot, és abba is egyet, ami ugyancsak egy pajzsot formáz. A mise en abyme kifejezés helyett használatos a „miroir intérieur” (belső tükör) és a „composition en abyme” (a mélység felé történő szerkesztés) is. A kifejezés maga görög eredetű, jelentése „fenék nélküli tenger”.
A hatásmechanizmus jelentését kiterjesztve minden olyan tükrözési formát magában foglal az effektus, ami hasonlósági viszonyt jelent az egyes részek és az azokat magába foglaló egész között. Ilyen tapasztalat például két egymással szembe helyezett tükör, amelyek egymásra tükrözik a bennük látható képeket. Ennek amúgy nagyon sok verziója van, és őszintén szólva meg sem kísérelnék rendet tenni közöttük. A fraktálok, mandalák, a Matrjoska baba, a sztereoszkópia, de még a homunkulusz-elmélet is ebből indul ki. A sztereoszkópia olyan képalkotási módszereket foglal egybe, melyek segítségével egy képben a térlátás illúziója kelthető. A fraktálok matematikai definíciójáról egyelőre nincs végleges megállapodás a szakirodalomban.
Már az ókori görögök is…
Már az ókori görögök is tudták, hogy lesz a középkorban valaki, aki megihleti Eschert, hogy képeket fessen, amiről én egy cikket írok, amit te elolvasol, és elmeséled valakinek, akinek van egy kis világ a kertjében, amiről egy képet alkot. A regénybeli tükrözés fogalma André Gide, Nobel-díjas író, nevéhez fűződik, de írásban ebből egy mondatlabirintus lesz. A képet azonnal érted. Egyébként már a görög Zénon leírta, hogy a szakaszban benne van a szakasz, és így a végtelenségig.
Boszorkányszem és a középkori művészet
Igazából már a buddhisták és az iszlám is ismerte ezt a technikát, de inkább a fraktálok irányába orientálódtak.. Ennek oka, hogy az iszlámban sokáig tilos volt az emberábrázolás. Így a hollandokra várt ez is, hogy újra feltalálják. A középkorból számos olyan könyv, festmény, de még templomablak is maradt fenn, melyen szerepelt önmaga kicsinyített másolata. Quentin Metsys 1514-ben festette meg A pénzváltó és felesége című örökbecsűt, ami tele van kis trükkökkel. A művészettörténészek allegorikus jelentést tulajdonítanak a festménynek. Egy domború tükörben az ablak látható, amelyen beárad a fény. Az ilyen tükröket „boszorkányszemnek” nevezték, mivel mágikus képességeket tulajdonítottak nekik: mindent látni engedtek, ami a helyiségben történt. A másik neve „bankárszem” volt, mivel a bankárok használták, hogy ellenőrizni tudják a klienseket. Tulajdonképpen a mai biztonsági kamerák szerepét töltötték be. De egyben lehetett optikai trükköket is megfesteni vele.
Jan van Eyck Arnolfini házaspár című festménye, és a flandriai festészet egyik legismertebb képe. A festő egy olasz kereskedőt és feleségét örökítette meg.
A háttérben lévő domború tükörben nemcsak a képen ábrázolt házaspárt látjuk, de a velük szemben elhelyezkedő két alakot is. Így elvileg láthatjuk azt is, akit épp fogadnak a képen. Vagyis minket fogadnak, de a tükörben látszik, hogy ki lehet az igazi vendég. A kép elemzői azt feltételezik, hogy maga a festő rejtette el magát így a képen.
Külön fejezet a kép a képben történetében a kettős portré. Az első kettős portrét az osztrák Johannes Gumppnak (1626–1728) tulajdonítják. 1646-ban alkotta meg Kettős portré tükörben című képét. A művészt hátulról látjuk, amint önmagát festi meg. Ehhez egy tükröt használ. Természetesen Dalí sem maradhat ki egy ilyen buliból, neki is van több kép a képben képe.
A téma igazi kortárs nagymestere természetesen holland. Escher az 1956-os Print Gallery című litográfiájában használja a Droste-effektust. Ezen a grafikán egy olyan galéria látható, ahol van egy kép egy galériáról, minden alkalommal kicsinyítve és elforgatva jelenik meg a kép, de a kép közepe eltűnik. A kép több matematikus figyelmét is felkeltette, akik között ott volt Bart de Smit és Hendrik Lenstra is. Ők a kép közepét a Droste-effektus egy változatával kitöltötték, és sikeresen elforgatták valamint belesüllyesztették a kép hiányzó részébe.
Droste-hatás alatt a világ
A Droste-effektusra millió egy verzió van és sokszor jobbnál jobbak. A legendás borítós cikkünkbe A Pink Floyd 1969-es Ummagumma c. lemezét mi is említettük. Az együttes tagjai a képen szerepelnek olyan falak előtt, ahol ugyanaz a kép látszik, de rotálódnak közben a tagok.
A Droste kakaón kívül használták a francia La Vache Qui Rit sajt és a Land O’Lakes vaj csomagolásán is, ahol egy indián nő egy csomag vajat tart a kezében, melyen ő szerepel. Amúgy az külön érdekes, hogy tej és kakaó készítmények reklámjai ennyire rácsúsztak a témára. A filmek világában is játszanak ezzel a témával. Kezdve a Mátrixszal, amiben van egy demóvilág. Kérdés az, hogy mi nem vagyunk egy ilyen demóvilág? Ezzel a tudósok viccen kívül komolyan foglalkoznak.
Ez látható egyébként az eXistenZ című filmben is, ahol a két főszereplő sosem tudja igazán, hogy benne van-e vagy kimarad a játékból. Charlie Kaufman Synecdoche, New York című művének is kiemelkedő elemévé válik a világ a világban játék. Az Inland Empire és az Inception (Eredet), és a Minden, mindenhol, mindenkor című filmekben szintén nagyon szépen kibontják ezt a témát. De létezik ennél tudományosabb és őrültebb verzió is.
Emberekben kicsi emberek, és azokban is kicsi emberek: a homunkulusz-elmélet
Az első komoly elmélet, amely a mikroszkóp felfedezésének hatására született, a preformizmustan, vagyis a homunkuluszelmélet. A homunkulusz jelentése „kis emberke”. Ezen elmélet szerint a csecsemő már teljesen kifejletten megtalálható a spermiumban, az anyaméhben pedig semmi mást nem tesz, mint hogy egy „kicsit” megnő. Minthogy természetesen egy kifejlett baba már kell, hogy rendelkezzen spermiumokkal (az elmélet hívei szerint), természetesen a csecsemő spermiumaiban is megtalálhatók a teljesen kifejlett babák, vagyis a csecsemő gyermekei, a csecsemő szüleinek unokái. Tudod követni?
Mivel akkor még nem fedezték fel az elemi részecskéket, nem gondoltak arra, hogy már az ötödik-hatodik nemzedék is kisebb kell, hogy legyen, mint egy elektron által elfoglalt térrész, és így az elmélet ellentmond a fizika törvényeinek. A végtelenségig való visszavezetés és a fizikának való ellentmondások feloldása persze ott van, hogy a homunkulusz helyett csak annak tervrajza van az ondósejtben, DNS formájában. Viszont érdekes, hogy a mintázat bennünk van hetedíziglen.
Ahogy az ismereteink egyre bővülnek, úgy jövünk rá arra, hogy valójában mégis mennyire keveset tudunk. Valóságunk határait tágítjuk, és meglepő módon gyakran furcsa falakba ütközünk. Köztük az egyik legnagyobb saját felfogóképességünk határa.
