Mi az a Hipgnosis?
A Hipgnosis egy londoni székhelyű angol tervezőcsoport volt, amely rockzenészek és zenekarok albumborítóinak elkészítésére szakosodott. Megbízói között szerepelt a Pink Floyd, Led Zeppelin, Paul McCartney, Peter Gabriel, Genesis, Black Sabbath, AC/DC, The Police, Scorpions, Yes, Bad Company, UFO, The Shadows, stb. Ha egy gyors pillantást vetünk a listára, hogy hány borítót is terveztek valójában, lényegesen több albumot fogsz találni, mint amennyire elsőre számítanál.
Se előtte, se utána egyetlen ember vagy tervezői csoport még a közelükbe sem ért, miközben az évek során tudvalevően exponenciálisan nőtt a kiadott albumok száma. Jókor voltak jó helyen, való igaz, de ez mégsem magyarázat. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy milyen mértékben segítettek művészeti alkotássá emelni az egyszerű albumborító-tervezést. A Hipgnosis volt az a tervező csapat, akik a 20. század legfontosabb és szerencséjükre a legsikeresebb zenei alkotásaihoz készítettek ikonikus borítókat. Beleértve a történelem egyik legismertebb borítóját, a Pink Floyd The Dark Side of The Moon-ját.
Az ünnepelt fotós, kreatív igazgató és filmrendező, Anton Corbijn dokumentumfilmje,
A Kör négyszögesítése (a Hipgnózis története) ezt járja körbe.
Squaring the Circle (The Story of Hipgnosis)
A Squaring the Circle Storm a Hipgnosis tagjainak történetét meséli el, hogy miként váltak a hetvenes évekre a rockzene fő albumborító-tervezőivé. A csapat a kezdetekkor Storm Thorgersonból és Aubrey Powellből állt, majd később csatlakozott hozzájuk Peter Christopherson is. A trió 1983-ig alkotott együtt, aztán külön-külön folytatták útjukat. Thorgerson 2013-ban bekövetkezett haláláig albumtervezőként tevékenykedett, míg Po Powell sokáig a Pink Floyd kreatív igazgatója volt, valamint McCartney-val és a The Who-val is dolgozott együtt a videóklipjeik gyártási folyamatában. Christopherson a Sex Pistols legkorábbi promóciós fotóin túl számos zenekarnak készített videóklipeket, de elsősorban zenei karrierjére koncentrált a Psychic TV és a Coil zenekarokban, egészen 2010-ben bekövetkezett haláláig.
Most tényleg nagy szavak következnek: Közel két évtizeden át az angolszász zene legmeghatározóbb tényezőinek képi megjelenítéséért javarészt a Hipgnosis felelt. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy néha azért elszálltak kicsit.
Ebben az időszakban a lemezcégek az olyan előadóknak, mint Peter Gabriel, Pink Floyd, Led Zeppelin és Paul McCartney nem szabták meg, hogy milyen legyen a lemezborítójuk. Jószerivel teljesen szabad kezet kaptak, vállalva annak minden következményét, vagy esetleges ódiumát. Pénzt kerestek, megrendeléseket buktak. Nagy dolgokat műveltek, és közben giccses butaságokat csináltak. De soha nem játszottak a közízlés kedvére. Ez az időszak talán már sosem fog visszatérni. Gondolj bele, egy tehén fényképe a Pink Floyd: Atom Heart Mother-borító elején, cím és zenekarnév nélkül? Ma biztos nem hagynák jóvá, lenne valami zseni marketinges, aki megmagyarázná, hogy miért ne jöhessen létre. Ez akkoriban, az iparág kialakulásakor máshogy működött. Nem voltak megkötések és ez jót tett a kreativitásnak.
A Hipgnosis 1973-ban a Pink Floyd The Dark Side of the Moon című filmjének borítótervével szerzett jelentős nemzetközi hírnevet. Ezt követően a cég után megnőtt a kereslet, nagy horderejű zenekarok és előadók felkéréseinek tettek eleget, sőt ők tervezték a Galaxis útikalauz stopposoknak (Douglas Adams) eredeti brit kiadásának a borítóját is.
A Hipgnosisnak nem volt konkrét munkadíja az albumborító megtervezéséhez,
ehelyett arra kérte a művészeket, hogy „fizessenek annyit, amennyit érdemesnek gondolnak”.
Thorgerson szerint ez az üzletpolitika csak viszonylag ritkán sült el visszafelé.
Photoshop előtti Photoshop, avagy analóg trükkök a valóságban
A Hipgnosis megközelítése a borítók esetében erősen fotó-orientált volt, miközben úttörő szerepet játszottak számos innovatív vizuális és csomagolási technika alkalmazásában. Sokak szerint ők indították el azt a hullámot, miszerint a borítóképről lekerültek a zenekarok, arcképek és egyfajta vizuális történet bontakozott ki. Különösen Thorgerson és Powell szerette a szürreális, furcsa képeket. Egy alkalommal valami nagyon erőltetett vizuális szójátékot (tennis-racquet / noise-racket) akartak borítónak a Led Zeppelin Houses of the Holy című albumhoz, amin a zeneker be is sértődött. A Hipgnosis ennek következtében majdnem elvesztette a Led Zeppelint, mint klienst. Szóval néha elgurult a gyógyszerük.
A Hipgnosis főként közepes formátumú Hasselblad fényképezőgépet használt a munkáihoz, melynél a négyzet alakú 6×6-os film különösen alkalmasnak bizonyult albumborítók készítésére. Esetenként polaroidot is használtak, többek között egy azóta már legendássá vált Peter Gabriel borítóhoz. Több száz polaroidot roncsoltak, míg lett egy, ami megfelelt.
A Hipgnosis által létrehozott egyik extra a Led Zeppelin In Through the Out Door LP-jének speciálisan nyomtatott fekete-fehér belső tokja volt, amely vízben megnedvesítve színessé vált. A repertoárjukban több olyan borító is szereplet, amelyeken más-más fotó volt látható, azonban a külső barna papírcsomagolás miatt a lemezvásárlók nem tudták végül melyik tokot kapják.
Aztán ott vannak azok a sztorik, amikor nagyban játszottak. Példának okáért több száz ágy kihurcolása a tengerpartra (Momentary lapse… – Pink Floyd). Vagy a még híresebb The Nice „Elegy” c. (1971) albumborítóhoz 120 piros labdát vittek a sivatagba. Stormot és társait először a határon tartóztatta fel a rendőrség bőröndökbe csomagolt, piros labda nagybani csempészéséért. Majd a sivatagban megint elkapta őket a katonaság, mert a közelben épp a Marokkóval hadakozó nyugat-szaharai beduinok közé keveredtek. A labdákat valami hadi stratégiai eszköznek hitte a hadsereg. A lényeg, hogy a kép elkészült, a labdákat pedig a marokkói hadsereg lefoglalta tanulmányozás céljából.
Egy korszak margójára
A The Dark Side of the Moon-ból 50 millió ment el. Az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap hatmilliót adott el, a Led Zeppelin pedig sok tízmilliót albumonként. Hozzá kell tenni, hogy abban az időben sokkal jobban számított a kinézet, a kövér cover. Nem volt MTV, nem voltak digitális formátumok, se YouTube.
A borító mindent elmondott, és ha beszéltek róla méginkább felértékelődött. 1967 és 1982 között az albumborítók nagyobb szabványméretben készültek, ehhez képest a kazetta avagy CD már kisebb méret. A digitális világban még kisebb. A zenészeknél manapság a portré visszatért, mivel az énközpontú celeb státusz lett a szigorú norma. A zeneiparban olyan gyors a művészek fluktuációja, hogy nincs helye a hosszú távú megfontolt tervezési munkának. A Pink Floyd vagy a Led Zeppelin ráadásul nem futószalagon gyártott nímandok, hanem értelmes emberek voltak. A rejtélyes borítókat támogatták, és kiálltak a kiadói fanyalgókkal szemben is.
Tán még vannak olyanok, akik szeretik kézbe fogni a hanghordozót, kinyitni, elemezgetni. Ha kezedbe veszel egy Hipgnosis-borítót, akkor egyszerre visszajön a korszak is. Egyelőre a három dimenzió verhetetlen, a metaverzum legjobb NFT-borítóiról meg írjon a ChatGPT!
