Fred Herzog, német származású, később Kanadába emigráló utcai fotográfus, aki lenyűgöző képeivel az urbánus élet lényegét örökítette meg, ezáltal maradandó nyomot hagyva a fotóművészet világában. Sajnos csak meglehetősen későn ismerték el az utcai fotózás, és még inkább a színes fotózás egyik úttörőjeként, holott sokakat megelőzött őszinte, kendőzetlen, dokumentarista stílusával. Első komoly kiállítására 76 éves korában került sor a Vancouveri Művészeti Galériában, ekkor döbbent rá Kanada mekkora kincs az életműve. Fred egész életét Vancouver és más városok utcáinak dokumentálásával töltötte, mindezt rendkívüli érzékenységgel és éleslátással.
A kis herceg gyerekkora
Fred Herzog 1930. szeptember 21-én született Stuttgartban, Németországban. Gyermekkora az ellentmondásairól híres weimari demokrácia, valamint a második világháború viharos éveiben zajlott, amelyek mély társadalmi és politikai változásokat hoztak magukkal. Mint sok korabeli gyereket, a háború alatt őt is biztonságosabb helyre költöztették, esetében a kutyafajta tenyésztéséről híres kisvárosba, Rottweilbe, ami nem volt rossz gondolat, ugyanis a stratégiailag fontos városokat a szövetséges erők földig bombázták, melynek következtében szülei is odavesztek.
Az ifjú Herzog helyzete kilátástalan volt. A háború pusztításai elidegenítették, és országa helyzetéből kiábrándulva úgy döntött, hogy Kanadába emigrál. Az 1950-es évek végére Vancouverben talált otthonra, ahol aztán az egész életét leélte. Herzog a fotográfia iránti szenvedélyét már fiatalon felfedezte magában, majd hamarosan dokumentálni kezdte a városi életet és az utcák forgatagát.
„A dokumentumfotózás mellett döntöttem – nem is ismertem még azt a szót, hogy
street photography, nem tudtam, hogy létezik ilyen kategória, én dokumentumfotózásnak
hívtam, és remekül szórakoztam Vancouver régi utcáin sétálva.” –Herzog.
Ezekben az években teljesedett ki benne a fotóművészet iránti szenvedély, melynek során olyan úttörő fotósok művei inspirálták, mint Henri Cartier-Bresson és Robert Frank. Tetszett neki, ahogy megragadták a mindennapi élet nyers, szűretlen valóságát. Ez később saját látásmódját is befolyásolta.
A legenda része, de sajnos igaz, miszerint az összes németországi képe odalett. Erről ő maga így nyilatkozott. „Most mit mondjak róluk, meséljem el a képeket? Gondolhatod, hogy csak volt közte egy jó kép.” A történet röviden annyi, hogy egy rozoga hajón érkezett a tengerentúlra, ami egy viharban majdnem elsüllyedt, de végül csak partot ért. Még cikkeztek is róla.
„A Németországban készített képeim mind elvesztek a hajón, amikor idejöttem, mert egy régi rozsdás vödör volt, ami majdnem elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Víz alá került az összes poggyászom, tengervízben úsztak a képeim, szétmálltak, és az összes negatív megsemmisült a sós vízben.”
Vancouver for life
A keleti partra érkezők legtöbbször ott maradnak. Herzog is megjárta Ottavát, Torontót, de ő nyugatra kívánkozott. Ahogy Jim Morrison is mondotta volt: „The West Is The Best„. Végül Herzog Vancouverben, a jelentős ázsiai diaszpórával rendelkező multikulti városban kötött ki.
Herzog munkássága részben azért is értékelődött fel a laikus számára is, mert Vancouver
hatalmasat változott. Egy csendes vidéki városból egy igazi nagy metropolisz lett.
Ebben a városban egy albérleten osztozott a dél-afrikai bevándorló, Ferro Shelley Marincowitz-cal, aki történetesen orvosi fotós volt. Németországban Herzog egy nagy, összecsukható tányéros fényképezőgépet örökölt nagybátyjától, amit később egy kezelhetőbbre, egy Kodak Retinára cserélt. Amikor Kanadába emigrált, ezt is magával hozta. A képei elvesztése végett érzett depresszió hatására teljesen felhagyott a fotózással. Marincowitz biztatására kezdett el újra fényképezni.
„Színes tintákról álmodom”
Herzogot az idő előrehaladtával a színes fotográfia iránti érdeklődése egyre inkább rabul ejtette. Valamiért a fejünkben a második világháború és az ötvenes évek is fekete fehérben van meg, pedig már a 30-as években volt színes film, és mozi is. Nem terjedt el.
A színes film, bár drága műfaj volt, Herzog azonban hű maradt az általa választott stílushoz, ezáltal olyan különleges műveket hozott létre, amelyekben a színek élénk és intenzív módon jelennek meg. Vagány lesz tőle a negyvenes és az ötvenes évek. Akkoriban sokan hordtak piros inget, rikító zöld nadrágot, kanári sárga kalapot. Nekünk ez a korszak olyan fekete-fehér, pedig korántsem volt az. Az 1950-es és 1960-as években készült fotói kiemelkedő jelentőségűek lettek a városi utcafotográfia területén. Herzog olyan pillanatokat és jeleneteket rögzített, amelyek a hétköznapi élet részét képezték, életre keltetve az utcák dinamizmusát és a városi élet hangulatát.
A Nemzeti Galéria elutasította a képeit. Persze nem tudom ki nézte meg, vagy egyáltalán megnézte-e a fotókat. Ma Amerika egyik leghíresebb streetfotósának számít. A szakmai elismertségre, az intézményi mellőzöttségre így reagált később.
„Egy olyan ember, mint én, nem haragszik. Feszült vagyok és ideges leszek én is, de nem vagyok egy Fearless Fred, ahogy mondani szokták. Van egy spanyol közmondás: „Aki dühös, önmagát is elpusztítja.”
„Az Egyesült Államokban, akik [hasonló fényképezéssel] foglalkoztak az 1970-es években, mint Stephen Shore, Joel Sternfeld és Joel Meyerowitz, William Eggleston… már bekerültek a Modern Művészetek Múzeumába és más hasonló múzeumokba. Kanadában ebből a szempontból egy kicsit lemaradtunk.”
Bár Herzog munkássága évtizedeken keresztül relatíve ismeretlen maradt, idősebb korában azért már értékelték és elismerték a fotós szakma berkein belül. 2007-ben a Vancouver Art Gallery nagyszabású visszatekintést tartott munkiból, ami hozzájárult művészeti hagyatékának újbóli felfedezéséhez és elismeréséhez. Azóta Herzog fotóit világszerte bemutatták galériákban és múzeumokban, megszilárdítva presztízsét generációja vezető utcafotósaként. Fred Herzog 2019-ben, 88 éves korában hunyt el, de munkássága és öröksége továbbra is inspirációként szolgál a fotóművészek és az urbánus kultúra iránt érdeklődők számára.
Az Urbánus Élet Megörökítése
„Csak kevesen látják meg, de a legtöbben nem is nézik.” – Herzog a saját témáiról. Ez eléggé egybevág Akkezdet Phiai örökérvényű sorával: Ne csak nézz, láss is bxxmeg” – Saiid.
Tulajdonképpen azt mondta, hogy az élet apró pillanatainak megleséséhez érzék kell, szerinte ez volt a streetfotó, ahogy ő hívta a dokumentarista fotó lényege.
„Ha nincs tartalom, ne készíts képet. Véleményem szerint a tartalom nem gyártható. Amit én véletlenül találok, az jobb, mint amit te mesterségesen készíthetsz. Amit találunk, az emberek munkája és élete, a véletlen pillanat felhasználása, ez természetes, ez az, amit a hétköznapi emberek csinálnak, ez érdekel.”
Herzog fotográfiáját élénk színek, dinamikus kompozíciók és éles szem jellemzi. Képei gyakran ábrázolják az urbánus élet nyers, nem túl dicső, profán oldalát, bemutatva a mindennapi történések szépségét és az átlagosban rejlő különlegességet. Herzog egyik legjelentősebb munkája a Vancouver utcáinak dokumentálása az 1950-es és 1960-as években. Ebben az időszakban a város gyors átalakuláson ment keresztül, és Herzog képei egyedi betekintést nyújtanak a fejlődő városi miliőbe. A forgalmas utcai jelenetektől a csendes belső pillanatokig képei az emberi létezés teljes skáláját örökítik meg, miközben dokumentált egy olyan időszakot, amit az akkori generáció nem tartott fontosnak. Ma már szinte felbecsülhetetlen. Bár hatalmas tehetsége ellenére Herzog egész pályafutása során viszonylag ismeretlen maradt, a fotósok azért tudtak róla. Magára a szakmára már korábban is volt hatása.
„Büszke vagyok arra, hogy így néztünk ki, nem pedig úgy, ahogyan szerettünk volna kinézni,
ahogy a giccs próbálja a valóságunkat hitelesnek hazudni.” – Herzog.
Fred Herzog gazdag örökséget hagyott maga után olyan képek formájában, amelyek továbbra is inspirálják és lebilincselik a közönséget. Öröksége nem csupán a képekben rejlik, hanem abban a szenvedélyben és elkötelezettségben is, amellyel megörökítette a városi élet elsőre jelentéktelennek tűnő, de mégis lenyűgöző pillanatait. Fred Herzog nem csupán egy fotográfus volt; ő a városi élet költője és történetmesélője is. A képei által bemutatott világ nem csupán a múlté, hanem egy időtlenségbe ágyazott pillanat, amely mindig újra felfedezhető és értelmezhető.
