Ki is ez a John Lurie?
John Lurie neve nálunk kevésbé ismert, az Államokban azonban élő legenda, amolyan underground James Dean, avagy John Cassavetes.
John Lurie 1952-ben született Minneapolisban. Művészi pályafutása során olyan titulusokkal illették, mint zenész, színész, festő, rendező és producer. 26 évesen testvérével, Evan Lurie-val megalapították a The Lounge Lizards néven elhíresült fake-jazz bandát, melyben olyan mára már legendás zenészek is megfordultak, mint Steve Bernstein, Billy Martin, Calvin Weston, Oren Bloedow, valamint a Tom Waits mellett is rendre feltűnő gitáros, Marc Ribot. Húszéves fennállásuk során Lurie huszonkét lemezt adott ki.
A ’80-as években New York belvárosában némi túlzással mindenki John Lurie akart lenni, vagy vele ágyba bújni. Elérhető közelségben lévő underground sztár volt, aki nem Hollywoodban bástyázta körbe magát. Lurie klasszikus Borsalino-kalapot hordott, régi öltönyöket viselt, expresszionista albumborítókat festett.
Nem utolsó sorban Jim Jarmusch korai múzsája volt, a Florida, a paradicsom és a Törvénytől sújtva című filmek sztárja, miközben zeneszerzőként és szaxofonosként is nagyot jött. Nem utolsó sorban legendás csajozógép volt, akit minden klubba beengedtek. A 14. utca és a Canal Street zónájában tényleg ő volt Manhattan hercege, akinek bármit szabadott.
A kilencvenes években Lurie már kevésbé menő, de annál érdekesebb figura lett. Elengedte színészi karrierjét és a zenei munkáira öszpontosított. Társszerzője volt Conan O’Brien „Late Night” showjának főcímdalának, a „Get Shorty” filmzenéjét pedig Grammy-díjra jelölték. Továbbá két zenekart is sikerre vitt a jazz peremvidékén. The Legendary Marvin Pontiac: Greatest Hits című albumát pedig kritikusok és zenésztársak is legendásnak tartják.
1991-ben Fishing with John címmel debütált Lurie azóta már kultikussá vált horgászós műsora. Csónakjában megfordult Jim Jarmusch, Tom Waits, Matt Dillon, Dennis Hopper és Willem Dafoe is. Ezek igazi férfibeszélgetések, humorosak, sebezhetőek és őszinték. Tom Waits annyira megharagudott Lurie-ra a találkozásuk során kialakult performansz miatt, hogy azóta nem beszél vele. Matt Dillon is panaszkodott az epizódja miatt, hogy „Butának néz ki benne.”, „Nem.” – válaszolta Lurie. „Ilyen vagy, ha nem írják meg neked a forgatókönyvet.” És ezzel a kapcsolatuknak vége is lett.
Ezt követően Lurie folytatta zenei karrierjét, 1994-ben még Budapesten is fellépett, aztán pár évre rá hirtelen eltűnt.
Történt ugyanis, hogy Lurie-t egy rejtélyes betegség sújtotta, ami hat évre a lakásába zárta. Lurie azt mondta: „Miután megbetegedtem, a művész barátaim, Flea és Steve Buscemi kivételével, elmenekültek előlem.”
Ekkor kezdett el festeni. Évek múltán 2008-ban legközelebbi barátjával, egy fiatalabb festőművésszel, John Perry-vel veszett össze. Lurie elbújt, mert azt hitte, hogy Perry meg akarja ölni. Minden bizonnyal volt ok az aggodalomra, mivel Perry üldözte őt, és ilyesmiket mondott: „Szarka, egy napon el fogsz menni, és ez a föld megszabadul a létezésed vírusától.” Lurie gazdag barátainak rögtönzött tanúvédelmi programja elvitte őt Törökországba, a kaliforniai Big Surba, majd végül a Bahamákra (egyébként a Red Hot Chilis Flea, aki segített neki mindig). Szóval ezért tartózkodik Lurie jelenleg a Bahamákon. Állítólag csak hét embernek van meg a telefonszáma. Ez mind árnyalja a nagy laza srác sztoriját, aki kivonul a világból. Hogy mi az igazság, nincs rá egyenes válasz.
Mit, mikor, hol?
Lurie kiadatlan emlékiratának első sora: „Worcester, Massachusetts, kupola van fölötte, és Istent nem engedik be.” Noha Minneapolisban született, New Orleansban volt kisgyerek, de Worcesterben nőtt fel, de ahogy ő mondta onnan „mindig kifelé tartott.” Szülei modern elveket vallottak, akiket a gyerekeik Tomi és Teri néven hívhattak, apu és anyu helyett. Lurie ez ellen úgy lázadt, hogy direkt anyának és apának szólította őket.
Lurie általában pozitívan beszél a szüleiről, mivel hagyták, hogy gyerek maradhasson, de egyben kicsit bírálja is őket. „Az én esetemben lehet, hogy túl messzire mentek, én pedig még mindig a belső felnőttemet keresem.” – viccelődik.
2000 óta Lyme-kórnak tulajdonítható tünetektől szenved, és figyelmét a festészetre összpontosította. Művészetét a világ galériáiban és múzeumaiban mutatták be. Primitivista festménye, a Bear Surprise, 2006-ban internetes mém lett Oroszországban. Televíziós sorozata, a Painting with John, 2021 januárjában debütált az HBO-n, és három évadon keresztül futott mielőtt törölték. Lurie 1980-as évekbeli New York-i memoárja, a The History of Bones jól mutatja milyen is volt a város, amikor még nem tudták, hogy a hiphop, a hardcore punkzene és a graffiti lesz, amire mindenki emlékezni fog. Valami kései alteros jazzhangulat lengte körül az akkor tényleg nagyon erőszakos várost.
Gyíkzene bogarasoknak
A kérdésre, hogy ki is valójában John Lurie (festő, színész, zenész?) A választ megadni nem egyszerű. Az első választása mégis a zene volt. A színészetet a sármos karaktere hozta magával, a festést a terápia. Mindegyik ő, de a zenébe ölte a legtöbb energiát. Ezért nem félek kijelenteni, hogy Lurie egy profi zenész, aki tehetséges amatőr színész és ösztönös naiv festő. Szaxofonosként tartják elsősorban számon, de multiinstrumentális figura, minden más hangszerbe is bele-belenyúlt. Akit érdekel mit gondol és mit tud, annak érdemes belelesni a zenei doksiba, ami róla szól.
John Lurie – A Lounge Lizard Alone documentary, 1990
The Lounge Lizards
Robert Palmer, a The New York Times munkatársa úgy jellemezte a bandát, mint akik „új területet nyitnak meg Mingustól nyugatra, Bernard Herrmantől keletre”. A Lounge Lizards direkt gyűrött, használt öltönyöket viselt, hogy a jazz ikonográfiáját fricskázzák, a sok live-val együtt kilenc albumot rögzítettek. A kilencvenes évek közepén már heti harmincötezer dollárt kerestek, de albumaikból általában csak ötvenezer példány ment el. Lurie meg volt győződve, hogy híres, ikonikus zenész lesz, részben ezért is hanyagolta el filmes karrierjét.
The Lounge Lizards -The Lounge Lizards
Marvin Pontiac
1999-ben Lurie kiadta a The Legendary Marvin Pontiac: Greatest Hits című albumot, amely egy Marvin Pontiac nevű, buszbalesetben elhunyt, elmebeteg, afrikai-zsidó zenész műveinek posztumusz kiadása volt. Természetesen Lurie és barátai írták és játszották föl a számokat, de a médiahack jól sikerült, amit David Bowie, Iggy Pop, Leonard Cohen, és más hírességek, a lemezen is szereplő, méltató szavai is nagyban elősegítettek.
A lemez borítója tartalmaz egy fiktív életrajzi profilt, amely leírja a zaklatott zseni nehéz életét. Lurie egy 2008-as interjúban azt mondta, hogy csak megalkotott egy énekes karaktert, akinek az albumot kitalálták: „Sokáig viccesen csak fenyegetőztem azzal, hogy készítek egy lemezt ahol énekelek. De persze sosem gondoltam komolyan. Nem énekelek túl jól, ezért jogosan féltem tőle. De a Pontiac felvett alteregoként, ez megkönnyítette a dolgom. Marvin valahogy levette a felelősséget rólam.”
Marvin Pontiac – Runnin Round
2017-ben John Lurie 18 év után kiadta a folytatást is Marvin Pontiac: The Asylum Tapes címmel.
A filmes Lurie
Lurie 20 televíziós és filmes produkció zeneszerzője és előadója, 19 filmben szerepelt, többek között két Jim Jarmush rendezésben, valamint Wim Wenders Párizs, Texas-ában és a Krisztus utolsó megkísértésében is. 2001 és 2003 között szerepelt az HBO Oz című börtönsorozatában is, mint Greg Penders fogoly.
1991-ben és 1992-ben, a Fishing with John című tévésorozatot már ő maga írta, rendezte és narrálta, amelyben Tom Waits, Willem Dafoe, Matt Dillon, Jim Jarmusch és Dennis Hopper is szerepelt.
Fishing With John Episode 1 with Jim Jarmusch
A nagy eltűnése után csak 2021 januárjában került elő az HBO sugározta Lurie Painting with John című sorozatával. Ez egy forgatókönyv nélküli televíziós sorozat. Részben meditatív oktatóprogram, részben „kandalló melletti csevegés”, ahol Lurie osztja meg filozófiai gondolatait, miközben akvarelltechnikáit csiszolgatja.
A sorozat a legendás Bob Ross amatőr festőket oktató sorozatának egyfajta filozofikus-ironikus kiforgatása. A humora mindig vele van.
„Bob Ross tévedett” – mondja az első epizódban. „Nem tud mindenki festeni. Ez nem igaz. Szóval nagyon optimista azt gondolni, hogy mindenki képes rá. […] Csak azt akarom, hogy az emberek tudják, hogy egyik fa sem boldog a festményemen.” – viccelődik (utalás arra, hogy Bob Ross szerint minden fa boldog a képein). „Mind szerencsétlenek. A virágok különösen szerencsétlenek. Utálják az életet.”
Painting With John: Official Trailer | HBO
Painting With John | Season 2 Official Trailer
Painting with John Season 3 | Official Trailer |
A nem elhanyagolható hanyag festő
„Szerintem fiatalon mindenki tud festeni, aztán később elfelejti.” – John Lurie.
John-t az érdekli, hogy mindenki elvárásoktól mentesen „visszataláljon majom agyának ahhoz a részéhez, amely képes a bizonytalanságoktól és a kritikáktól mentesen alkotni. Tehát ha a gyereked még mindig a házi feladat margójára firkál, az isten szerelmére – hagyd.” – Lurie.
Noha nem annyira közismert, Lurie az 1970-es évek óta fest. Korai munkáinak többsége akvarell és ceruza, de csak a 2000-es években kezdett olajjal dolgozni. 2011-ben a következőt mondta művészetéről: „A festményeim logikus fejlődései azoknak a gyerekképeimnek, amelyeket 50 évvel ezelőtt a hűtőszekrényre ragasztottak.” – Lurie.
Munkáit 2003 óta állítják ki. Világszerte voltak kiállításai. Műveinek egy részét a New York-i Modern Művészetek Múzeuma megvásárolta az állandó gyűjteményébe. John Lurie bár nyomorultul van néha, láthatóan élvezi, amit csinál. Nincs itt semmi lehangoló, nincs mesterkéltség vagy trükk. Csak egy művész, aki korábban egy másik dolgot csinált, amit szeretett (zenélt), de már nem tudja a kezét úgy szabályozni, ezért keresett valami mást, amit szerethet, és ezt csinálja helyette.
Lurie szerint nincs semmi baj azzal, ha veszel magadnak néhány ecsetet. Ne foglalkozz azzal ki mit
mond, és talán visszatérsz önmagad egy olyan részéhez, amelyre már nem emlékszel annyira.
Basquiat vs. Lurie vs. 80-as évek
Az igazi történet, ami film után kiált, nem a festős sorozat, hanem maga Lurie. Amíg zenél és filmezik minden szomorkás és árnyékos, de a mögötte lévő szándékok világosak. Amikor fest minden vidám, de sötét árnyékok veszik körbe.
Nem annyira közismert, de Lurie párszor hangot adott annak, hogy Basquiat az ő ötleteit koppintotta le. Neki ez akkor nem volt annyira fontos, de egyszer csak elege lett ebből. Főleg, hogy Basquait szupersztár lett, így senki nem hitt neki. Lurie például azt javasolta, hogy ő és Basquiat rendezzenek egy kamubokszmeccset, egy médiahack-et, plakátokkal, amelyeken a két művész klasszikus, selyem, Everlast-boxrövidnadrágban száll szembe egymással. Aztán Basquiat ezt megcsinálta és Andy Warhol mellett pózolt. Ekkortájt vált Basquiat a művészeti világ kedvencévé. Lurie-val nem állt szóba, kerülte. Egy nap John Lurie bedobott egy követ az ablakán, rajta egy cetlivel. Meg akarta beszélni a történteket, hogy mégis miként képzelte ezt Basquiat.
Ennek a történetnek azért van nagy szerepe mert az élet úgy néz ki ezúttal is megismételte önmagát.
„A nyolcvanas évekből élve kijutott embereknek már nem volt mit adniuk. Jim Jarmusch, David Byrne, Keith Haring – a rosszak mindegyike előrébb jutott, a könnyűsúlyúak. Azok, akik igazán nagyszerűek, érzik az őrületet, nem tudják összetartani magukat.” Basquiat például 1988-ban halt meg heroin-túladagolásban. „A valódi művészek közül én vagyok az egyetlen, aki még él, és van saját mája.” – John Lurie-től ezek kemény, sértett egora utaló szavak. Nem az a vicces Lurie.
Lurie az ismert ismerős vs. Perry az ismeretlen ismerős
Az alaphelyzet szerint Lurie-t betegsége megakadályozza, hogy színészkedjen vagy zenéljen, ezért festéssel tölti az idejét. Lurie 1994-ben megbetegedett a Lyme-kór szövődményében, továbbá egyéb neurológiai tünetekben szenvedett. Egy 2006-os interjúban kijelentette, hogy „Advanced Lyme”-ban szenved.
2010 augusztusában Tad Friend írt egy cikket a The New Yorkerben arról, hogy Lurie miért is tűnt el valójában New Yorkból. A történetből egy igazi elborult Polanski stílusú thrillert lehetne csinálni, aminek a végén nem tudod ki a jó és ki a rossz. Abban az időszakában, amikor mindenki elhagyta, ismerkedett meg John Perry amatőr festővel, aki technikailag képzett volt ugyan, de hiányzott belőle a szikra.
„Annyira igyekszik, hogy ne őrültnek nézzék, a festményei úgy néznek ki, mint egy képzett könyvelő unalmas, de precíz munkái.” – mondta róla Lurie. Perry erre így reagált: „John látott egy gyönyörű aktot, amelyet festettem, és azt mondta: »Tegyél oda valami random piros pacát, rontsd el a képet, és keresel egymillió dollárt!«”
Barátságuk kezdetén, amikor Lurie eljátszotta Perry-nek a Lounge Lizards még kiadatlan albumát, a Queen of All Ears-t, meglepődve látta, hogy barátja arcán könnyek gördültek le. „Te tényleg művész vagy.” – mondta Perry. Ez a mély bizalom szülte, hogy Perry elmesélte Lurie-nak új filmötletét, melynek témája a festés mikéntje. Barátját kérte fel, hogy szerepeljen benne.
Perry pilot ötletéből egy részlet
Ez egy manírmentes sorozat lett volna a festészetről. Ismerős? Lurie nem vette komolyan, de egyszerre csak elkezdtek érdeklődni az ötlet iránt a stúdiók, és a HBO is. A műsor neve „How to Pose”? (Hogyan legyél pózer?) lett volna. Ekkor hirtelen Lurie abbahagyta a barátja segítését. Aztán egyszer csak megjelent az ő sorozata. Perry ezt követően tényleg elkezdte üldözni, amire azért nincs mentség.
Perry (bár festő, de egy ex katona, aki katonai családba is született) rafinált módszerrel nyitott ebben az őrült sakkjátszmában. A helyi rendőrőrsre ment, és azt állította, hogy Lurie azzal fenyegette meg őt, hogy megüti egy baseballütővel. Ezután hangpostaüzenetet hagyott Lurie-nak, melyben nyugodt hangon közölte, ha meglátja Lurie-t, bármit megtehet, mert az „önvédelem lesz, mert már elmentem a rendőrségre”.
Perry-ről érdemes tudni, hogy bár művészgyerek, de kemény csávó. 1999-ben a Life nevű klub egyik kidobója megverte Perry-t, miután részegen összetűzésbe keveredtek. Perry akkoriban sokat cuccozott. Aztán egy szombat este visszatért a klubba, és a kidobót fojtófogásba kapta, amitől a kidobó ettől elájult, majd Perry mint aki jól végezte dolgált elsétált, még mielőtt a többi biztonsági ember ellátta volna a baját. Perry-t testi sértés vádjával letartóztatták, és egy nap közmunkára ítélték. Néhány évvel később egyedül levert két férfit, akik betörtek a lakásába, és állítólag kábítószert kerestek.
Lurie úgy gondolta, hogy Perry minden mozdulatát nyomon tudja követni, nemcsak azért, mert Perry állította be a számítógépét, és kémprogramokat telepíthetett bele, hanem azért is, mert Perry kémek között nőtt fel (Perry szülei is katonák voltak). Egyébként Perry tényleg megtudta valahonnan, hogy Lurie tulajdonképpen ellopta az ötletét, ahogy anno Basquiat az övét.
Az adok kapok végül odáig fajult, hogy Lurie megkérdezte: „Miért csinálod ezt?”
Mire Perry azt felelete: „Ha meg tudod mondani, miért csinálom, abbahagyom.”
Lurie elhatározta, hogy a végére jár a dolgoknak, kafkai megközelítést fontolgatott: csak némán ül egy fotelben Perry lakóépülete előtt vagy a Taxisofőrös megoldás, az önbíráskodás. „Elmondom a rendőrségnek, hogy mit próbáltam tenni ennek megakadályozására, aztán fegyverrel elmegyek Perry házához őt megölni. Öt-hat év múlva visszakapnám az életem, miután a börtönből kiengednek.” – mondta Lurie. Szóval nem egyszerű a történet.
Végül Lurie kemény huszonegyezer dollárt fizetett Bill Stantonnak, egy „biztonsági szakértőnek”, hogy Stanton összebarátkozzon Perry-vel, majd valahogy igazolható őrültségbe sodorja őt. Ezek persze mind kiderültek. A közhangulat mégis Lurie mellé állt. Facebook-csoport is alakult a védelmére. 2011 májusában Perry nyilvános éhségsztrájkot kezdett, hogy tiltakozzon a The New Yorker cikke ellen, aki üldözőként, stalkerként jellemezte. A tiltakozást kommentálva Lurie azt mondta: „Éhségsztrájkot tart a házamtól fél háztömbnyire, hogy bebizonyítsa, nem üldöz. Tipikus.”
Lurie pontatlannak nevezte a cikket, megjegyezve, hogy a közzététele nem oldott meg semmit, lévén „a helyzet továbbra is fenn áll, a sztori folytatódik.”
Ugye nem gondoltad volna, hogy egy ilyen kedves festős doksi mögött ilyen fura történet húzódik meg. John Lurie most a Bahamákon él. Elvileg ott nem zaklatja senki. A tanulság talán annyi, hogy ne lopjunk ötleteket, főleg ne félőrültektől, ha amúgy is arról beszélünk, hogy legyünk eredetiek.
John Lurie legenda, reméljük élő legenda marad. Nem Perry-n fog múlni. Vagy mégis?
