Napjainkban a művészet és a piac közötti határvonal egyre inkább elmosódik, újfajta dinamikákat teremtve a kulturális szférában. A kortárs művészeti közeg meghatározó alakjai között találunk provokatív alkotókat, a konvenciókat megkérdőjelező kurátorokat, valamint az őket támogató írókat és akadémikusokat, akik gyakran azzal a meggyőződéssel lépnek fel, hogy intellektuálisan és esztétikailag is a tömeg előtt járnak. Ezzel párhuzamosan a műgyűjtők, műkereskedők, aukciósházak és a luxuscikkek piacának szereplői is egyre nagyobb befolyást gyakorolnak a művészeti világra, amelyet nem csupán kulturális értékként, hanem befektetési lehetőségként és társadalmi státusz szimbólumaként is értelmeznek, miközben örömmel ünneplik hatalmuk – vagy legalábbis annak szimbólumainak – megszerzését.
Kevés műfaj képes olyan élesen megvilágítani ezt az összetett, sokszor önmagát újratermelő rendszert, amelyben a meghökkentés egyre inkább a luxuspiac látványos eszközévé válik. E folyamat egyik markáns példája KAWS, akinek munkássága a popkultúra és a kortárs műkereskedelem találkozásának egyik legismertebb megnyilvánulása. Az utcai művészet, amely egykor a társadalmi feszültségek vizuális kifejeződése és az elnyomott hangok lázadásának terepe volt, az elmúlt évtizedekben fokozatosan beépült a piaci mechanizmusokba. Ma már gyakran nemcsak művészeti önkifejezésként, hanem ingatlanbefektetések, merchandising és dzsentrifikáció eszközeként is megjelenik.
Brian Donnelly, művésznevén KAWS, amerikai művész és tervező, akinek alkotásai a figurális karakterek és visszatérő motívumok ismételt alkalmazására épülnek, ezáltal sajátos, könnyen felismerhető vizuális világot teremtve. 1974-ben született a New Jersey állambeli Jersey Cityben. Tinédzserként saját graffiti taget alkotott magának – KAWS néven –, amelyet elsősorban a betűk formavilága inspirált, jelentéstartalom nélkül.
Donnelly a New York-i School of Visual Arts-ban szerzett diplomát illusztráció szakon, majd kezdetben a reklámiparban dolgozott, többek között a Disney-nél is. Itt animációs háttereket készített olyan ikonikus sorozatokhoz, mint a 101 kiskutya, vagy a Daria.
A KAWS művésznév az 1990-es évek közepén vált ismertté a graffiti szcénában, amikor Brian Donnelly a „subvertising” technikával kezdett kísérletezni. Ennek lényege, hogy reklámplakátokat manipulált, átalakítva azok eredeti üzenetét. Egyedi, könnyen felismerhető karaktereit buszmegállók, hirdetőtáblák és óriásplakátok felületein helyezte el. Az éj leple alatt feltörte a buszmegállókban kihelyezett üvegkeretes reklámtáblák dobozait, az ott elhelyezett reklám posztereket kiegészítette saját karaktereivel, majd visszahelyezte őket. Ennek eredményeként illusztrációi olyan világhírű márkák reklámjai mellett jelentek meg, mint a Calvin Klein, a Marlboro, a Guess, stb.
KAWS
A „KAWS” szó önmagában semmilyen jelentéssel nem bír, nincs mögötte mélyebb tartalom vagy politikai üzenet. Pontosan ez az üresség az, ami tökéletesen visszatükrözi a posztmodern graffiti helyzetét: egyfajta ösztönös utánzás, csinálom, mert tetszik, mert megadja a flow élményt – de különösebb tartalom vagy kritikai él nélkül. A nagy márkákhoz való igazodás már nem kérdéses, hanem természetes jelenség, és ha valaki rákérdez az alkotó szándékára, a válasz rendszerint az, hogy semmi baja a multikkal, a reklámokkal – hiszen ezek mindennapjaink részei. Blablabla.
De hogyan jutottunk idáig? Hogyan alakult át a graffiti – amely egykor a legpunkabb, legerőteljesebb ellenkulturális kifejezésforma volt – puszta adrenalinhajhászássá, öncélú népszerűségkergetéssé és egy önmagán túl nem mutató márkaépítési eszközzé?
Járjuk körbe a KAWS-hatást! Honnan hova, és főképp minek?
A KAWS-jelenség
Pályafutása kezdetén festett, valódi hírnevét mégis a játékfigurákra emlékeztető szobrai hozták meg. Egyes karakterei saját alkotások, míg mások a meglévő ikonok átdolgozott változatai. Kaws szobrai néhány centistől a több tíz méteresig terjednek, és különféle anyagokból készülnek, üvegszálból, alumíniumból, fából, bronzból és felfújható óriáslufiszerű változatok is vannak. Ez utóbbi különösen népszerű, a világ számos pontján lehet látni.
KAWS hatását már számos jelentős művész, például Claes Oldenburg és Chuck Close munkásságával összefüggésben vizsgálták, mégis leggyakrabban Andy Warholhoz hasonlítják. Ennek oka nemcsak a piacokat átszelő vonzereje, hanem az a képessége is, hogy elmosódjanak a határok a kereskedelem és a képzőművészet között. Legismertebb figurái közé tartozik a Companion, amely egy Mickey Mouse inspirálta karakter, valamint különböző átiratok ismert mesefigurákról, például Snoopy, Szezám utca vagy a Simpson család szereplőiről. Ezeket sajátos módon alakítja át, elmosva a határokat a művészet és a dizájn között.
Munkáit rangos galériákban és múzeumokban állítják ki, de magánszemélyek körében is rendkívül népszerűek. Gyűjtői között olyan nevek szerepelnek, mint Swizz Beatz zenei producer, PewDiePie internetes ikon, Pharrell Williams rapper, valamint a dél-koreai BTS együttes tagjai, akik szintén előszeretettel vásárolják és népszerűsítik figuráit.
Ez a jelenség fontos adalék a kortárs művészet és a popkultúra összefonódásának megértéséhez: a széles körben ismert, ám sokszor kétes ízlésű közszereplők és influenszerek meghatározó szerepet játszanak abban, hogy mi válik elfogadottá, sőt elvárttá a művészeti világban. Az ő hatásuk révén egyes alkotások nem csupán népszerűvé válnak, hanem egyfajta társadalmi kötelezettséggé is, hogy „illik” szeretni őket.
Donelly kétségkívül Andy Warhol mára elgyengült örökségéből merít, aki mindig is arra vágyott, hogy a gazdagok és hírességek szeressék, miközben megerősítette az amerikai imperializmus és kapitalizmus felsőbbrendűségét. Ez a trükk azonban mára kimerült. Nem véletlen, hogy egyre többen tiltakoznak a múzeumok ellen – részben épp emiatt a kritikának álcázott üres gondolkodás miatt, amely minden tartalmat nélkülöz.
Kaws munkásságát szemlélve eszembe jutott Anthony Bourdain magyarázata arra, hogy a rendkívül tehetős emberek miért vonzódnak olyan középszerű éttermekhez, mint a new yorki Cipriani. Bourdain így fogalmazott:
„Ezek az emberek borzalmasan rosszul esznek, tudod, ragaszkodnak is hozzá… Tele van a város remek olasz éttermekkel, de ők mégis a Ciprianiba mennek, vagy a Nellóba, és 120 dollárt fizetnek egy tál spagetti pomodoróért. Mert ebben a buborékban akarnak élni. Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek ott, a Philippe-ben vagy a Mr. Chowban, hogy egyetlen normális ember sem fogja rájuk mutatva kimondani az egyértelmű igazságot. Hogy a plasztikai műtéteik pocsékul sikerültek. Hogy hiába állítják az ellenkezőjét a barátaik, valójában gonosz emberek, és borzalmasan vacak ételt esznek, méregdrágán. Ezek a helyek védelmet nyújtanak ettől. Aki a Ciprianiba, a Nellóba vagy a Philippe-be jár, az pontosan tudja, hogy mire vállalkozik. Ez a zsarnokok klubja.”
Az elmúlt évtizedben KAWS munkássága túlnyomórészt limitált kiadású játékfigurákon, luxus ruházati termékeken, gördeszkákon és egyéb fogyasztási cikkeken jelent meg. Egyre inkább a kereskedelmi művészet határait feszegeti – sőt, talán érdemes lenne ezt az irányzatot hivatalosan is így elnevezni. Vajon elérkezett az idő, hogy a kortárs művészet egyik ágaként definiáljuk a műalkotások fogyasztási termékként való újradefiniálását?
A játék stílus
KAWS akrilfestményei és szobrai folyamatosan ismétlődő karaktereket és vizuális motívumokat jelenítenek meg, mintha sulykolnák ugyanazt az egyszerű, könnyen dekódolható üzenetet. Habár az utóbbi években ezen némiképp változtatott. Ugyanakkor mégis ez a repetitivitás lehetővé teszi, hogy munkái nyelvi és kulturális határokon átíveljenek, hiszen mindenki számára érthetőek. De vajon attól, hogy valami univerzálisan érthető, művészet is lesz? Ahogyan a Coca-Cola logóját is mindenki felismeri, de vajon emiatt művészeti aktusként kell-e rá tekintenünk?
KAWS legismertebb visszatérő karakterei közé tartozik a Companion (1999), Bűntárs, Chum és Bendy. Közülük a legikonikusabb a Companion, amely egy szürkeárnyalatos, bohócszerű Miki egérre emlékeztető figura, fejéből pedig két, kalózzászlót idéző csont áll ki.
KAWS művészeti pályafutása egyértelműen összefonódott a fogyasztói kultúrával és a kereskedelmi együttműködésekkel. Első jelentős együttműködésére 1999-ben került sor, amikor a japán Bounty Hunter játékcég elkészítette és forgalmazni kezdte a műanyag Companion figurát – egy Miki egérre emlékeztető karaktert, amelynek szemét ikonikus X-ek takarják. A figura később még nagyobb nyilvánosságot kapott, amikor 2012-ben a Macy’s Thanksgiving Day Parade keretében óriási léggömbként jelent meg a „Blue Sky Gallery” művészeti projekt részeként.
Azóta KAWS túlméretezett Companion-szobrai világszerte feltűntek, többek között Svájcban, Hongkongban, Tajvanon, Londonban és Kínában. Külön érdemes kiemelni Kínát, ahol ezek az alkotások a vizuális „aranyosságuk” révén tökéletesen illeszkednek a popkultúra felszínes esztétikájába. A Companion-szobrok valójában nem hordoznak mélyebb jelentést – csupán kitöltik a teret, dekorációs elemként funkcionálnak. A közönség belemagyarázhatja a maga narratíváját, de lényegében ezek az alkotások kamu művészeti formák, amelyek éppoly jól használhatók a nagyvállalatok arculati elemeként, mint fél-diktatórikus rendszerek vizuális díszleteiként.
KAWS így egy olyan művészeti irányzatot képvisel, amely tökéletesen kompatibilis
a globális piac logikájával: nem provokatív, nem politikai, nem reflektív
– csupán vonzó, könnyen fogyasztható és mindenhol eladható.
Márkázott, levajazott tartalom – branding identity vagy identitás branding?
Ha valakit egy adott közeg felkap, akkor onnantól kezdve minden lehetséges formában és kollaborációban feltűnik. Az elmúlt évtized a kapszulakollekciók és együttműködések korszakává vált, ahol a művészet és a kereskedelem közötti határ egyre inkább elmosódik.
KAWS esetében ez különösen igaz: a japán Bounty Hunter óta számos japán céggel működött együtt a játék- és divatiparban. A Bathing Ape (BAPE), Medicom Toy, Santastic és az Uniqlo is sorra jelentették meg vele közös termékeiket. Az olyan együttműködések, mint a Sesame Street x KAWS x Uniqlo plüssbabák, már a cukiság végleteit feszegetik – a határ elmosódott, az esztétikai élmény egyre inkább követhetetlen tömegtermékké válik.
2013-ban például az MTV Video Music Awards díjátadóra újratervezte az ikonikus Moonman trófeát, Companion-karakterének formájában. A kollaborációs lista az évek során egyre csak bővült . KAWS együtt dolgozott Jun Takahashival az Undercover márkánál, valamint olyan meghatározó brandekkel is közös projekteket vitt véghez, mint a Burton, Vans, Supreme és DC Shoes. A limitált kiadású Dos Equis és Hennessy konyakos palackok is az ő tervei alapján készültek.
Nemcsak a divat, hanem a zeneipar is felfigyelt rá: 2008-ban borítóképeket tervezett olyan előadóknak, mint Towa Tei, Cherie, Clipse (Clipse Till The Casket Drops), valamint Kanye West (808s & Heartbreak). A globális jelenlét egyik csúcspontja a 2017-es Nike x Air Jordan kapszulakollekció.
És a „magasművészetet” se feledjük!
2017 májusában a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) korlátozott mennyiségben bocsátott ki 200 dolláros áron Kaws Companion akciófigurát, aminek következtében a MoMA Design Store webhely összeomlott a soha nem látott forgalom miatt.
2019. április 1-jén a hongkongi Sotheby’s-ben a The Kaws Album (2005), Kaws festménye, Nigo megbízásából körülbelül 14,7 millió dollárért kelt el, ami a művész új aukciós rekordja.
Az édibédi filozófiává emelése. Hogy lett a kawaii világnézet?
A kawaii japán kifejezés, kb. mindenre ezt mondják, ami cuki, aranyos, édeske. Egyfajta infantilis divat és kultúra. Ezzel egy cikk keretében ITT külön is foglalkoztunk, lévén elképesztő hatása van a jelenkori fiatalokra, főleg a lányokra. A lényege tulajdonképpen, hogy a felnőtt élet elől menekülve egy sajátos infantilis gyermeki világot alakítunk ki, ez lesz a megküzdési stratégiánk, vagy annak a pótléka. Kaws ennek a világnak egyfajta szent tehene. Mondjam ki, bálványa.
Hogyan futott zátonyra a sekélyes vizeken a street art?
A street art, köszöni szépen, jól van, nem futott zátonyra. Kabbe cikkíró. Mindazonáltl van egy jól körülhatárolható felső kereskedelmi kör, akik hatalmas bizniszt visznek az általuk zászlóra emelt street art artistákkal. Nyugi, ez nem egy Google Fordító-mondat! Ezek az „artisztok” tényleg egyfajta divathullám akrobaták, menőségzsonglőrök, akiknél nehéz megfogni, hogy pontosan mi is a céljuk a profiton kívül, ennek ellenére mégis fenn maradnak a trendporondon.
A street art egykor az alulreprezentált hangok vizuális kiáltása és kiállítása volt.
De az elmúlt évtizedben a márkaépítés és a reklámozás nyelvének eszköze lett.
Teljes mértékben összekapcsolódott az ingatlanérdekekkel, a merchandising-el, és dzsentrifikáció trendjeivel. Az utcáról beszorult a luxus loft apartmanokba és a trendi galériákba. Na, de nem mindenki, csak azok, akik szelídíthetők és cukorkáért ($) simogathatók.
Shepard Fairey-vel és Banksyvel ellentétben Kaws büszkén apolitikus. Ennek eredményeként a luxusmárkák kedvencévé vált, akik bármit vetíthetnek az ismétlődő terveire. Egyben a legmegfelelőbb a szupergazdagok számára, akik szívesebben veszik az olyan alkotásokat, amik nem vetnek fel kérdéseket, amik nem kiáltanak rájuk és életmódjukra.
A nagyobb kérdés az, hogyan jutottunk el erre a felszínes pontra? A válasz összetett. A street art felemelkedését az elmúlt évtizedekben a kortárs művészeti intézmények szinte teljes elutasítása kísérte; sokan egyszerűen lenézték ezt a művészeti formát. Így a street art egy párhuzamos piacon fejlődött, amelyet kritikátlan életmódmagazinok támogattak – gondoljunk csak a Juxtapozra, a Hypebeastre és más hasonló médiumokra, amelyek sosem közölnek negatív kritikát, hanem minden bemutatott alkotást ünnepelnek. Ezek a platformok lehetőséget teremtettek arra, hogy egy zárt, önfenntartó marketingfolyamot építsenek ki, amelyből hiányzik minden kritikai és érdemi párbeszéd. Váó, de kircsi! Pedig a sznobság régebben nagyon is kritikus volt. Ma már rendes sznobokra sem telik? Akkor minek az a sok pénz?
A kisebb, relatíve drága KAWS – az ajándékboltban vagyunk már?
A tömegművészet egyik velejárója a fröccsöntött szériaegyediség. Arról nem is beszélve, hogy minden színben, méretben és árkategóriában kínál árut – vehetsz magadnak „kis darabot a nagy művészetből”. Akkor kezdj el menekülni, ha meghallod, hogy „collectible”, gyűjthető darabok!
Ez a művészet, mint egy csokigyár, közel hajol hozzád, a zsebpénzedért megsimogat, édeskés, kedves és egyértelmű. Okosnak érzed magad, mert érted. Igaz, hogy egy okosabb hetedikes fiú kifinomultságáról van itt szó, de gyűjthető és irigykedhető daraboknak lehetsz a gazdája.
Így lett a street artból cukorka és ajándékbolt. Ha valaki ezt kritizálni meri, akkor rá
lehet vágni, hogy pop-art és modern. A kedvencem a popkulturális utalások.
Ez a fajta pop-art – bármennyi utalást is tartalmazzon – koncepcionálisan zsákutcába jutott, csődöt mondott. A kortárs alkotások ma már kevésbé szólnak kulturális értékekről, sokkal inkább a milliárdosok vagyonának „parkolóhelyeként” funkcionálnak. A művészet mindig is betöltött bizonyos értéktároló szerepet, de a múltban azok a műalkotások valóban rendelkeztek esztétikai és szellemi értékkel. Mostanra azonban eljutottunk arra a pontra, ahol a művészeti piac nosztalgiára épülő, cukormázas giccsparádévá és gyerekjátékokkal felérő esztétikai attrakcióvá silányult.
Az alacsony belépési küszöb, és a belemagyarázás kultúrájának nagyon erős a felhozatala. A street art az egyik legnagyobb áldozata ennek. Lehet, ezért fogják a fejüket a KAWS-bábuk, mert ők tudják az igazat, csak nem tudják kimondani. Nem véletlenül csinált Banksy is erről dokumentumfilmet.
Hol van a kijárat az ajándékboltból?
