Idén ünnepli fennállásának 45. évfordulóját a hardcore punk közösség egyik legmeghatározóbb kiadója, a washingtoni Dischord Records. Az Ian MacKaye és Jeff Nelson vezette Dischord jóval több egy szimpla kiadónál, hiszen bandáival nem pusztán zsánereket újított meg, hanem egy új szemléletet és etikai alapállást is meghonosítottak az akkoriban még igencsak gyerekcipőben járó hardcore közösségnek – elsősorban a straight edge mozgalom révén.
A Dischord már a kezdetektől fogva két kézzel bemutatva ment szembe a nagykiadók profitorientált világával: zéró kompromisszum, teljes függetlenség és totális DIY-hozzáállás jellemezte működését. Miközben az iparági szereplők szkeptikusan legyintettek a modellre, MacKaye-ék következetessége és közösségépítő munkája révén a Dischord nem csupán fennmaradt, hanem egyenesen ikonikus státuszt vívott ki magának. Az évforduló apropóján tekintünk most vissza a Dischord Records közel fél évszázados örökségére, melynek keretében olyan legendás formációk működtek, mint a The Teen Idles, a Minor Threat vagy épp a Fugazi – amelyek nemcsak zenében, hanem gondolkodásban is generációkat formáltak.
DIY garázspunkok tízmilliós szerződéssel
Ahogyan számos ikonikus amerikai márka esetében, a Dischord története is garázsprojektként kezdődött. Azért alapították 1980-ban a The Teen Idles banda tagjai – Ian MacKaye, Jeff Nelson, Nathan Strecjek és Geordie Grindle – mert annyira eltérő mentalitást képviseltek a megszokottól, hogy egész egyszerűen más módon esélyük sem lett volna megjelentetni a lemezüket. Ez a másság elsősorban a zeneiparhoz való hozzáállásukban nyilvánult meg, ugyanis zeneileg főként a nyugati parti hardcore punk bandák által kitaposott úton haladtak. Olyan zenekarokra tekintettek példaképként, mint a Henry Rollins nevével fémjelzett Black Flag, vagy a Germs, de természetesen a washingtoni hardcore keresztapák formációja, a Bad Brains is nagy hatással volt rájuk.
A The Teen Idles már a kezdetektől nyíltan elutasította az 1980-as évekre önmaguk paródiájává váló, egykor forradalmi, ám időközben sztárságtól megrészegült és önelégült első hullámos punk bandákat.
Elhatározták, hogy a lemezkiadásból származó összes bevételt arra fordítják, hogy más,
hozzájuk hasonló elkötelezettséggel és integritással működő zenekarok számára is lehetőséget
biztosítsanak a bemutatkozásra. Egyértelmű ellenpontot akartak létrehozni az akkoriban egyre
inkább gépiesedő és profitorientált zeneipari gyakorlattal szemben.
Ennek jegyében ültek össze MacKaye-ék házában ahol saját kezükkel vágták, hajtogatták és ragasztották össze a The Teen Idles első, ezer példányban kiadott kislemezének borítóit. „Ez az igazi zeneipar!” – nyilatkozta MacKaye egyik interjújában.
A Dischord alapítói soha nem akartak máshová tartozni, csakis a saját rendszerükön belül működni. A kiadó mögött álló gondolkodásmód azóta is szembemegy mindennel, amit a nagy kiadók képviselnek: a gátlástalan üzleti logikával, a manipulált image-építéssel, vagy a kiszámított trendkövetéssel. Számukra a zene elsődlegesen üzenet, közlés, önazonosság – nem termék, amit pénzre kell váltani. Olyannyira nem, hogy amikor a 90-es évekre szupersztárrá váló Fugazit megkereste az Atlantic Records egy 10 millió dolláros szerződésajánlattal, reflexből dobták vissza azt.
A Dischord a többi nagy és legendás kiadóval ellentétben nem gyárt klasszikus merch cuccokat sem, csak és kizárólag lemezeket, amiknek az árát is kifejezetten a megfizethető kategóriába igyekeznek belőni
A Dischord Records valóságos zenei ellenkultúra-birodalmat épített fel – mindezt úgy, hogy a szó klasszikus értelmében sosem vált hivatalos vállalkozássá.
Jogászokat soha nem alkalmaztak, és egyetlen zenekarral sem kötöttek szerződést. A kiadó működése a bizalmon, az elkötelezettségen és a közös eszmei alapokon nyugvott.
A Dischord hosszú éveken át szinte teljes egészében önkéntes alapon működött. A bandák napközben egy szűk, nyirkos, omladozó alagsori helyiségben próbáltak, éjszakánként pedig saját kezükkel préselték a lemezeket, vágták a borítókat, és csomagolták az anyagokat.
„Esténként kartondobozokat gyűjtöttünk a szemétből, hogy legyen mibe csomagolni a lemezeket” – idézi fel Amy Pickering, aki mindössze 16 éves volt, amikor csatlakozott a Dischord közösségéhez. A kiadó eközben következetesen újrahasznosított anyagokat használt a gyártás során. Egy alkalommal még egy megyei környezetvédelmi elismerésben is részesült. Az, hogy a Dischord hosszú távon is hű maradhatott saját értékeihez, nagyrészt Ian MacKaye személyes elkötelezettségének köszönhető. Hogy életben tartsa a kiadót, éveken keresztül egyszerre három állást is vállalt.
„Három év telt el, mire a kiadó egyáltalán elkezdett bevételt termelni, és nyolc év kellett hozzá, hogy ebből mi is valamennyit megérezzünk” – emlékezett vissza MacKaye.
A Dischord alapfilozófiája az adott szóba és a kölcsönös tiszteletbe vetett hit volt – és ez, meglepő módon, hosszú távon is működőképesnek bizonyult. Még azokkal a zenekarokkal is békében váltak el, akik – a Dischord történetében ritka kivételként – végül a nagy kiadók felé fordultak. Ilyen volt például a Jawbox és a Shudder to Think, amelyek a kilencvenes évek elején a szélesebb ismertség és a professzionális háttér reményében léptek tovább. Ennek ellenére az utóéletükre sem árnyék, sem sértettség nem vetült – a kapcsolatok emberi, tiszteletteljes alapokon maradtak meg.
Ian MacKaye elkötelezettsége és integritása legendás, és ezt tökéletesen példázza a Void zenekarral kapcsolatos történet is. Az 1982-ben megjelent Faith/Void split lemez bevételei három évtizeddel később is nyitott kérdéseket hagytak maguk után, és amikor a 2010-es évek elején kiderült, hogy a Void tagjainak járhatna egy tisztes összeg, MacKaye nem nyugodott bele a bizonytalanságba: magánnyomozót bérelt fel, hogy felkutassa az időközben teljesen eltűnt egykori tagokat. A nyomozás végül sikerrel járt – és amikor az egyik zenészt végül elérték, ő hű maradt a Dischord ethoszához: visszautasította a kifizetést, és kérte, hogy a neki szánt összeget inkább forgassák vissza a kiadó következő projektjébe. Ez a gesztus mélyen megérintette MacKaye-t, aki végül ragaszkodott hozzá, hogy az illető mégis megkapja a neki jogosan járó részt – mert szerinte az igazságosság nem eseti alku, hanem tartás kérdése.
85’ forradalma
A Dischord kiadó gravitációs vonzásában kialakuló washingtoni hardcorepunk közösség mindig is nagyon tudatos, határozott és rendkívül érzékeny volt szociális kérdésekben. Érdekes megfigyelni, hogy a dühös, határozott és nyers zenére épülő közeg mennyire pacifista nézeteket képviselt. A zene üzenete, ami szinte sosem buzdított fizikai agresszióra és erőszakra szinte tökéletesen csapódott le a fiatalokban.
Ennek a passzív lázadásnak a következménye az absztinencián és tiszta erkölcsi értékeken alapuló straight edge mozgalom létrejötte, ami elsősorban a Minor Threat zenekarhoz kapcsolódik. A mozgalom nem csupán ideológiai válasz volt a punk közegre jellemző önpusztító életvitelre, hanem tudatos elhatárolódás is a kiüresedett rocksztár-sztereotípiáktól, amelyek a zeneipar és a médiagépezet révén egyre uralkodóbbá váltak.
A fiatal, 18 év alatti zenészeket gyakran érték hátrányos megkülönböztetések: számos klubban nem engedték őket fellépni életkoruk miatt, mivel alkoholt is felszolgáltak. A probléma végül egy egyszerű, de rendkívül hatásos gesztussal oldódott meg: az ilyen fiatalokat egy nagy, fekete X jellel látták el a kézfejükön, jelezve, hogy beléphetnek, de nem szolgálhatók ki alkohollal. Ez a jelzés azonban hamar túlnőtt eredeti funkcióján – a straight edge szubkultúra egyezményes jelképévé vált.
„A zene szent. Az csak egy hamis beidegződés, hogy a punkhoz kötelezően
hozzátartozik az alkohol vagy a drog. Én ezt nem veszem be!” – Ian MacKaye
A straight edge mozgalom megerősödését követően 1985 nyarán újabb hullám söpört végig a washingtoni színtéren – ez volt a Summer Revolution, amely nemcsak zenei stílusában, hanem attitűdjében is gyökeres átalakulást hozott. A mozgalom új hangjai már nemcsak az önkontroll és tiszta élet eszméjét hirdették, hanem markánsan felléptek a szexizmus, az erőszak és az elnyomás minden formája ellen. A korábbi, nyers és gyors hardcore hangzás helyét egy kifinomultabb, érzelmileg árnyaltabb zenei világ kezdte átvenni. Ez a korszak hozta el az úgynevezett washingtoni hangzás kialakulását: zaklatott, dinamikusan változó dallamszerkezetek, összetett, technikás riffek, súlyos, sokszor poliritmikus dobtémák, és a korábbi üvöltés helyett egyfajta belső feszültséggel teli, karcos, de személyesebb vokális megszólalás jellemezte a dalokat.
Az olyan zenekarok, mint az Embrace, a Rites of Spring, a Dag Nasty vagy a Beefeater meghatározó alakjai lettek ennek az új korszaknak, amelyet a kritikusok és a színtér krónikásai gyakran az emocionális poszthardcore hajnalának tekintenek. Noha maguk az érintett zenekarok rendre elhatárolódnak az „emo” címkétől – részben azért is, mert az évtizedek során ez a fogalom a populáris kultúrában teljesen más jelentést kapott – zenei és tematikai újításaik mégis megágyaztak egy érzékenyebb, introspektívebb, de továbbra is erőteljes hangvételű punk új hullámának.
A Dischord köré szerveződő közösség karakán, gyakran kompromisszumot nem ismerő értékrendje idővel megosztóvá vált – különösen a színtéren kívülről érkező zenekarok szemében. Bár a kiadó elkötelezetten hirdette az összetartás és önazonosság fontosságát, több kritika is érte őket azzal a váddal, hogy a valóságban inkább zárt klikket alkotnak, amelyet egyfajta felsőbbrendű, erkölcsi elitizmus jellemez. A feszültséget jól példázza a Pussy Galore noise-punk zenekar reakciója, amely egy dalt is írt „Fuck You, Ian MacKaye” címmel – így fejezve ki ellenszenvét a Dischord frontemberének vélt moralizáló, pápáskodó attitűdjével szemben.
A kritikákra a kiadó társalapítója, Jeff Nelson is reagált:
„Sokan azzal vádoltak bennünket, hogy klikkesedünk. Azt hiszem, ebben volt is igazság. De mi olyan emberekkel szerettünk volna együtt dolgozni, akik nemcsak kiváló zenészek, hanem jó emberek is.”
Ugyanazon az úton, ugyanazzal a lendülettel
Negyvenöt év elteltével a Dischord Records továbbra sem tért le az eredetileg kijelölt ösvényről: értékesítési stratégiájuk ma is ugyanazokat az elveket követi, mint a kezdetekkor. A teljes diszkográfia máig megfizethető áron elérhető. A cél nem a profitszerzés, hanem a hozzáférhetőség és az elvekhez való hűség fenntartása.
A kiadó tevékenysége ugyanakkor nem merül ki a múlt örökségének gondozásában: napjainkban is aktív, rendszeresen jelentet meg új lemezeket. Ian MacKaye pedig személyesen is folytatja zenei munkásságát: Coriky nevű zenekarával. Továbbá idén tavasszal MacKaye a legendás 7 Seconds zenekar 1985-ös New Wind albumának újrakiadását is segítette: együtt Don Zientarával remixelték a Change in My Head című dalt és kiadatlan anyagokat is hozzáadtak az új változathoz.
Arra a kérdésre, hogy vajon a Dischord Records működési modellje szolgálhat-e ma is érvényes mintaként a kortárs zeneipar számára, vagy csupán egy idealizált múlt relikviája, egy letűnt korszak romantikus lenyomata – aligha lehet egyértelmű választ adni. Mindenesetre sikerüket nagyban meghatározta az őszinteség, a közösségi alapállás és az, hogy alapítói a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő emberekkel hozták létre azt, ami mára legendává vált.
A történet mögött ott áll a szerencse is – de még inkább az a következetesség, amellyel a kiadó negyvenöt éven keresztül ragaszkodott alapértékeihez, még akkor is, amikor minden külső nyomás az ellenkezőjére ösztönözte volna. Talán ez a történet legfontosabb és legidőtállóbb üzenete: Légy hű önmagadhoz. Ne alkudj meg, ne hazudj magadnak – és soha, semmilyen körülmények között ne köpd szembe azt, amiben hiszel.
„Amikor elkezdtük, sokan azzal vádoltak minket, hogy túlzottan idealisták vagyunk, és fogalmunk sincs az üzletről. Gúnyos megjegyzések, és nevetések kísérték az első lépéseinket. Aztán eltelt húsz év, és én csak annyit kérdeztem: akkor most már üzletembereknek számítunk? Így közel 45 év távlatából még inkább úgy érzem, hogy rácáfoltunk minden kétkedésre. Ha negyvenöt évvel ezelőtt megkongatsz egy harangot, és annak visszhangját az emberek még ma is hallják – na, az már valóban jelent valamit.” – summázta MacKaye.
