Emlékeink visszanyúlnak azokra az időkre, mikor még volt és működött filmművészet a maga hagyományos értelmében. Sokszínű művészeti ágról beszélhettünk, ami tele volt kihívásokkal és újdonságkereséssel, amit a valós közlési vágytól fűtött alkotók (is) használhattak, mint művészi nyelv.
Vagyis helyezzük gondolkodásunkat a Netflix-univerzumon túlra, és gondoljuk el micsoda alkotások születtek az ezt megelőző időkben.
A 80-as és 90-es évek VHS korszaka teret biztosított a független alkotók számára is, illetve jelentősen sokrétűbb tartalmakkal találkozhattunk, érzelmi és értelmi síkokon egyaránt. Ugyan klisé, de a CGI ma nem képes – és nem is célja – az emberi érzelmek és gondolatok szofisztikáltabb ábrázolására. Mi történt a filmmel?
Szerencsére ellenpélda akad bőven. Ez alkalommal az amerikai független filmezés egyik leghitelesebb alakjáról emlékezünk meg, aki úgy gondolta, olyan sziklákat dob bele a hollywoodi pocsolyába, hogy abban nem marad semmi köszönet, de víz sem.
A mára legendává lett Larry Clark, olyan témákat jelenít meg, amik mellett senki nem megy el szó nélkül. Az alkohol, a kábítószer, az erőszak és a prostitúció, általában tabu témák, őt kizárólag ezek a kérdések érdeklik.
A rendező zsenialitása nem a témaválasztás egyediségében rejlik, sokkal inkább annak tálalásában.
Zúduljon ránk a hidegzuhany, ez nem fikció, hanem a valóság. Ha úgy tetszik az amerikai álom,
egy kicsit másképpen, más nézőpontból és árnyékolásokból.
Clark rendre a kívülálló fiatalok életét dokumentálja, minden spektrumon. Ami nem rémisztgetés, de ijesztő, hogy azt is megmutatja, hogy mi van ezeknek a fiataloknak a lelkében és környezetében. Hogyan és mitől lettek azok akik?
A rendezőt sokan botrányhősnek könyvelték el, ami a felületes információk birtokában valjuk be, érthető. A filmeket többnyire amatőr szereplőkkel forgatták, a valóság pontos ábrázolását szem előtt tartva. Egyes jelenetek valóban sokkolóak lehetnek, és adott esetben vitatható is, hogy mit bír el a vászon, vagy hol van a határ, ha egyáltalán van határ.
Bárhogy legyen is, nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy Larry Clark munkássága, több mint hiánypótló. Az egyedi filmnyelv és témastruktúra ami a rendező sajátja, ezen keresztül részletes dokumentumot ad, egy sokak számára idegen és ijesztő szubkultúráról. Ha kellően elszántak vagyunk, ebbe a világba pillanthatunk bele ha követjük a rendező utazását.
A rendező először a Kölykök-kel (Kids, 1995) robbant be elsöprő erővel és frissességgel. Egy ilyen film, ugyan osztatlan sikert nem arathatott, de mindenképpen kultikus moziról van szó, ami azóta is töretlenül népszerű és aktuális. Persze felvetődik a kérdés: Mit hihetünk el és miért kellene hinnünk egy ilyen fura alaknak.
Clark egész életművét egy számára fontos szubkultúra bemutatására szánta, amin
keresztül lehetőséget látott olyan tabuk ábrázolására, amikhez senki nem nyúlt.
A rendező valós tapasztalatok alapján tárja elénk modern kannibál világát. Mint fotós, érdeklődött erről a világról és maga is részévé vált. Sokáig együtt élt a Kölykök-ben is szereplő fiatalokkal, sokat kábítószerezett és még börtönbe is került. És ez ez nem dicséretes, de hitelessé teszi.
A Kölykök történetében külvárosi fiatalokat követhetünk nyomon, akik mindenfélét csinálnak ami rossz, destruktív, kívülálló, és megbotránkoztató. Az amatőr szereplőkkel forgatott film, szerencséset lökött Leo Fitzpatrick és Chloë Sevigny karrierjén. A film másik főszereplője, Justin Pierce – aki sajnálatos módon öt évvel a film megjelenése után öngyilkosságot követett el – filmbéli alakításáért 1996-ban elnyerte az Independent Spirit díjat, a „legjobb debütáló alakítás” kategóriában.
A film egyik sokat vitatott jelenetében gyerekek (vagy gyermeknek tűnő kisemberek) pöfékelnek együtt, miközben mindenféléről beszélnek amit a képzelőerő megenged. A rendező egy interjúban úgy nyilatkozott ezt a mozzanatot végig vette a kamera, semmit sem vágtak ki, mert úgy volt teljes és „tökéletes” a jelenet, ahogy megtörtént.
A Ken Park volt az a film, ami Ausztráliában egyből tiltólistára került. A filmet még a Kölykök-nél is több kritika érte, amik főként arra hívták fel a figyelmet, hogy ez a film vizuálisan túl nyers, öncélú, és hogy túl sok tabut sért. Természetesen lehetne érzékenyebben tálalni, vagy jobban érzékenyíteni, ám aki ilyen filmeket készít az miért tenné. Ha Almodovar kicsapongásait is tudjuk a művészeten belül értelmezni, úgy Larry Clark világát is így ítéljük meg. Ha ítéljük egyáltalán. Egyébként ha nem ilyen módon jelenítené meg számunkra, nem lenne ilyen hatásos és maradandó.
A 2002-ben elkészült Ken Park szereplői nem a képzelet szülte fantázialények. Gyerekek, kamaszok, akik nem feltétlenül felelnek sem magukért sem környezetükért. Ezeknek a gyerekeknek látjuk a szüleiket is, az úgynevezett szülői magatartásokat vagy azok hiányát.
A Ken Park több mint társadalomkritika. A rendező egy emberként szól a modern mintaállamok
egyikéből, azok repedő héjai és romjai alól, ahová maga is tartozik. Úgy tűnik szeretné felhívni
valamire a figyelmet, máskülönben valóban öncélú lenne az e féle sokkoló ábrázolás.
A Ken Park kizárólagosan sötét, erőszakos, és destruktív. El lehet gondolkodni, hogy vajon a szülők is felelősek, vagy talán a politikusok is tehetnek róla. Talán maguk a szereplők is. Egy ilyen világban, ahol minden van ami kegyetlen, lélektelen és sivár, egy kérdés merül fel: Hol van a szeretet? És mielőtt pálcát törnénk akár a szereplők, akár a rendező felett, gondoljunk bele inkább abba, hogy itt emberi lényekről van szó, valós emberi sorsokról. És ez nem az állatvilág – bár olykor nagyon úgy fest-, hanem a mi világunk, amit létrehoztunk, és amiben olyan boldognak és kiegyensúlyozottnak kellene lennünk.
A 2001-es Genya (Bully) és a 2005-ös Külvárosi Rockerek (Wassup Rockers) hozzák az eddig megszokott hangulatokat és érzelemvilágot, igaz az utóbbi némileg visszafogottabban, ha lehet ilyen megállapítással élni.
Larry Clark legutóbbi filmje a 2014-es Szégyentelenek (The Smell of Us) szintén közfelháborodást keltett, de lassan úgy érezzük, ebben az esetben így van ez jól.
A Szégyentelnek-ben az eddigi témák mellett a rendező foglalkozik korunk kérdéseivel is, mint a virtualitás és a modernitás problémakörei és azok hatásai.
Azt hiszem Larry Clark munkássága és életútja valóban fontos lehet, filmművészetileg és szociológiailag egyaránt. A témák amiket feldolgoz, sok filmben megjelennek természetesen, de nem így, nem ilyen módon. A rendező arról beszél, amiről nem igazán mernek, vagy talán nem jutott még eszébe senkinek, nem tudom. Ám olyan sok fura dolog van a világban, miért pont a valóságot kellene elutasítani?
