Emlékeink visszanyúlnak azokra az időkre, mikor még volt és működött a filmművészet a maga hagyományos értelmében, Sokszínű művészeti ágról beszélhettünk, ami tele volt kihívásokkal és újdonságkereséssel, amit a valós közlési vágytól fűtött alkotók (is) használhattak, mint művészi nyelv.
Vagyis helyezzük gondolkodásunkat a streaming-univerzumon túlra, és gondoljuk el micsoda alkotások születtek az ezt megelőző időkben. A 80-as és 90-es évek VHS korszaka teret biztosított a független alkotók számára is, illetve jelentősen sokrétűbb tartalmakkal találkozhattunk, érzelmi és értelmi síkokon egyaránt. Klisé ugyan, de a CGI ma nem képes – és nem is célja – az emberi érzelmek és gondolatok szofisztikáltabb ábrázolására. Mi történt a filmmel?
Szerencsére ellenpélda akad bőven. Ez alkalommal az amerikai független filmezés egyik legprovokatívabb alakjáról emlékezünk meg, aki úgy gondolta, olyan sziklákat dob bele a hollywoodi pocsolyába, hogy abban nem marad semmi köszönet, de még víz sem.
Filmjeiben rendre felbukkannak az alkohol, a drog, az erőszak és a prostitúció kérdéskörei – olyan témák, amelyekhez a hagyományos filmipar ritkán és óvatosan nyúlt. Clarkot azonban kizárólag ezek az ütközőzónák érdeklik.
A rendező zsenialitása nem a témaválasztás egyediségében rejlik, sokkal inkább annak
tálalásában. Filmjei hidegzuhanyként érkeznek: ez nem fikció, hanem a kíméletlen valóság.
Ha úgy tetszik az amerikai álom, egy kicsit másképpen, más nézőpontból és árnyékolásokból.
Clark következetesen a perifériára sodródott fiatalok életét dokumentálja, nem pusztán viselkedésüket, hanem lelki közegüket is feltérképezve, miközben a kérdés végig ott lebeg: hogyan jutottak idáig ezek a gyerekek, és milyen társadalmi folyamatok segítették elő, hogy ilyen közegben nőjenek fel?
A rendezőt sokan botrányhősnek könyvelték el, ami a felületes információk birtokában valljuk be, érthető. Filmjeit többnyire amatőr szereplőkkel forgatta, a valóság pontos ábrázolását szem előtt tartva. Egyes jelenetek valóban sokkolóak lehetnek, és adott esetben vitatható is, hogy mit bír el a vászon, vagy hol húzódik a határ, ha van egyáltalán.
Bárhogy legyen is, Larry Clark munkássága megkerülhetetlen. Az egyedi filmnyelv és témastruktúra, ami a rendező sajátja, ritkán látott dokumentumot tárnak elénk egy sokak számára idegen és ijesztő szubkultúráról.
A rendező először Kölykök (Kids) című filmjével robbant be elsöprő erővel és frissességgel. Egy ilyen film ugyan osztatlan sikert nem arathatott, de mindenképpen kultikus moziról van szó, ami a relevanciájából azóta sem veszített. Felvetődik persze a kérdés: mit hihetünk el és miért kellene hinnünk egy ilyen fura alaknak.
Clark egész pályáján olyan közegbe ásta bele magát, amelyet kevesen ismertek közelről. Fotósként már korán az utcai kultúrából merített, majd a ’60-as években készített „Tulsa” című fotósorozatával hívta fel magára a figyelmet, amelyben függő fiatalok mindennapjait dokumentálta. Sokáig együtt lógott a Kölykökben is szereplő fiatalokkal, masszívan cuccolt és még börtönbe is került. Mindez persze nem dicséretes, ugyanakkor hitelessé teszi.
Kids (1995) | Official Classic Trailer
A Kölykök történetében a nagyvárosi peremvidék fiataljainak mindennapjait követhetünk nyomon, akik céltalan sodródásukban a destruktív örömöket, a tiltott élményeket és a társadalmi normákkal való szembefordulást keresik. Az amatőr szereplőkkel forgatott film váratlanul lökést adott Leo Fitzpatrick és Chloë Sevigny karrierjén. A másik főszereplő, Justin Pierce tragikus sorsa külön súlyt ad a filmnek: 2000-ben, mindössze 25 évesen vetett véget életének, alig pár évvel azután, hogy a Kölykök meghozta számára az áttörést. 1996-ban az Independent Spirit Awards „Legjobb debütáló alakítás” díját vihette haza – egy olyan elismerést, amely egyszerre szólt tehetségének és annak a nyers intenzitásnak, amelyet Clark kamerája előtt megmutatott.
A film egyik sokat vitatott jelenetében gyerekek (vagy gyermeknek tűnő kisemberek) pöfékelnek együtt, miközben mindenféléről beszélnek amit a képzelőerő megenged. A jelenet éppen hétköznapiságával vált botrányossá. Clark később elárulta, hogy a kamera végig futott, egyetlen snittet sem vágtak ki, mert úgy volt teljes és „tökéletes” a jelenet, ahogy megtörtént.
Az ausztrál dokumentumfilmes, Eddie Martin We Were Once Kids címmel doksit forgatott
az film születéséről, utóéletéről, és az abban szereplők sorsáról. Az alkotás létrejötte
legalább annyi kérdést vet fel, mint maga az alkotás. Az erről szóló cikkünk ITT olvasható!
Clark világának kíméletlen realitása nem tűnt el nyomtalanul: évtizedekkel később Jonah Hill első rendezése, a Mid90s is ugyanahhoz a korszakhoz és deszkás szubkultúrához nyúl vissza. A párhuzam azonban nem lineáris: míg Clark a Kölykök-ben az utcán kallódó fiatalok életét dokumentarista nyerseséggel tárja elénk, Hill inkább egy nosztalgikus, személyes tónusú fejlődéstörténetet formál a ’90-es évek skaterek világából.
A Mid90s azzal a szeretettel és empátiával közelít a szubkultúrához, amellyel Hill maga is megélte azt gyerekként. Filmje szándékoltan intimebb dimenzióban mozog: nem a társadalmi felelőtlenség sötét bugyrait mutatja fel, hanem a közösséghez tartozás, a menekülés és az önkeresés érzékeny pillanatait.
Mid90s | Official Trailer
Miközben Jonah Hill nosztalgikus hangvételű filmje a ’90-es évek deszkás közegét egy személyesebb, bensőségesebb optikán keresztül mutatja fel, Larry Clark ragaszkodott ahhoz a nyers, sokkoló realizmushoz, amely pályáját kezdettől fogva meghatározta. Ez a radikalizmus a Kölykök után sem szelídült – sőt, talán soha nem volt olyan éles, mint következő kultikus provokációjában, a Ken Park-ban.
A Ken Park volt az a film, amely Ausztráliában azonnal tiltólistára került, és világszerte heves vitákat váltott ki. A Kölykök-nél is több bírálat érte, elsősorban amiatt, hogy vizuálisan túl naturális, elbeszélésében öncélú, és hogy sorra döntögeti a tabukat. Természetesen lehetne érzékenyebben tálalni, vagy jobban érzékenyíteni, ám aki ilyen filmeket készít az miért tenné. Ha Almodovar kicsapongásait is tudjuk a művészeten belül értelmezni, úgy Larry Clark világát is így ítéljük meg. Ha egyáltalán ítélkezni akarunk fölötte. Másfelől ha nem ily módon jelenítené meg, aligha lenne ennyire hatásos és maradandó számunkra.
Ken Park (2002) | Official Classic Trailer
A 2002-ben bemutatott Ken Park szereplői nem a képzelet szülöttei. Gyerekek, kamaszok, akik gyakran még saját döntéseik következményeit sem képesek felmérni, nemhogy a környezetükét. Clark nem csupán őket mutatja meg, hanem a mögöttük álló — vagy épp mögülük hiányzó — felnőtti mintákat is. A szülői magatartás torzulásai, a felelőtlenség, a közöny és a felbomló családi struktúrák ugyanolyan hangsúlyos szereplői a filmnek, mint maguk a kamaszok.
A Ken Park jóval több, mint puszta társadalomkritika. Clark itt mintha egyetlen emberként emelne szót a
modern „mintaállamok” repedező felszíne alól: ahol a jólét kirakata mögött széthullott közösségek, érzelmi
hiányok és elfojtott traumák húzódnak. Hiszen ő maga is e közeg terméke, és belülről látja annak töréseit.
Clark nem öncélúan sokkol. Ha valóban puszta provokáció vezérelné, filmjei aligha hordoznának ekkora súlyt. Sokkal inkább arról van szó, hogy valamit meg akar mutatni — valamit, amit a mainstream filmkultúra hajlamos eltakarni. A riasztó képsorok így nem önmagukért valók: a figyelemfelhívás eszközei egy világra, amelyben a védelemre szoruló gyerekek gyakran maradnak eszköztelenek, és amelyből nem mindenki akadálytalanul talál kiutat.
A Ken Park világa egyetlen színben játszik: a sötétségében. Erőszak, kiüresedett emberi kapcsolatok és minden reményt nélkülöző destrukció határozza meg. A film óhatatlanul felveti a kérdést: kik a felelősek mindezért? A szülők, akik saját terheik alatt roskadozva képtelenek mintát adni? A politikai és társadalmi struktúrák, amelyek maguk alá gyűrik a legsebezhetőbbeket? Vagy talán maguk a fiatalok, akik vakon bolyonganak a kijelölt utak között? Egy ilyen közegben, ahol minden jelenet a kilátástalanságot visszhangozza, egyetlen alapvető kérdés válik valóban hangsúlyossá: hol van a szeretet? És mielőtt pálcát törnénk akár a szereplők, akár a rendező felett, gondoljunk bele inkább abba, hogy itt emberi lényekről van szó, valós emberi sorsokról. Nem az állatvilág nyers törvényeit látjuk, bármennyire hasonlíthat is olykor rá; hanem azt a világot, amelyet mi magunk építettünk, és amelyben elvben boldognak és kiegyensúlyozottnak kellene lennünk.
Clark későbbi filmjei, a 2001-es Genya (Bully) és a 2005-ös Külvárosi Rockerek (Wassup Rockers) ugyanebből a szemléletből táplálkoznak. A Bully továbbviszi a Ken Park könyörtelen hangvételét, valós bűnesetből kiindulva mutatva meg egy torz baráti közösség széthullását. A Wassup Rockers ezzel szemben valamelyest szelídebb tónust üt meg – ha lehet ilyen megállapítással élni.
Larry Clark legutóbbi filmje a 2014-es Szégyentelenek (The Smell of Us) szintén közfelháborodást keltett, de lassan úgy érezzük, ebben az esetben így van ez jól.
A Szégyentelnek-ben az eddigi témák mellett a rendező foglalkozik korunk kérdéseivel is, mint a virtualitás és a modernitás problémakörei és azok hatásai.
Azt hiszem Larry Clark munkássága és életútja valóban fontos lehet, filmművészetileg és szociológiailag egyaránt. A témák, amelyekkel foglalkozik, természetesen más filmekben is felbukkannak, ám ritkán ilyen kendőzetlen közvetlenséggel, ilyen provokatív őszinteséggel. Éppen ezért zavarba ejtő: nem engedi, hogy kényelmes távolságból szemléljük a társadalom peremére szorult fiatalokat. Nem „másokról” mesél, hanem rólunk. Arról a civilizációról, amelynek vakfoltjai néha élesebben körvonalazódnak a mozivásznon, mint a valóságban. Olyan sok fura dolog van a világban, miért pont a valóságot kellene elutasítani?
