Lerántjuk a maszkot a bolondos punkokról – Daft Punk és ami mögötte van

Utazás a zagyva szemét körül
Kevés elektronikus zenei formáció nőtte ki magát akkora kulturális jelenséggé, mint a Daft Punk. A témához úgy közelítünk, hogy alapvetően ismered őket, hiszen a ’90-es évek végén szinte lehetetlen volt megkerülni a nevüket. A frissen kibontakozó új francia house mozgalom részeként értek el népszerűséget, ötvözve a funkot, a diszkót, a technót, a rockot és a szintipopot. Ezúttal azonban nem a zenei világukról lesz szó – azt már tömérdek elemzés boncolgatta –, annál inkább a vizuális örökségük felé fordulunk. A Daft Punkot ugyanis a kezdetektől kísérte valami filmes aura, egy sajátos, kibontakozó mitológia, amelyhez később filmek, animék és még balettprodukció is kapcsolódott. Mindez azonban a mai napig méltatlanul kevés figyelmet kap errefelé, holott bőven lenne mit mesélni.

A ’90-es évek elején – jóval az ikonikus robotsisak előtt, amely végül meghatározta az imázsukat – Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo még arcukat vállalva jelentek meg a médiában. A robotkultusz ekkor még sehol sem volt: helyette maszkolták, takargatták magukat mindenféle rögtönzött álarcokkal, egyszerűen azért, mert már akkor is kísérleteztek az inkognitóval. A cél világos volt: eltüntetni az ént, hogy a figyelem kizárólag a zenére összpontosuljon.

1999-től kezdődően ez a szerepváltás vált az imázsuk központi elemévé. Ma, az okostelefonok állandó lencséje alatt talán groteszknek tűnik, hogy két globális sztár évtizedeken át sikeresen megőrizhette az anonimitás luxusát. De nekik sikerült. Aztán ahogy a világ elektronikus zenei színpadának megkerülhetetlen alakjaivá váltak, fokozatosan egy teljes vizuális univerzum is kiépült körülöttük. Szállj be az űrhajóba indulunk.

Darling-ot mindenkinek
A történet messziről indul. Thomas Bangalter 1987-ben, a párizsi Lycée Carnot falai között ismerkedett meg Guy-Manuel de Homem-Christóval. A gimnáziumi barátságból egy olyan formáció született, amelyet ma már csak lábjegyzetként emleget a poptörténet: a Darlin’ nevű indie rock zenekar. A Darlin’ nem kavart komolyabb port, nem lett belőle korszakos jelenség, de paradox módon mégis meghatározó szerepet játszott a fiatalok útkeresésében. Miután elküldték a demójukat a Melody Makernek, a brit magazin nemcsak hogy meghallgatta a kazettát, hanem kritikát is írt róla, melyben Dave Jennings zenekritikus „daft punkos thrash”-nek titulálta a zenéjüket. A fiatalok azonban nem sértődésként élték meg a dolgot – épp ellenkezőleg. A megjegyzés olyan önironikusan találó volt, hogy később maguk is hivatkozási ponttá tették. Homem-Christo később így idézte fel: „Annyit szenvedtünk, mire megtaláltuk a Darlin’ nevet, erre a Daft Punk egy pillanat alatt megszületett.”

Bangalter és Homem-Christo kiléptek a gitárcentrikus Darlin’-világból, és létrehozták a Daft Punkot, immár tudatosan az elektronikus zene felé fordulva. Hangzásukat apránként építették fel, jórészt kütyüket és sample gépeket használva, melyeket Bangalter 18. születésnapjára kapott pénzből vásárolt.

A Darlin’ harmadik tagja, Laurent Brancowitz ezzel szemben más irányt választott. Kilépett a formációból, hogy csatlakozzon a Phoenixhez zenekarhoz. Gyakran mondják, hogy ezzel „élete legrosszabb döntését hozta meg”, azonban a valóság árnyaltabb: karriere sikeres lett, csak éppen más irányba indult el.

1993 szeptemberében a Daft Punk részt vett egy Disneyland-i rave bulin, amelyet DJ Nicky Holloway szervezett – itt találkoztak a Slam duó tagjával, Stuart Macmillannel, a skót Soma Quality Recordings társalapítójával. Átadtak neki egy demókazettát, rajta a The New Wave egy korai verziójával, illetve annak végső mixével, amely

1995 májusában a srácok visszatértek a stúdióba, hogy rögzítsék a Da Funk-ot – azt a számot, amely nemcsak első komoly kereskedelmi sikerüket hozta el, de végleg kijelölte a Daft Punk sajátos hangzásának irányát. A kislemez váratlan áttörése után szükségük lett valakire, aki rendet vág a fellépések, a jogi ügyek és a kreatív káosz között. Így jött képbe Pedro Winter joghallgató, önjelölt DJ, aki a párizsi éjszakában már egy ideje fáradhatatlanul promotálta őket.

Winter – alias Busy P – önmagában is külön cikket érdemelne. Már az is sorsszerű, hogy Európa egyik legnagyobb városában pont ez a három ember talált egymásra. Pedro később megalapította az Ed Banger Recordsot, és olyan ikonikus előadókat segített pályára állítani, mint a Justice, Mr. Oizo vagy DJ Mehdi. Sőt, még az Ed Banger előtti időkben is feltűnt már menedzseri ösztöne: a párizsi Hype klubban aktívan támogatta David Guetta korai karrierjét.

Busy P a kezdeti időktől egészen 2008-ig menedzselte a Daft Punkot, és úgy vélem, hogy háttérmunkája jóval nagyobb hatással volt a Daft Punk felemelkedésére, mint gondolnánk.

Nem esik messze a punk a fájától

Vagy pont, hogy nagyon messze esik. Daftja válogatja. Eredetileg filmekről, animációkról és balettről akartunk beszélni, hiszen ez egy Daft Punk oldalvíz cikk, de ahogy mélyebbre ás az ember, olyan vérvonalak sejlenek fel, amelyeket egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni. Többnyire nem szoktunk zenészek családfájának sűrűjébe merészkedni, de a Daft Punk esetében ez nemcsak indokolt, hanem kifejezetten izgalmas.

Kezdjük Guy-Manuel de Homem-Christóval – eredeti nevén Guillaume Emmanuel de Homem-Christo –, aki 1974. február 8-án született egy olyan családba, amely akár Dumas regényeiből is előléphetett volna. A Homem-Christo dinasztia nemesi származású, politikusokkal, katonai attasékkal, írástudókkal, sőt száműzöttekkel átszőtt vonal: történetük Brazílián, Portugálián és Franciaországon ível át. Dédapja, Homem Cristo Filho portugál költő, publicista és – ezt nem lehet elhallgatni – hírhedt fasiszta agitátor volt. Több szélsőjobboldali lapot alapított (brazil, portugál, olasz nyelven), Mussolini közeli barátjának számított, és ő készítette el a Duce portugál nyelvű életrajzának fordítását is. Politikatörténeti érdekesség, hogy Mussolinihoz hasonlóan Filho is anarchistaként kezdte pályafutását, majd ideológiai éles kanyarral a fasizmus egyik lelkes híve lett. 1936-ban, alig 36 évesen halt meg egy rejtélyes autóbalesetben – sokak szerint merénylet áldozataként. Földi maradványait később egy Mussolini által elrendelt, monumentális sírboltba helyezték; temetésén Róma polgármestere és a portugál szentszéki követ is részt vett. Filho fia, Paulo Homem Christo a második világháborúban vadászpilótaként szolgált az olasz légierőnél. Ő volt Guy-Manuel egyik nagyapja.

Thomas Bangalter 1975. január 3-án született Párizsban. Hatévesen ült először zongora elé, és nem is akárkitől tanult: a Párizsi Opera egyik zenésze oktatta. Gyakran mesélte, hogy bár a külvilág hajlamos azt hinni, művészek gyermekeként könnyed, bohém közegben nőtt fel, a valóság inkább fegyelmezett és strukturált volt. A szülei szigorát később kifejezetten üdvözítőnek tekintette.

Édesanyja, Thérèse Thoreux, ismert balett-táncos volt, aki később mozaikművészként teljesedett ki. Apja pedig a francia diszkó szcéna egyik meghatározó figurája: Daniel Bangalter, azaz művésznevén Daniel Vangarde. Ha elsőre úgy érzed, nem ismered, valójában nagyon is valószínű, hogy találkoztál a munkáival. A ’70-es és ’80-as évek európai diszkó-funkjának egyik kulcsszereplője volt – afféle háttérből irányító szürke eminenciás –, aki többek között a Gibson Brothers, az Ottawan és a Sheila B. Devotion számára írt és producerelt slágereket.

Tulajdonképpen ebben az összekasztingolt, bábénekes vonalban utazott. És korántsem volt szívbajos.. A legenda szerint fiatal zongoristaként írt egy levelet a Beatlesnek, amelyben közölte: szívesen beszállna hozzájuk, ha szükségük lenne még egy tagra. Mielőtt azonban megteremtette volna a diszkóiparban a maga sajátos, „összekasztingolt” világát, Vangarde már egy egészen más területen is letette a névjegyét: ál-japán popdalokból álló konceptalbumokkal ért el korai sikereket. (Le Monde Fabuleux Des Yamasuki)

A következő három dallal Daniel Vangarde olyan jogdíjgépezetet indított be, amely a mai napig szinte megállás nélkül termeli számára a bevételt. Ezek azok a számok, amelyek bármelyik rádióban bármikor felbukkanhatnak, a világ bármely pontján – igazi „instant royalty lottóötösök”. Biztos vagyok benne, hogy te is hallottad már valamelyiket, valahol, valamikor… sőt, jó eséllyel ezerszer.

Lehet, hogy a Gibson Brothers Cuba című daláról elsőre nem ugrik be semmi, pedig a világ számos pontján aranylemez lett – összesen tizennégyet gyűjtött össze.

Gibson Brothers – Cuba

Tehát ilyen apja volt Bangalternek. Nem csoda, ha Thomas gyerekkora óhatatlanul a zene árnyékában telt, még akkor is, ha tudatosan kerülte a családi stúdiókat. Daniel Vangarde később így fogalmazott: „Ha igazán érdekelte volna a zene, a Daft Punk nem létezne. Velem ült volna a stúdióban, és megtanulta volna, hogyan kell zenét készíteni… úgy, ahogyan azt normális esetben csinálják.”

Thomas ezt mindig finoman, de határozottan vissza is igazolta: „Soha nem állt szándékomban azt tenni, amit apám csinált.” Ehhez képest elég beszédes, hogy nem egyszer a 70-es évek funky vonalát keverte – sőt, sokan megjegyzik, hogy a Get Lucky akár Vangarde keze alól is kicsúszhatott volna. (Vitaindító, de nem teljesen alaptalan felvetés.)

Daft Punk – Get Lucky (Official Video) feat. Pharrell Williams and Nile Rodgers

Az viszont tény, hogy Daniel Vangarde értékes tanácsokkal látta el a fiát és Homem-Christót. Bangalter később így emlékezett vissza: „Segített megérteni a zeneipar működését. Ennek tudatában sok döntést tudatosabban hoztunk meg, és a szerződéseinkre is ránézett.” A háttérben ott volt egy olyan tapasztalat, amely nem a kreatív folyamatot, hanem a jogi és iparági önállóságot tette lehetővé. Vangarde iránti tiszteletük a Homework borítóján is megjelenik: név szerint köszönték meg a támogatását. Maga az albumcím is beszédes: a Homework részben arra utal, hogy az anyagot Bangalter szó szerint otthon, a saját hálószobájában vette fel. Ahogy elmesélte: „Át kellett pakolnom az ágyat egy másik szobába, hogy a felszerelésnek helyet csináljak.”

1997-ben jelent meg a debütáló album a Virgin Recordsnál, de korántsem szokványos kiadói szerződés formájában. Itt nyilvánult meg igazán az apa hatása: Daniel Vangarde iparági ismeretei segítettek abban, hogy a duó sokkal nagyobb kreatív szabadságot harcoljon ki magának, mint amit egy friss előadótól általában bárki megkap.

Az album eldurrant, a kritikusok is kitörő lelkesedéssel fogadták. Az Around the World és a Da Funk kislemezek önmagukban is végigszáguldottak a nemzetközi rádiókon és klubokon – ebben pedig hatalmas szerepe volt Michel Gondry őrült képi világának.

1999-től a duó új korszakba lépett: megteremtették a Daft Punk robot személyiségeket, amelyek a nyilvános megjelenéseik ikonikus jelképévé váltak. Sisakok, kesztyűk, futurisztikus jelmezek – az egész identitásépítés egy gondosan koreografált performansz volt, amely a személy helyett a projektet emelte a középpontba.

A második album, a 2001-es Discovery már egy kiforrottabb, poposabb, mégis ambiciózusabb világot hozott, és újabb felejthetetlen slágerekkel írta be magát a popkultúrába: One More Time, Digital Love, Harder, Better, Faster, Stronger. A duó azonban itt sem állt meg a zenénél; a Discovery nemcsak album volt, hanem egy komplett audiovizuális koncepció alapja.

Ebből született meg az Interstella 5555 – The 5tory of the 5ecret 5tar 5ystem, amelyet a legendás japán anime-alkotó, Leiji Matsumoto – a Space Battleship Yamato és a Captain Harlock atyja – vitt vászonra. A Discovery eleve úgy készült, hogy majd anime kíséri. A zenék sorrendje, hangulata, dramaturgiája mind egy későbbi film narratívájához igazodott. Ilyen mértékű előre megkomponált vizuális koncepció ritka még az elektronikus zenében is.

Daft Punk – Interstella 5555 (Official Trailer)

Maszk vagy sisak: a rejtőzködés evolúciója
A kilencvenes évek közepétől az ezredfordulóig a Daft Punk már egyre gyakrabban lépett fel különféle eseményeken – ám még a ikonikus robotsisakok nélkül. 1996-ban például egy Even Furthur rendezvényen már az Egyesült Államok közönsége is láthatta őket. A rejtőzködésre való törekvés azonban ekkor már jelen volt: civil arcukat lehetőség szerint elbújtatták, csak éppen a „mitikus robot” identitás még nem létezett.

A sisak előtti évek valahogy kikoptak a köztudatból, pedig kifejezetten eklektikus korszak volt. A duó mindenféle maszkot kipróbált – karneváli álarcokat, napmotívumos maszkokat, furcsa műanyag arcokat, és persze a legismertebbet, a Da Funk klipjéből megismert gumikutyafejet, Charles the Dogot. A lényeg ekkor még nem a kidolgozott karakter volt, hanem az anonimitás maga.

1997-re ez már kvázi szabállyá vált. Bangalter abban az évben úgy nyilatkozott, hogy döntést hoztak: nem szerepelnek videókban, legalábbis arccal nem. A Mixmag magazin 1997-es borítóján még japán nó-színházi démonmaszkokban pózolnak – afféle átmeneti stációja ez a majdani robotmitológiának.

A valódi áttörés 1999-ben érkezett el, amikor megkezdődött a sisakok korszaka. A robotidentitás azonban nem egyetlen pillanat műve volt: a sisakok legalább hatszor változtak az évek során, különböző korszakokhoz, turnékhoz és vizuális koncepciókhoz igazítva.

A sisakoknak nincs „egy” megálmodója. A koncepció több kreatív forrásból táplálkozott: Paul Hahn, a Daft Arts kreatív producere, valamint a francia rendezőpáros, Alexandre Courtès és Martin Fougerol rajzolták meg az első terveket. (Nevükhöz fűződik többek között a Digital Love borítója és számos Daft Punk-vizuál.) Innen vált a robotpáros identitása lassan olyan popkulturális ikonná, amelyet ma már a világ bármely pontján felismernek.

A sisakok korai, első generációs verzióinak kiforratlanságát jól mutatja, hogy eredetileg mindkét robotfejre parókát erősítettek. A srácok azonban az első nagy bemutatkozás pillanata előtt inkább leszedték ezeket. Bangalter később elárulta: az ő sisakja különösen forró volt, de idővel hozzászokott. A túlmelegedés problémáját később szellőzőnyílásokkal, rejtett hűtési megoldásokkal próbálták kiküszöbölni.

A legismertebb – és a több sosem megvalósult – sisakverziót Hollywood speciális effektekre szakosodott mestere, Tony Gardner és az Alterian Studios készítette. A LED FX technikusai és az Alterian közös munkája hozta létre azt a futurisztikus megjelenést, amelyet ma a világ a Daft Punk végleges robotarcaként ismer. Az 1984-ben Los Angelesben alapított Alterian animatronikában és filmes protézisekben utazik, és számos nagy költségvetésű produkcióban vett részt.

Guy-Manuel sisakjához a stúdió megbízta a Jumbotron óriáskijelzők tervezőjét, hogy alkossa meg a legendás, ultra-szűk sisakba épített LED-panelt. A helyhiány akkora volt, hogy az effektekhez és áramkörökhöz szükséges alkatrészeket űrhajós felszerelés ihlette hátizsákokba rejtették, amelyek kábelei a sisakok hátsó részébe futottak.

A sisakhéjak fémes bevonatát egy ohiói cég készítette, amely korábban a NASA űrruháin dolgozott – így a Daft Punk ikonikus külsejébe szó szerint némi űripar is bekerült. Mire elérkezett a legendás Coachella-fellépés, a robotsisakok már a harmadik generációjukat élték.
A TheDaftClub.com részletes sisakkronológiája szerint ezekben a változatokban már nem voltak LED-ek – „kivéve a Guy-Man fülén lévőket, amelyek pusztán dekorációs elemek”. A krónika azt is megjegyzi, hogy „Thomas sisakja két különböző fülverzión ment át ebben a korszakban” – apró részlet, de jól mutatja, mennyire folyamatosan finomították a robotkarakterek vizuális identitását.

2009 körül a francia duó újabb fordulóponthoz érkezett: a robotsisakok gyártását áthelyezték az Ironhead Studioshoz. Ez a döntés kinyitotta a kaput egy még professzionálisabb, filmes szintű esztétika felé. Jose Fernandez műhelye nem akármilyen referenciákkal rendelkezett: a stúdió olyan produkciókhoz készített jelmezeket és kellékeket, mint a Godzilla, a Men in Black, az Alien 3, a Batman, A majmok bolygója, a Hellboy, az X-Men – a hollywoodi látványipar fél arzenálja megfordult náluk.

Innentől fogva az Ironhead felelt a Daft Punk ikonikus sisakjainak minden modern változatáért, beleértve a TRON: Legacy számára készített futurisztikus sisakpárost, illetve az 56. Grammy-díjátadón viselt, tükörfényes fehér verziókat is. A Human After All korszakra a Daft Punk már egy tudatosan letisztultabb, áramvonalas megjelenés felé mozdult: a sisakok egyszerűsödtek, a testre simuló fekete bőrruhát pedig Hedi Slimane tervezte számukra.

Bangalter szerint a duó nem akarta ismételni önmagát, és egy olyan zenei személyiséget kívánt kialakítani, amelyben a fikció és a valóság keveredik. De nemcsak sisakfronton kísérleteztek. A Daft Punk’s Electroma forgatásán például háttal adtak interjút. 2006-ban pedig egy televíziós beszélgetés során egyszerű szövettáskákat húztak a fejükre — egyetlen vágással, hogy legalább lássanak.

Bangalter korábban utalt rá, hogy az alternatív karaktereket a félénkségükből szülte, és valamiféle képregényes szuperhős hatása is volt: „az az elképzelés, hogy átlagos srácok vagyunk, akiknek valamilyen szuperereje van”.

A megjelenésük alapját képező forrásaikat sem rejtették véka alá. Három helyről merítettek, de a legközvetlenebb inspirációt az 1974-es Phantom of the Paradise adta, Brian De Palma kultikus sci-fi–rockoperája. Később úgy kommentálták: „alapja sok mindennek, amiről művészileg beszélünk.”

Emellett a Daft Punk nagy rajongója volt a francia ’70-es évekbeli Space együttesnek is, akik előszeretettel viseltek űrruhákat és olykor űrhajós sisakokat a fellépéseiken.

Space – Magic Fly (Original Video) – 1977

A funkos, afrofuturista hatást a Daft Punk le se tagadhatná, az afrofuturizmusról ITT olvashattok. A robotdizájn harmadik nagy inspirációs forrása is különös: Bangalter szerint a stílusukat a diszkó és a glam egy továbbfejlesztett, modernizált változataként lehet leírni. Ami viszont meglepően ritkán kerül elő: a Power Rangers, illetve a ’70–’90-es évek japán tokusatsu- és cyberpunk sci-fi sorozatainak hatása. Márpedig aki látott már ilyen sisakokat, tudja, hogy a hasonlóság egyáltalán nem véletlen. A franciák régóta a japán popkultúra egyik leglelkesebb fogyasztói Európában — animéből, mangából és tokusatsuból jóval többet láttak, mint a legtöbb ország rajongói. Ennek ellenére 2009-ben Andy Warholt nevezték meg a Daft Punk egyik fő, és korai inspirációjaként.

A robotdizájn mögötti filozófia azonban sosem a technológia kritikátlan ünneplése volt. A Daft Punk többször hangsúlyozta: a maszkok nem a gépek felsőbbrendűségét, hanem az emberi érzelmek hangsúlyát szolgálják. Bangalter szavaival:

„Ezekkel a gépekkel valami rendkívül megindítót akartunk kifejezni
— olyasmit, amit egy gép nem érezhet, az ember viszont igen. Mindig az
emberiség oldalán álltunk, nem a technológiáén.” Human After All – ugyebár.

A maszkos, rejtőzködő Daft Punk esetében fontos megemlíteni, hogy a duó következetesen óvta a saját mítoszát: számtalan reklámmegkeresésre mondtak nemet, gyakran tetemes összegek ellenére is. Voltak azonban kivételek. Egyik legismertebb ilyen együttműködésük Juliette Lewis oldalán készült, a Gap számára forgatott reklám, amelyben a Digital Love is felcsendült.

Daft Punk – Gap Commercial (2001)

2010-ben feltűntek egy Adidas-kampányban is, de kizárólag a Star Wars kollekció bemutatásának erejéig. 2011-ben a Coca-Cola limitált kiadású, Daft Punk által tervezett alumínium palackokat dobott piacra. A duó mindig ügyelt arra, hogy a kereskedelmi együttműködéseik ne lazítsák fel a saját, gondosan épített univerzumukat. És talán éppen ez a fegyelmezettség vezetett el a történet végéhez is: a zenekar tudatos, elegáns lezárásához.

Utazás a csillagközi járaton és egyéb filmes kalandok
A Daft Punk amint egy kis pénzhez jutott, nem villákat, drága autókat vagy luxusórákat vásárolt, hanem tovább építették a saját vizuális univerzumukat. A duó elképesztően sokat áldozott erre — olyan összegeket, amelyekre semmiféle hagyományos marketinglogika nem adott magyarázatot. Egyszerűen ez volt a működési módjuk. Így menőztek. Bárcsak minden zenekar ezt tenné.

A Discovery albumot vizualizáló játékfilm ötlete már a demós korszakban felmerült. A Daft Punk egy olyan történetet akart létrehozni, amely ötvözi a sci-fi világát a szórakoztatóipar működésének kritikájával. Eredetileg élőszereplős filmet képzeltek el: egy lázadást a manipuláló, korrupt zeneipari gépezet ellen. Amikor azonban ez a koncepció túl nehézkesnek, túl direkten didaktikusnak tűnt, animációs irányba fordultak.

Több stílust is fontolgattak, végül egyértelműen abban az esztétikában találták meg önmagukat, amelyet gyermekkori hősük, Leiji Matsumoto teremtett meg. A munka 2000 októberében indult és 2003 áprilisában fejeződött be. A duó szinte menetrend szerint ingázott Tokióba, ahol a Toei Animation stúdió készítette a storyboardokat. A film gyártási költsége állítólag 4 millió dollárra rúgott — ami egy elektronikus zenei projekt esetében akkoriban teljesen példátlan volt.

A Discovery-ből elment vagy két és fél millió példány, de az egész anime megaprojekt jócskán
túlmutatott azon a büdzsén, amelyet egy francia duótól bárki elvárt volna. Japánban egyébként
nem az ismert folyékony Daft Punk logóval jelent meg az album, hanem mangastílusú borítóval.

Az Interstella 5555 világát Matsumoto és a Toei Animation 70-es és 80-as évekbeli klasszikusai határozták meg: a Space Battleship Yamato, a Galaxy Express 999 és a Space Pirate Captain Harlock. Ezek akár egy Daft albumon is elférnének.

Daft Punk – Too Long (Official Video)

Az Interstella 5555 a Discovery vizuális manifesztuma, egy különös, egyszerre mesés és sötét sci-fi–zeneipari parabola. Az anime egy földönkívüli popzenekar elrablásáról és megmentéséről szól — de valójában sokkal többet mesél hatalomról, manipulációról és arról, hogyan darál be a szórakoztatóipar mindent, ami emberi. A filmet a Toei Animation készítette, Kazuhisa Takenouchi rendezte, a teljes művészeti víziót pedig Leiji Matsumoto felügyelte.

A filmben nincsenek párbeszédek, még feliratok sem: a Discovery album teljes egészében
narratívává válik, mindössze néhány hangeffektus egészíti ki a jeleneteket. A történet szerkezete
pontosan követi az album dallistáját — mintha a zenéből nőne ki a képi világ, és nem fordítva.

A cselekmény egy távoli bolygón kezdődik, egy kék bőrű humanoid civilizációban, ahol Octave (billentyű), Arpegius (gitár), Baryl (dobok) és Stella (basszus) egy hatalmas stadionban adnak koncertet, amelyet az egész bolygóra sugároznak. A békés látványt hirtelen földi katonai egység szakítja meg: megrohanják a planétát, és elrabolják a zenekar tagjait. Ezalatt Shep, az űrpilóta, épp Stelláról álmodozik, miközben saját, gitár alakú űrhajóját szereli. Egy vészjelzés riasztja fel, pont jókor van rossz helyen, majd egy féreglyukon át üldözni kezdi az elrablókat. A Földre zuhan, súlyosan megsérül, de túléli — ő lesz a történet egyetlen valódi hőse.

A zenekart eközben egy földalatti létesítménybe szállítják, ahol emlékeiket lemezre archiválják, helyükre hamisakat ültetnek, a kék bőrt pedig emberi tónusra cserélik. Végül napszemüvegbe épített agykontroll eszközökkel programozzák őket engedelmes sztárokká.

Fogvatartójuk, Earl de Darkwood menedzserként mutatja be magát, majd a zenekart Crescendolls néven dobja piacra. A világ villámgyorsan rákap az új szenzációra, a banda pedig a zeneipar végletekig kizsigerelt bábja lesz: állandó fellépések, reklámok, kimerültség, csillogásba csomagolt rabság. És itt érdemes megállni egy félmondat erejéig, hiszen amit a film a sötét produceri gépezetről mutat, az kísértetiesen emlékeztet arra, amit Daniel Vangarde, Bangalter apja csinált néhány diszkó projektjével: összerakott zenekarokat, kiégette őket, majd továbbállt, amikor a formula kezdett kifulladni. Ez az áthallás aligha véletlen — és igen, ezt a témát részletesebben is lehetne elemezni.

A sztori további részét nem mesélem el: nézzétek meg, miközben hallgatjátok az albumot. A film végén amúgy kapunk egy csavart: kiderül, hogy az egész galaktikus eposz valójában egy Daft Punk rajongó kisfiú álma, akinek a fantáziáját a Discovery album és a szobájában heverő játékfigurák indították be. Milyen eredeti… muhaha. Amúgy tényleg jó, pont annyira giccses, retro és egyben szerethető amennyire kell. A jövőbe mutat ez a nosztalgia vonat, vagyis csillagközi galaxis epxress.

Daft Punk – Short Circuit

A sci-fi opera 2024. december 12-én ismét visszatért a mozivászonra: több mint 1500 helyszínen mutatták be világszerte a felújított verziót — amely sajnos nem minden szempontból tette boldoggá a rajongókat. A restaurálás sokak szerint retek lett, de a gesztus, hogy az Interstella 5555 újra mozis premierhez jutott, önmagában tiszteletre méltó.

És ha már az animevilágnál tartunk, muszáj megemlíteni valamit, amiről meglepően kevesen beszélnek: az Italo disco hullám elképesztően nagy hatással volt a japán animezenékre — és fordítva is. A ’70-es évek végén és a ’80-as években számos anime nyitány, záródal és betétdal épített az Italo disco dallamvilágára, ritmikájára és hangszínére. Sőt: létezik francia Italo disco anime kapcsolat is, amelyet szinte soha nem említenek. Ezek a kereszthatások nagyon is jelen voltak a Daft Punk inspirációs készletében. Ha valaki nagyon szigorúan akarná nézni, akár azt is mondhatná: a Daft Punk zenéje bizonyos korszakokban ezeknek a stílusoknak a tökéletesen összegyúrt, modernizált változata. Illik róluk megemlékezni, mert ritkán dolgozzák ezt fel és elég vagányak. Megérdemlik, hogy tudjunk róla.

Zárásnak pedig az egyik legszebb francia remekmű, egy korszak hattyúdala, ezt nem lehetett nem ismerni franciaként, hisz magyarként is ismerjük. Az elsüllyedt világok!

Les Mondes Engloutis – Générique

Electroma és egyéb felvillanyozó sztorik

Az Ed Banger Records körül szerveződő alkotói közegben mindig is erős volt a vonzódás a szürreális, újhullámos filmekhez. Nem csak arról van szó, hogy Mr. Oizo (alias Quentin Dupieux) ma már inkább filmrendezőként ismert, mint zenészként; ez az egész párizsi elektronikus szcéna mélyen átitatódott a vizuális kísérletezés iránti vággyal. A Daft Punkból különösen Bangalter a filmek szerelmese.

Nem akarom bulvár szintre lerángatni a cikket, nem akarok riposztolni, de első blikkre olybá tűnik, hogy sok borsot tört Homem-Christo orra alá a kiskegyed. Vagyis Bangalter felesége,

Élodie Bouchez. Ő lenne a Daft Punk Yoko Ono-ja? Amikor 2004-ben Beverly Hillsbe költöztek, egyértelmű volt a cél: Bouchez hollywoodi karrierjének beindítása, ami süvegelendő, de nem Daft punkos sisakkal. Tíz év próbálkozás után sem sikerült érdemi áttörést elérni, Hollywoodi pedig ritkán ad második esélyt. Közben a Daft Punk, ami a nagyot ment, nehézkesen működött emiatt. Lévén már nem egy helyen élt a két tag.

Bangalter filmes érdeklődése ettől függetlenül töretlen maradt. 2002-ben ő készítette a rendkívül megosztó Irréversible című film zenéjét. Később megjelent egy azonos című album is, amelyen Bangalter kompozíciói mellett Gustav Mahler, Étienne Daho és Beethoven művei is helyet kaptak. Érdekesség, hogy az észak-amerikai kiadásokról ezeket a klasszikus darabokat eltávolították: ott kizárólag Bangalter számai szerepelnek.

A rendező, Gaspar Noé és Bangalter ekkor már egyfajta kreatív alkotópárt alkottak: Thomas később a 2009-es Enter the Void hangeffektus-rendezőjeként is közreműködött. Noé eredetileg zeneszerzőként is számított volna rá, de akkoriban Bangalter teljes erővel a TRON: Legacy újragondolt filmzenéjén dolgozott.

A két alkotó később ismét együtt dolgozott a Climax (nálunk Eksztázis) című filmen, amely újabb fejezete lett a rendező és a zenész közötti különös, sötéten lüktető művészeti párbeszédnek. Bangalter a nagy költségvetésű produkciók világa mellett, ugyanolyan természetességgel dolgozik független filmeken is: a Cédric Klapisch rendezte 2022-es En Corps zenéjének egy részét például ő írta — finom, mélyen emberi tónusokkal, távol a Daft Punk robotos esztétikájától. Tovább tágítva a horizontot zenét komponált a Richard Phillips által rendezett, Lindsay Lohan főszereplésével készült First Point című rövidfilmhez is.

First Point

Bangalter egészen váratlanul a kamera előtt is feltűnt. Cédric Jimenez Chien 51 című filmjében kapott szerepet — ez számít az első igazi színészi feladatának, leszámítva egy játékos cameo-t Quentin Dupieux 2014-es Reality című filmjében.

A Daft Punk történetében azonban van egy külön fejezet, ahol nem másoknak dolgoztak, hanem saját maguknak: 2006-ban elkészítették az avantgárd sci-fi filmjüket, az Electroma-t. Ez hivatalos Daft Punk-filmnek számít, és ugyanúgy része a duó vizuális mítoszépítésének, mint az Interstella 5555 vagy a TRON-korszak. Az Electroma valójában egy különös, lassú, ritmikus meditáció a robotidentitásról, a mesterséges és emberi közti határ elmosódásáról.

Daft Punk’s Electroma

A következő nagy állomás a Daft Punk filmzenei pályáján a 2010-es TRON: Legacy volt, amelynek teljes filmzenéjét ők szerezték. 2015 áprilisában a duó rövid tisztelgő szerepléssel bukkant fel a Nile Rodgers: From Disco to Daft Punk című dokumentumfilmben — méltó gesztus volt ez attól az együttestől, amely maga is sokat köszönhet a diszkó és funk hagyományának.

Néhány hónappal később, júniusban mutatták be a Daft Punk Unchained című dokumentumfilmet, amely az első olyan átfogó portré volt, amely megpróbálta feltárni a sisak mögötti történetet: a zenei forradalmat, a mítoszépítést, a páros önként vállalt láthatatlanságát és a globális sikert.

Daft Punk Unchained – Trailer | BBC

2021. február 22-én a Daft Punk a YouTube-csatornájukon közzétettek egy videót Epilogue címmel — egyetlen szó, amely többet mondott bármilyen sajtóközleménynél. A felvétel a 2006-os Electroma egyik ikonikus jelenetét használta új kontextusban: az egyik robot csendben felrobban a sivatagban, a másik pedig némán elindul a naplemente felé. Így, ezzel a szimbolikus gesztussal jelentette be a Daft Punk a feloszlását. A „Punkok” eladásai ugrásszerűen megugrottak, a digitális albumvásárlás pedig elképesztő, 2650%-os növekedést produkált.

Daft Punk – Epilogue

2010-ben a két zenészt felvették az Ordre des Arts et des Lettres tagjai közé, vagyis Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo hivatalosan is megkapták a Chevalier (lovag) rangot. A gesztus szép — bár van benne egy apró történelmi irónia is. Homem-Christo ugyanis portugál főnemesi sarj, így technikailag lefokozták: báróból lovaggá. Sajnos nem találtam meg a cikket, ahol ezen poénodnak. Lovagok. Robotok. Diszkó. Csajok. Filmek. Mi kell még? És ha mindez nem lenne elég, jönnek az oldalprojektek — amelyek amúgy mind jók.

Balett és egyéb játékok
A Homework megjelenése után mindketten saját kis birodalmat kezdtek építeni. Bangalter megalapította a Roulé kiadót, Homem-Christo pedig a Crydamoure-t — miközben szóló- és mellékprojektekkel kísérleteztek, gyakran barátokkal közösen.

Homem-Christo Le Knight Club néven kezdett zenéket kiadni Éric Chedeville-lel. A két producer hangzása annyira meghatározó lett, hogy a mai napig rengeteg rajongó szerint ők testesítik meg a „French Touch” esztétikájának tiszta formáját. Bangalter eközben Together néven DJ Falconnal dolgozott — ez a projekt valóságos kultikus státuszt szerzett a rajongók körében. Aztán jött a nagy dobás: Bangalter megalapította a Stardust triót Alan Braxe-szal és Benjamin Diamonddal. 1998-ban kiadták egyetlen dalukat, a legendássá vált, slágerlistákat taroló Music Sounds Better With You-t.

Stardust – Music Sounds Better With You

A Daft Punk tagjainak slágerérzékenységét talán semmi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy ha több idejük lett volna, akár a mellékprojektjeikkel is világsztárrá válhattak volna. A Together például 2003-ban adta ki a So Much Love to Give című kislemezét. Egy ideig mindenki azt hitte, hogy Eric Prydz Call on Me című, Steve Winwood Valerie-jét újraértelmező slágere is Together-projekt. Nem véletlen: DJ Falcon szerint ugyanis a Together már korábban használta a Valerie vokálmintát élő szettjeikben, csak éppen nem csináltak belőle kislemezt. Amikor a fél világ azt hitte, hogy Prydz lenyúlta az ötletet, ők nagyvonalúan vállat vontak.

És itt még messze nincs vége a mellékprojektek elképesztő sorának. 1996-ban Bangalter tagja volt a Da Mongoloids nevű szupergroupnak is, olyan nevekkel karöltve, mint Armand Van Helden és Junior Sanchez. Közösen készítették el a Spark da Meth című dalt — az egyetlen közös felvételüket. Egészen fura sztori. Bangalternek is pont, mint az apjának sok egyszámos mellékprojektje volt, és tetejébe meglepően sikeresek. A produceri oldala is legalább ilyen szerteágazó. Bangalter dolgozott az Arcade Fire – Everything Now című albumán, amely a kanadai zenekar egyik legambiciózusabb korszakát jelölte.

A rajongói tévhit ellenére a Kavinsky-projekt mögött nem a Daft Punk áll — bár a hangzásvilág rokonsága miatt ezt sokan gondolták így a Nightcall korszakában. Ami viszont kevésbé köztudott: a Daft Punk társproducere volt Kanye West hatodik stúdióalbumának, a Yeezusnak. Közösen dolgozták ki az On Sight, a Black Skinhead, az I Am a God és a Send It Up alapjait.

A rapzenével amúgy régóta kacérkodnak. 2002-ben jelent meg a Daft Punk által készített Fout La Merde című szám a legendás francia 113 nevű hiphop trió számára. A videóban Bangalter maga is feltűnik: táncol, klubfényben, Daft Punk-os sisakjában,

113 – Fout La Merde (feat. Thomas Bangalter)

Bangalter legújabb zenei kalandjai közé tartozik, hogy közreműködött Orelsan La Fuite en Avant című albumán is, amely 2025. november 7-én jelent meg. Thomas a Yoroï című számon dolgozott — ez különösen izgalmas együttműködés, mert a dal egy azonos című francia film főtémája, amelyben Orelsan maga a főszereplő.

2023 áprilisában Bangalter kiadott egy szólóművet — de messze nem szokványosat. A Mythologies egy teljes, 90 perces balettzene kamaraegyüttesre komponálva, minden tekintetben távol attól a hangzásvilágtól, amelyet a Daft Punkhoz kötöttünk. A projekthez kapcsolódó interjúkban Bangalter maszk nélkül szerepelt. Az előadást Angelin Preljocaj rendezte és koreografálta, Bangalter írta és hangszerelte a zenét, a zenei megvalósítás pedig Romain Dumas karmester keze alatt született meg. A Mythologies premierjét 2022 júliusában tartották a bordeaux-i Grand Théâtre színpadán.

Mythologies: XVII. Les Naïades

A történet a Mythologies után sem ért véget. 2024 júliusában újabb balett mutatkozott be, ezúttal Lehlouh koreográfiájával és Bangalter zenéjével: az Apacsok. Úgy tűnik, Thomas végleg otthonra talált a magas kultúra tereiben — nem kis ív ez egy olyan alkotótól, akit a világ évtizedekig robotpáncélban ünnepelt.

A hírnévvel persze furcsaságok is járnak. 2023-ban több zenei szaklap is azt jelentette, hogy Bangalter két számban szerepel majd Wolfgang Flür, a Kraftwerk korábbi tagjának Times című szólóalbumán. A 2025 márciusában megjelent dalokban egy bizonyos Thomas Vangarde neve szerepelt Peter Hook mellett. Az album megjelenése után azonban kiderült, hogy a személy, akivel Flür együttműködött, egy online szélhámos volt, aki a Bangalternek adta ki magát.

Időközben a másik fél, Guy-Manuel de Homem-Christo sem tétlenkedett. Dolgozott Charlotte Gainsbourg ötödik stúdióalbumán (Rest), közreműködött a 2018-as Hurt You című dalon a Weeknddel és Gesaffelsteinnel, majd 2023-ban Travis Scott Modern Jam című számának szerzőjeként bukkant fel. 2025-ben Rosalía Lux című — sokak szerint a legérettebb — albumán is szerepelt: a Reliquia című szám zenéjét ő írta.

Todd Edwards, a barátjuk és visszatérő munkatársuk maga mondta ki, hogy mindketten
aktívak maradtak, csak külön-külön. Ennek ellenére, nem tudják önmagukat megtagadni,
nagyon hasonló zenét alkotnak. Na jó, a balettet nem láttam jönni.

A feloszlás hivatalos oka részben filozófiai volt. A Daft Punk tagjai ugyanis a mesterséges intelligencia és más új technológiák térnyerését aggasztónak látták. A robotalteregók ma már egészen más jelentést hordoznának, mint amikor 1999-ben megalkották őket. Bangalter egy interjúban így fogalmazott: „Bármennyire is szeretjük ezt a karaktert, az utolsó dolog, ami lenni szeretnénk a 2023-as világban, az egy robot.”

Ha létezik zenekar, amelyet gyakorlatilag mindenki elismer — még akkor is, ha csak egy számot szeret igazán tőlük — az a Daft Punk. A hatásuk beépült a modern popkultúra DNS-ébe: LCD Soundsystemtől Pharrellig, Kanye Westtől a Red Hot Chili Peppersig mindenki hivatkozik rájuk. A Guardian vezető kritikusa, Alexis Petridis 2021-ben a 21. század legnagyobb hatású popelőadóinak nevezte őket. Ugyanebben az évben a Pitchfork az elmúlt 25 év egyik legfontosabb művészének titulálta őket, hozzátéve: „Lehetetlen elképzelni a kortárs elektronikus tánczenét Daft Punk nélkül.”

Bangalter már évekkel ezelőtt megfogalmazott egy félelmet, amely ma talán aktuálisabb, mint valaha. Így szólt:

„A zene varázsa eltűnhet, ha a technológia túlságosan elérhetővé válik.
Ha mindenki képes varázsolni, olyan, mintha nem lenne többé varázslat.
Ha mindenki ismeri az összes trükköt, akkor nincs többé varázslat.”