„Ahogy befelé haladtam a táborba, a pálmák között egyszer csak feltűnt egy gyönyörű nő. Anyaszült meztelenül sétált, kezét egy copfos kislány fogta, majd ketten együtt lassan eltűntek a tisztás túloldalán, a dzsungel mélyén. Úgy éreztem, álmodom – mintha a mennyországba csöppentem volna.” – részlet The Edge of Paradise című filmből.
1968-at írunk, a Vietnámi háború már évek óta mérgezi az Egyesült Államok társadalmát. A konfliktus kezdete óta mintegy 2,2 millió amerikait – köztük rengeteg épphogy nagykorúvá vált fiút – soroztak be. A háború ára szörnyű volt: közel hatvanezer amerikai katona soha nem tért haza, milliók pedig testi és lelki sebekkel éltek tovább.
Ez a távoli, értelmetlennek érzett véres konfliktus mély törést okozott az amerikai társadalomban. Az egyetemek campusai országszerte tiltakozások lázában égtek, miközben a nagyvárosok szegénynegyedeiben zavargások törtek ki. Az új generáció – kiábrándult, megcsömörlött, és egyre inkább elfordulva a hivatalos narratívától – valami egészen mást keresett: igazságot, szabadságot, valódi életérzést. A politikai hatalom azonban kíméletlenül igyekezett elfojtani ezeket a hangokat.
1969-ben a kaliforniai Berkeley-ben, a People’s Park körüli tiltakozás során a rendőrök éles lőszert használtak a tüntetők ellen – egy 25 éves férfi meghalt, sokan súlyosan megsérültek. Mindez pillanatok alatt szétzúzta az 1950-es évek családi idillről szóló ábrándját. A következő években a Berkeley Egyetem körül zajló demonstrációk és rendőri összecsapások még erőszakosabbá váltak, és országos szimbólumai lettek annak, hogyan reagál a hatalom a fiatal generáció nyílt ellenállására.
Az elnyomás sokakban mély félelmet keltett. Fiatalok tömegei érezték úgy,
hogy az egyetlen kiút a teljes elszakadás: menekülés a nagyvárosokból, és
egyben a politikai rendszer szorításából – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is.
Ekkoriban bontakozott ki a hippimozgalom legmélyebb jelentése: az alternatív közösségek keresése, a természethez való visszatérés, és a vágy, hogy egy teljesen új életformát teremtsenek maguknak a világ peremén. Ezek az erők, ez a menekülés- és szabadságvágy végül sokakat Hawaii zöldbe boruló partjaira sodort – köztük azokat is, akik hamarosan a Taylor Camp alapköveivé váltak.
Volt aki az érintetlen természet felfedezésért rajongott, volt aki párkapcsolati kalandozásokban keresett új utakat, volt aki saját fizikai határait tesztelte, voltak akik drogok hatása általi spirituális élményekben fedeztek fel új horizontokat. Bárhogy is éltek a táborlakók, azt harmóniában tették, egymás teljes elfogadásával és támogatásával. Nem voltak megrázó konfliktusok, és elmérgesedett viszonyok, az egymás iránti tisztelet és a természet univerzális törvényei alapján szervezték mindennapjaikat.
Hawaii külső szigetei földrajzilag és kulturálisan is messze estek az amerikai szárazföldtől – és még távolabb annak társadalmi valóságától. Közülük is Kauaʻi volt a legelszigeteltebb. A sziget, amelyet Hawaii első uralkodója, Kamehameha sem tudott meghódítani, évszázadokig „Különálló Királyságként” őrizte autonómiáját. Lakói erős lokális identitással bírtak, amely nemcsak a kontinentális Amerika híreit és ideáit tartotta távol, hanem gyakran még más hawaii szigetek őslakosait is idegenként kezelte.
Kauaʻi társadalma afféle „chop suey” – sokszínű, mégis saját törvényei szerint működő – közösség volt, ahol hawaiiak, kínaiak, portugálok, japánok, koreaiak, puerto ricóiak és filippínók éltek egymás mellett. Az Északi Parton a televízió még alig-alig jelent meg a háztartásokban, a helyi Garden Island újság pedig inkább szűk látókörű, belterjes hírekkel szolgált. Az igazi hírforrás a kókusz-távíró volt – a pletykák és szóbeszédek élő hálózata, amely a helyi politikától a mindennapi eseményekig mindent közvetített. Kauaʻi ennyire távoli és zárt világában a külvilág lármája csupán halk visszhangként érkezett meg. A hatvanas évek végének társadalmi feszültségei, a háborúellenes tiltakozások, a hippi mozgalom vibráló hullámai csak éppen kezdtek beszivárogni ide – mintha a part menti zátonyok nemcsak a hullámokat, de a változás szeleinek erejét is megtörték volna.
1969 tavaszán Kauaʻin egy különös eseménysor indította el a később legendává váló Taylor Camp történetét. Az eredeti táborlakók mindössze tizenhárman voltak: férfiak, nők és gyermekek vegyesen, akik többnyire az Egyesült Államok nyugati partjáról érkeztek. Volt köztük magasan képzett értelmiségi, vietnámi háború ellen tiltakozó aktivista, a kaliforniai egyetemek – főként a Berkeley – diákmegmozdulásaiban edzett fiatal, sőt olyan is, aki a polgárjogi zavargások és a rendőri túlkapások elől keresett menedéket. Ezek a vándorhippik sátrakban, rögtönzött táborhelyeken húzták meg magukat Kauaʻi északi partján. Egy este azonban a helyi rendőrség nagyszabású akciót indított ellenük: fegyveres tisztek lepték el a területet, a sátrakat átkutatták kábítószer után kutatva. Bár drogot nem találtak, a fiatalokat csavargás vádjával letartóztatták.
A bíróság két lehetőséget kínált: vagy elhagyják a szigetet, vagy 90 nap börtönbüntetést töltenek le. A hatóságok döbbenetére a társaság szinte ünnepélyesen az utóbbit választotta. Mivel a kis sziget börtönrendszere nem volt felkészülve ekkora számú elítélt fogadására, a helyzet inkább családias nyári táborra emlékeztetett: a fogvatartottak a kertben aludtak matracokon, a rendőrfőnök felesége pedig rendszeresen házias vacsorát vitt nekik.
Ebben az időben a szigeten élt Howard Taylor, a világhírű színésznő, Elizabeth Taylor bátyja. Howard egy festői, közel háromhektáros tengerparti birtokot vásárolt azzal a szándékkal, hogy családi otthont épít rajta. Ám a helyi hatóságok megtagadták az építési engedélyt: a területet állami parkká kívánták alakítani, mivel régészeti jelentőségű, őslakos hawaii kultúrához köthető nyomok találhatók rajta. Amikor Taylor értesült a bebörtönzött fiatalok ügyéről, azonnal meglátta a lehetőséget, hogy egyszerre cselekedjen együttérzésből és bosszúból. Autóba ült feleségével, a börtönhöz hajtott, és óvadékot fizetve kiszabadította a tizenhárom fős társaságot. Ezután meghívta őket, hogy költözzenek a földjére, és használják szabadon a területet. Így, a hatóságokkal való szembeszegülés, a menekülő fiatalok szabadságvágya és Howard Taylor saját személyes érdekei találkozásából született meg a Taylor Camp.
Elutasítva szüleik hagyományos értékrendjét, a hatvanas évek végének fiatal vándorai hosszú hajjal, marihuánával, vegetáriánus étrenddel formálták újra a világképüket. A Taylor Camp lakói ebbe a szabadságkereső, flower-power eszméket követő szellemiségbe illeszkedtek, és egy merész, szeszélyes társadalmi kísérletbe fogtak. Kifelé a természetközeli, önfenntartó életmódot hirdették – halászattal, kiskertműveléssel, tengerből és földből nyert élelemmel –, a mindennapokban azonban sokan állami segélyekre és élelmiszerjegyekre támaszkodtak.
A tábor gyorsan fejlődött: élelmiszer-szövetkezetet alapítottak, közösen szabályozták az építkezéseket és a területhasználatot, vízrendszert építettek közösségi vécével és fából ácsolt szaunával, sőt saját szemétlerakót is ástak. Elérték, hogy a megyei iskolabusz és a szemétszállító rendszeresen megálljon náluk, bábát és vietnámi veterán egészségügyi segítőt hívtak a közösségbe, vallási és meditációs helyeket alakítottak ki. Mindezzel egy informális, íratlan szabályokon alapuló „önkormányzat” jött létre, amelyet nem hivatalos vezetők, hanem a kölcsönös megállapodások, a személyes tekintély és a közösség hangulata – a vibe – tartott egyben.
A Taylor Camp soha nem működött hagyományos értelemben vett kommunaként. Nem volt vezetője,
nem volt központi döntéshozatal, nem írtak törvényeket, és nem működött sem demokrácia, sem
hierarchia. Inkább egy szellemiségre épült, amely képes volt rendet teremteni a káoszban, és
egyszerre adott teret az egyéni szabadságnak és a közös felelősségnek.
Lakóinak sokszínűsége hűen tükrözte a korszakot: a kibontakozó környezetvédelmi mozgalom, a polgárjogi küzdelmek, a békepárti demonstrációk és – egyesek szerint – az amerikai kollektív tudat nagy ébredésének esszenciája keveredett a fák lombjai alatt.
Hamarosan hippi menekültek, szörfnomádok és vietnámi veteránok hulláma érkezett meg Taylor birtokára, ahol a kis közösség folyamatosan bővült. 1970 nyarára már egyetlen eredeti táborozó sem maradt – az újonnan érkezők azonban gyorsan feladták a sátorozást, és inkább tartósabb, kényelmesebb lombházakat építettek. A falu idővel 17 otthonra és közel 100 lakóra duzzadt – közülük alig néhányat ismert személyesen Howard Taylor.
„Ez egy rendkívüli, szinte laboratóriumi körülmények között zajló kísérlet volt az együttélésre” – emlékezett vissza Cherry Hamilton, a Taylor Camp egykori lakója. – „Nem voltak írott szabályok, sem belépési feltételek. Amikor megérkeztél, senki nem adott aláírandó papírt, nem volt hivatalos regisztráció – egyszerűen csak beléptél, és hagytad, hogy a hely és az emberek magukkal sodorjanak. Minden organikusan alakult. Volt közösségi bolt, ahol megosztottuk, amink volt; volt templom, ahol az ima és a meditáció mellett sokszor zene és tánc töltötte meg a teret; voltak fergeteges bulik, ahol a tenger morajlása keveredett a gitár akkordjaival; és közben gyerekek születtek, családok alakultak – minden egy időben, egymás mellett történt.”
A történetnek azonban volt árnyoldala is. A Taylor Camp laza szabadságeszménye sok mindent engedett, ami a mai mércével mérve már vállalhatatlan. Alpin Noble, aki mindössze háromévesen került ide, és gyerekkorának nagy részét a lombházak között töltötte, így emlékezett: „Voltak gyerekek, akiknek a szülei több szabályt állítottak fel, de az enyéim teljesen szabadjára engedtek minket. A drog és az alkohol teljesen hozzátartozott a mindennapokhoz. Itt úgy osztották a füvet és a hasist, mint máshol a cukorkát. Ha buli volt, valaki biztosan adott LSD-t, vagy volt egy edény, amiből bárki vehetett. Mindig volt valami, amit próbálhattál.”
Alpin kislányként is átélt hallucinációs élményeket LSD hatására. „A nővéremmel a bulikban összegyűjtöttük a sav maradékát, és félretettük, hogy majd egyszer magunk próbáljuk ki. Volt, hogy úgy mentünk iskolába, hogy előtte betéptünk.” Később, felnőttként, tudatosan hátat fordított ennek az életnek, és a normális társadalmi kereteket választotta, de a gyerekkor emlékei végleg beégtek a múltjába.
A táborban a közösség összetétele is meglehetősen vegyes volt: bár egyesek élesen elválasztották a hippiket a szörfösöktől, a valóságban sokan mindkét világban otthon érezték magukat. A nomád szörfösök a hullámokkal érkeztek és távoztak, számuk pedig robbanásszerűen megnőtt, miután a Surfer magazin 1973-ban címlapsztorit közölt a Taylor Campről. A hirtelen jött népszerűség azonban mellékhatásokkal járt: a parton gyakran szemét halmozódott fel, miközben a hely nyugalma megbomlott.
A tábor magja – a régebbi, állandó lakók – végül szabályt hoztak: csak az verhet sátrat a parton vagy építhet lombházat, aki valóban a közösség része, és elfogadja annak szellemiségét. Ez a lépés lelassította a szörfös-hippi boomot, és visszaadta a hely viszonylagos egyensúlyát. Ekkoriban Kauaʻi már kezdte felkelteni a világ figyelmét. A hátizsákos utazók, vándorló szörfösök és kíváncsi kalandorok áradata azonban csak előfutára volt annak az ingatlanlufinak, amely a következő évtizedekben végigsöpört a szigeten. Ez a folyamat végül kiszorította az őslakos hawaii családokat ősi otthonaikból, és a helyi közösségek arculata gyökeresen átalakult.
Ahogy a Taylor Camp lélekszáma gyarapodott, a közösség egyfajta informális munkaközösséggé alakult. Néhány lakó valódi állást vállalt a szigeten, sőt akadtak, akik kisebb vállalkozásba kezdtek, ám sokan inkább az alkalmi munkát tekintették adómentes jövedelemkiegészítésnek. Ezt a megélhetést segélyekkel, élelmiszerjegyekkel, valamint a marihuána termesztéséből származó bevételekkel egészítették ki. A kauai hagyományok szerint a munkaadók nemcsak bért, hanem étkezést is biztosítottak: a munkások ebédet kaptak, s ha a munka estig tartott, vacsorát is. A Taylor Camp lakóit sokszor éppúgy vonzotta a hawaii, japán, portugál, filippínó és polinéz ízeket felvonultató bőséges helyi konyha, mint maga a fizetség.
A tábor gazdasági hatása különösen a mezőgazdaságban volt érezhető. A szigeten már a hippik érkezése előtt is akadtak farmerek, akik kapcsolatban álltak a Honolulu alvilágával, főként azok, akik harci kakasokat szállítottak Oʻahu arénáiba. Ők már régebb óta termesztettek marihuánát, ám az észak-amerikai telepesek új, erősebb és bőtermő fajtákat honosítottak meg, beleértve a magról nevelt, mag nélküli hermafrodita növényeket is, amelyek kifejezetten a szárazföld szinte korlátlan piacára készültek. A korábban küszködő helyi gazdák és állattenyésztők hamarosan új teherautókat és traktorokat vásároltak, sőt egyesek Las Vegasba utaztak nyaralni.
Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a régi kamaʻāina elit – a sziget régi földbirtokos oligarchiája – mélyen megvetette a hippiket. Számukra a Taylor Camp a régi világuk lassú eróziójának szimbóluma volt. Eközben az ültetvényes gazdaság, amely évszázadon át meghatározta Kauaʻi gazdasági és társadalmi életét, politikai, gazdasági és kulturális nyomás alatt roskadozott, és megkezdődött a visszafordíthatatlan összeomlás.
1974-ben, öt évnyi halogatás után a hawaii állam végül kisajátította Howard Taylor tengerparti birtokát.
A helyi legendárium szerint az állami hivatalnokok átadták Taylor számára az állami csekket, és
felszólították, hogy távolítsa el a hippijeit. Taylor állítólag csak ennyit mondott:
„Ez most már a ti földetek, és ezek most már a ti hippijeitek.”
Ezzel kezdetét vette egy hosszadalmas jogi csata, melynek célja a közösség kilakoltatása volt. A táborlakók soraiban sokan eleve készen álltak az ellenállásra, és megbízták Max Grahamet – egy fiatal, tehetséges ügyvédet, aki Oʻahun született, Notre Dame-on tanult, majd a Berkeley Jogi Karán végzett. Graham hosszú hajú szörfös külseje ellenére meglepően kemény ellenfélnek bizonyult az állami főügyészi hivatal számára, és közel négy évre sikerült felfüggesztenie a kilakoltatásokat.
Ám a változás jelei már láthatóak voltak: megjelentek a földmérők zászlói a Princeville Ranch legelőin – Kauaʻi első tervezett üdülőközösségének előhírnökei –, és az ingatlanláz lassan felpörgött. A közösségi és politikai nyomás erősödött, és a Taylor Camp bezárása egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt.
1977-re a táborlakók már érezték a vég közeledtét. Rosie Rosenthal, a tábor nem hivatalos polgármestere meggyőzte a legtöbb embert, hogy önként távozzanak. Néhányan Kauaʻi más részein telepedtek le, de a többség a Big Islandre költözött, ahol még megfizethető volt a föld. Amikor a vezetők és a védelmezők elmentek, a megmaradt néhány lakó könnyű célponttá vált a helyi bűnözők számára. Az állami hivatalnokok és a megyei rendőrök feladata lett, hogy kilakoltassák az utolsó embereket, majd felszámolják és felgyújtsák a tábort. Egy korszak végül lángokban ért véget.
A Taylor Camp valójában egy kivételes pillanat szülötte volt – a népességcsökkenés és a természet bőségének rövid időszaka, egyfajta lélegzetvételnyi szünet a százéves ültetvényes gazdaság összeomlása és a turizmus, valamint az ingatlanpiac kulturális inváziója között. A bezárás után a sziget gyorsan átalakult. Megjelentek a tömegturizmus velejárói: forgalmi dugók, bérautók, helikopteres túrák, amelyek dübörgő hangszórókból árasztották a zajt a Nā Pali-part korábban csendes völgyeibe. A helyiek számára egyre kevésbé volt lehetséges ott élni, ahol születtek.
Manapság, amikor a világ minden sarkában nő a nosztalgia az egyszerűbb, szabadabb idők iránt, a Taylor Camp története különösen élesen világít rá a szabadság árnyoldalaira – és arra a keserédes igazságra, hogy a paradicsom, bármilyen földrajzi helyen is legyen, csak addig él, amíg a benne lakók hisznek benne.
The Edge of Paradise – Taylor Camp / 1969-1977 (Trailer)
