Vannak művészek, akiket egyetlen alkotás tesz halhatatlanná. Másokat egy jól felismerhető stílus emel ki a tömegből. És vannak olyanok is, akiket annyira összenőttnek érzünk a saját technikájukkal, hogy idővel már képtelenek vagyunk különválasztani a kettőt. Odeith neve hallatán a legtöbb embernek ugyanaz ugrik be: egy olyan optikai illúzió, amely első pillantásra inkább tűnik valóságosnak, mint fújásnak. A közösségi média éveken át ontotta ezeket a képeket. Milliók csodálták őket, miközben a készítő nevét sem tudták.
Ugyanakkor Odeith története ma már sokkal többről szól, mint a háromdimenziós graffitiről. Egy olyan alkotó portréja bontakozik ki előttünk, aki pályafutása csúcsán nem ismételni kezdte önmagát, hanem új irányt keresett. Miközben a világ újabb optikai illúziókat várt tőle, ő fokozatosan kitágította saját vizuális nyelvét. A perspektíva megmaradt, de többé már nem cél volt, hanem eszköz.
Ha végignézünk a kortárs street art meghatározó alakjainak névsorán, egy alig tízmilliós atlanti ország újra és újra felbukkan a térképen. Ebből a viszonylag kis országból olyan alkotók kerültek ki, akik teljesen eltérő módon formálták át a kortárs street artot. Vhils (cikkünk róla ITT) falakat bontott, hogy portrékat hozzon létre, Bordalo II hulladékból épített monumentális állatokat, Odeith pedig a perspektívát tette a legfontosabb alkotóeszközévé. Mindhárman ugyanabból a kulturális közegből érkeztek, mégis teljesen más vizuális nyelvet alakítottak ki. Ez jól mutatja, hogy a portugál graffiti soha nem egyszerű másolata volt az amerikai mintának. Saját karaktere volt, saját problémákkal, saját környezettel és saját látásmóddal. És ne gondolja senki, hogy bármelyikük esetében is egy előre kikövezett útról beszélhetünk. Odeith példának okáért gettógyermek; önmagában már az is komoly küzdelmet jelentett, hogy vizuálisan kiművelje magát.
Sérgio Odeith 1976-ban született Damaiában, Lisszabon egyik peremkerületében. A nyolcvanas évek közepén toy-kodott először festékszóróval, ami a környék falain megjelenő néhány tagben nagyjából ki is merült.
A valódi fordulat csak évekkel később érkezett. Amikor családja Carcavelosba költözött, a helyi graffitiélet éppen kezdett igazán felpezsdülni. Egyre több writer jelent meg az utcákon, a falak új nyelvet kezdtek beszélni, és az addigi kívülálló egyszer csak egy közösség közepén találta magát. Első útjai, mint sokaknak, az éjszakai bombingok világába vezettek. Elsősorban a Sintra vasútvonalának szerelvényeit bombingolta.
Édesapja tréfásan még biztatta is, mondván: „Fess csak tovább a vonatokra, egyszer még abból fizeted a lakbért.”
A rajzolás iránti szenvedélye hamarosan új célt talált. Egy idő után azonban már nem csupán betűket akart festeni. Elkezdte átalakítani azt a környezetet, amelyben felnőtt.
Munkái hamar kitűntek technikai igényességükkel, ráadásul kallódó utcagyerekként, érettségi és művészeti oktatás nélkül, autodidakta módon fejlesztette magát. Miután több éven át festett illegálban „Eith” néven, 2003-ban alkotta meg az „Odeith” nevet. Ez a portugál „Te odeio” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „utállak”. Mégha a név eredete meglehetősen sötétnek tűnik, mégis tökéletesnek bizonyul Odeith rendkívül ötletes stílusának leírására, amelyet „Dark 3D-nek”, portugálul „sombre/komor 3D-nek” nevezett.
Már korai munkáin is jól látszott, hogy különösen foglalkoztatja a perspektíva és a fény szerepe. Ez az érdeklődés vezetett később azokhoz az anamorfikus kompozíciókhoz, amelyek 2005 körül nemzetközi ismertséget hoztak számára. A 90 fokos sarkokba vagy lapos falakra festett kompozíciók többsége valóban 3D-s hatást kelt. Ha netán felkeresnéd valamelyik Odeith-képet, azt azért érdemes tudnod, hogy az anamorfikus kompozíciók csak egyetlen kijelölt nézőpontból állnak össze tökéletes egésszé. Néhány lépéssel arrébb a kép szétesik, a perspektíva felborul, az illúzió megszűnik.
Van egy-két trükk, ami elsőre fel sem tűnik: ilyen például, hogy a legtöbb alkotás belső térben készül, ugyanis a szabadtéri rajzok esetében a nap mozgásával egyidejűleg a kép is állandóan változik. A belső térben készült, optikai csalódással játszó képek hatásosabbak.
Angliában, Dániában, Németországban, Amerikában is találhatók már rajzai. Stílusát amúgy a multik is értékelik, elég komoly cégeknek festett már, többek között: Shell, Kingsmill, Coca-Cola, Samsung stb.
A „fake shelf” graffitije bár elsőre nem tűnik kiemelkedőnek, de egy igazi reneszánsz kori trükköt is tartalmazó anamorfózis. Nem elég, hogy maga a polc optikai csalódás, az ezüstös hatású vödrön visszatükröződő labda és játékkocsi még dob a képen, és egy újabb optikai trükköt épít be.
„Álmodd meg a lehetetlent… tedd meg a hihetetlent!” – Odeith
Egy arc, aki úgy jellemzi magát, hogy „Szeret futballhíreket nézni a csapatáról, otthon üldögélni, nagyokat reggelizni, kávézni.” Focirajongóknak mondom, hogy egyszerre drukkol a Sportingnak és a Benficának is, amit nem teljesen értek.
Visszatérve a munkáira, az alapos tervezés ellenére, Odeith sokszor nem azt a kész terméket kapja, mint amit megálmodott. Többször beszélt arról, hogy a fejben elképzelt, vagy akár a lerajzolt kép nem úgy néz ki, mint a kész mű. Aki azt gondolná ez a stílus automatikus, könnyen lemásolható, Odeith bevallása szerint egy jó rajzra 4 rossz jut (3D-sek esetében). És sokszor csak nagyon sok plusz ráfordítással tudja javítani, hogy ne vesszen teljesen kárba a koncepció.
A sorozatrajzból álló, amiációs graffiti- kutyás festmény esetében azt hitte könnyű lesz, de végül napokig tartott és tizenhatszor festette meg a futó kutyát, hogy élethű legyen, és pont ott egyen a kutyi. Fontos tudni, hogy a rajzokat analóg, kézi módon készíti, nem használ lézert vagy projektort a rajz kivetítésére.
„Dream the impossible do the incredible!!” – ODEITH
Odeith azon képessége, hogy megtalálja a street art számára tökéletes struktúrákat, és ezeket a perspektíva széleskörű ismeretével kombinálja, meghozta számára az őt méltán megillető hírnevet. Lehet másolni. Ha valaki próbálkozott már hasonlóval, bizonyára tudja, hogy nem olyan egyszerű, elképesztő precizitás szükségeltetik hozzá, valamint a szín és fény játékainak mesteri módon való ismerete. Ennek eredményeként eredményeként rajzai összeolvadnak a valós környezettel. Talán ez már nem is festés, hanem feketemágia. Sombre, Dark 3D!
A világhír azonban különös helyzetet teremtett. A közönség újabb háromdimenziós betűket akart. Újabb élőlényeket. Újabb illúziókat. Csakhogy Odeith eközben már másfelé nézett. Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kaptak műtermi munkái, vászonképei és kísérletező alkotásai. A perspektíva továbbra is fontos része maradt a gondolkodásának, de már nem önmagáért létezik. Egy eszköz lett a sok közül, amellyel a tér, a felület és a fény kapcsolatát vizsgálja.
Ez a változás talán kevésbé látványos, mint a háromdimenziós graffitik, mégis sokat elárul arról, hogyan gondolkodik ma alkotóként. Nem ugyanazt a képet szeretné megfesteni újra és újra. Hanem új kérdéseket keres.
Sokan ma is azokból a fotókból ismerik, amelyek évekkel ezelőtt bejárták a közösségi médiát. Könnyű lenne azt hinni, hogy Odeith pályája ezekkel a munkákkal teljesedett ki. Valójában inkább ezek jelentették egy új korszak kezdetét. Miközben továbbra is készít nagyméretű murálokat és nemzetközi megbízásokat, egyre tudatosabban építi stúdiómunkáit is.
A graffiti világában ritka, hogy valaki ne váljon saját stílusának foglyává. Odeith azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült elkerülniük ezt a csapdát. Nem azért, mert hátat fordított annak, ami világhírűvé tette, hanem mert nem hagyta, hogy egyetlen technika határozza meg egész pályáját. A háromdimenziós graffiti ma is az ő nyelve. Csak már nem az egyetlen.
