De miért éppen Albert Watson?
Hiszen első pillantásra nem tűnik street art fenegyereknek, sem underground zenei lázadónak, és a streetfotó sem az ő terepe. Könnyű lenne egyszerűen a divat kategóriájába sorolni, elvégre a világ egyik legismertebb divat- és portréfotósa. Csakhogy Albert Watson története sokkal többről szól, mint ruhákról, modellekről vagy magazinokról.
Az Instagram-korszakban, amikor lassan mindenki influenszer, mindenki fotós, és a kép sokszor csupán egy termék csomagolása, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy volt idő, amikor a divatfotográfia valódi alkotóművészet volt. Amikor a kamera mögött nem marketingesek, hanem megszállott vizionáriusok álltak. Thierry Mugler (cikkünk róla ITT olvasható) után most egy újabb öntörvényű zseni nyomába szegődünk.
És most következzenek azok a nagy szavak, amelyek Watson esetében egyáltalán nem túlzások. Albert Watson a kortárs fotóművészet egyik legnagyobb hatású alakja. Több mint fél évszázados pályafutása során saját vizuális nyelvet teremtett, amelyet drámai fénykezelés, szoborszerű kompozíciók és elképesztő technikai precizitás jellemez. Portréi mára a popkultúra kollektív emlékezetének részévé váltak. Alfred Hitchcock, Steve Jobs, David Bowie vagy Sade arca többek között az ő objektívjén keresztül vált ikonná.
Különös módon manapság legtöbbször fekete-fehér képeiről beszélnek, holott Watson legalább annyira kivételes színesben is. Albumborítók, reklámkampányok, tájképek és divatsorozatok egész sora bizonyítja, hogy számára a szín éppolyan tudatos eszköz, mint az árnyék. Nem mellesleg Grammy-díjat is nyert, ami a fotósok világában korántsem hétköznapi teljesítmény. Bár nem fotósként kapta, hanem az általa készített borítóterv nyerte el a díjat.
Munkáit a letisztult monumentalitás és a megszállott részletgazdagság különös egyensúlya
jellemzi. Képei egyszerre elegánsak és nyersek, klasszikusak és időtlenül modernek.
Watson kezében a divatfotográfia igazi képzőművészetté emelkedik.
Persze lehetne még hosszasan sorolni a díjakat, a rekordokat és a legendás fotókat. De valójában felesleges. Elég, ha megnézed a képeit. Azért a cikket se hagyd ki, ha érdekel, ki is volt ez a Watson, akinek nem kellett Sherlock, hogy híres legyen.
Hátrányból kovácsolt tehetség
Elég ponyvaregényes címnek tűnhet a „Küklopsz titka”, de a kifejezést nem mi aggattuk Watsonra. Első nagyszabású fotóalbuma viselte a Cyclops címet, és ezzel maga a fotós emelte alkotói identitásának részévé azt a tulajdonságot, amelyet más talán egész életében igyekezett volna elrejteni.
Albert Watson 1942-ben született Edinburgh-ban, és születésétől fogva a jobb szemére nem lát. Félig vakon a csúcsra jutni ebben a szakmában nem kis dolog. A fotográfiáról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a látás tökéletességéről szól, Watson pályája azonban éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja. A térérzékelést, amelyet a legtöbben természetes adottságnak tekintünk, neki tudatosan kellett elsajátítania. Amit más ösztönösen érzékelt, azt ő megtanulta.
Történetében könnyű párhuzamot találni Démoszthenésszel, az ókori görög szónokkal, aki dadogását leküzdve vált a történelem egyik legismertebb szónokává.
Watson esetében is egy olyan korlátról beszélhetünk, amelyet nem legyőzni próbált, hanem fokozatosan a saját javára fordított. A hátrány nem tűnt el, de megtanult együtt élni vele, és végül alkotói látásmódjának részévé vált. Térlátás nélkül komponálta meg a divat- és portréfotográfia történetének számos ikonikus képét. Saját bevallása szerint egyszemű látása jelentősen befolyásolta azt, ahogyan a formákat, a fényt és a kompozíciót érzékeli. Lehetséges, hogy éppen ez a szokatlan perspektíva segítette hozzá ahhoz a különleges vizuális nyelvhez, amely később a védjegyévé vált.
Albert Watson nem művészdinasztiából érkezett, és nem is egy olyan közegből, ahol magától értetődő lett volna a kreatív pálya. Édesanyja fodrászként dolgozott, édesapja pedig egykori bokszoló volt, aki később testnevelő tanárként kereste a kenyerét. Penicuikban nőtt fel, egy Edinburgh melletti skót kisvárosban, ahol a mindennapokat sokkal inkább a futball, a rögbi és az autók világa határozta meg, mintsem a művészet, így minden lépése tudatos kiútkeresés volt.
A dundee-i Duncan of Jordanstone Művészeti és Formatervezési Főiskolán grafikai tervezést tanult, majd a londoni Royal College of Art hallgatója lett, ahol film- és televíziós tanulmányokat folytatott. A fényképezés ekkor még csupán a tanterv egyik eleme volt, Watson azonban hamar felismerte, hogy ez a médium sokkal jobban érdekli, mint bármi más. A diploma megszerzése után Londonba költözött, ahol egy ideig a brit Védelmi Minisztériumnál dolgozott. Első gyermekének születése után visszatért Skóciába, és egy időre egy csokoládégyár alkalmazottja lett. Nem éppen az a karrierút, amelyből az ember a divatfotózás egyik legnagyobb alakját vizionálná.
És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a legtöbb életrajz hajlamos néhány mondattal átrohanni a történeten. A Wikipédia és a különböző AI-összefoglalók rendszerint annyit írnak, hogy „a hetvenes évek elején az Egyesült Államokba költözött, ahol elindult sikeres karrierje”. Mintha a sikerhez nem kellene más, mint repülőjegyet váltani LA-be. A valóság természetesen ennél jóval prózaibb volt.
1970-ben Watson és felesége, Elizabeth az USA-ba költözött. A család megélhetését kezdetben Elizabeth biztosította, aki Los Angelesben általános iskolai tanárként helyezkedett el. Nem hollywoodi partik és sztárokkal teli vacsorák várták őket, hanem egy új élet felépítésének minden bizonytalansága, spórolása és lemondása. Albert Watson eközben fényképezett. Nem megrendelések özöne zúdult rá, és nem nyíltak meg előtte azonnal a magazinok szerkesztőségei. Egyszerűen dolgozott, tanult, kísérletezett, és próbálta megtalálni a helyét egy számára teljesen új világban.
A fordulópont még ugyanabban az évben érkezett el. Watson kapcsolatba került a Max Factor egyik művészeti vezetőjével, aki lehetőséget adott számára egy próbafotózásra. Az elkészült képek közül kettőt a kozmetikai cég meg is vásárolt. A honorárium jószerivel nevetséges volt, ugyanakkor a megbízás kapcsolatokat hozott, és az első komoly visszajelzés volt arról, hogy érdemes folytatnia azt az utat, amelyre rálépett.
Watson képeiben már pályája elején volt valami nehezen megfogható különlegesség. A precíz világítás, a szoborszerű kompozíciók és a portrék szinte tapintható intenzitása hamar felkeltette az amerikai és európai magazinok figyelmét. Nem telt el sok idő, és olyan lapok kezdtek érdeklődni iránta, mint a Mademoiselle, a GQ vagy a Harper’s Bazaar.
Már ez önmagában figyelemre méltó teljesítmény volt. Egy skóciai fiatalember, aki néhány évvel korábban még egy csokoládégyárban dolgozott, hirtelen a nemzetközi divat- és magazinvilág ajtaján kopogtatott. Sokan egy egész karriert építenek arra, hogy egy ilyen szerkesztőség közelébe kerüljenek. Watson azonban ennél jóval gyorsabban haladt előre. Persze a tehetség mellett kellett némi szerencse és némi blöff is.
„A Max Factornak azt mondtam, hogy Los Angelesben már fotóztam hírességeket, bár nem rendelkeztem azzal a konkrét tapasztalattal, amit kerestek. Kockázatot vállaltam, és nagyon keményen dolgoztam, hogy az ügyfélnek valami olyat nyújtsak, ami messze túlmutat azon, amit előzetesen várt.”
1973-ban Albert Watson megkapta addigi pályafutása legjelentősebb megbízását. A Harper’s Bazaar karácsonyi számához Alfred Hitchcockot kellett lefényképeznie. Egy fiatal fotós számára ez önmagában is óriási lehetőség volt. Hitchcock ekkor már élő legenda volt. Az eredeti koncepció szerint Hitchcock szakácsruhában, egy sült pulykával pózolt volna egy klasszikus karácsonyi magazinfotó kedvéért. A felvételek el is készültek, de a rendező túl sablonosnak és túlzottan giccsesnek találta az eredményt. Ekkor vetették, hogy próbáljanak ki valami szokatlanabbat.
A később ikonikussá vált képen Hitchcock egy szalaggal átkötött, döglött libát tart a kezében. Érdekes módon a kép ötletét sok helyen tévesen Albert Watsonnak tulajdonítják. A fotós későbbi visszaemlékezései alapján azonban maga Hitchcock is aktívan részt vett a koncepció kialakításában. Ez persze semmit sem von le Watson érdemeiből.
A portré megjelenése után a szakma felfigyelt a nevére. A kép azóta is Albert Watson egyik legismertebb munkája, pedig az eltelt évtizedek során megannyi világhírű ember állt az objektívje elé, még Bill Clinton és II. Erzsébet királynő is.
Első könnyű azt gondolni, hogy Watson sikerének titka kizárólag a technikai tudásban vagy a szakmai alázatban rejlett. A valóságban azonban kivételes érzéke volt ahhoz is, hogyan oldja a hangulatot, és miként hozzon létre olyan légkört, amelyben a fényképezett személyből valami váratlan, emberi vagy éppen szokatlan tud előbukkanni.
Watson azonban maga is többször hangsúlyozta, hogy a jó portré nem a fényképezőgépnél kezdődik, hanem az embernél.
Pályafutása során színészek, zenészek, politikusok és modellek százait fényképezte. Egy idő után rájött, hogy a technika önmagában kevés. Ahhoz, hogy valakiről igazán emlékezetes portré készüljön, először bizalmat kell építeni. Nem manipulálni. Nem hízelegni. Hanem valódi érdeklődést mutatni.
Watson könyvében több alkalommal is beszél erről. Az egyik legismertebb történet Al Pacinóhoz kapcsolódik. A fotózás előtt megtudta, hogy a színész kedvenc itala egy citrommal felszolgált eszpresszó, ezért bérelt egy eszpresszógépet, beszerezte Pacino kedvenc kávéját, és gondoskodott róla, hogy minden készen álljon, mire a színész megérkezik.
Amikor Pacino belépett és kávét kért, pontosan azt kapta, amit szeretett. Watson később így emlékezett vissza: „Megtudtuk, mi a kedvenc kávéja – eszpresszó citrommal –, és béreltem egy eszpresszógépet, és vettem egy zacskóval a kedvenc kávéjából. Így amikor reggel bejött és kért egy csésze kávét, meg tudtam kínálni a kedvenc fajtájából, citrommal. Ez talán egy kicsit túlzás volt, de az ilyen dolgok nagyon sokat segítenek, amikor valakiről fényképet készítesz. Ezek az apró részletek.”
Első hallásra ez jelentéktelen történetnek tűnhet. Egy csésze kávé. Semmi több. Valójában azonban sokat elárul Watson munkamódszeréről. Miközben mások a lámpákon, objektíveken és technikai részleteken gondolkodtak, ő gyakran azon törte a fejét, hogyan érezhetné magát kényelmesebben az a személy, aki néhány perc múlva a kamera elé áll. Tudta, hogy a portré nem csupán arról szól, mit lát a fotós az alanyból. Legalább ennyire fontos az is, hogy az alany mit hajlandó megmutatni magából.
Buffon híres mondását – „Le style est l’homme même” – most egy kicsit más köntösben használjuk. Watson tulajdonképpen portréfotósként lett elkönyvelve, abban a legjobb. Egyesek divatfotósként, mások pedig reklámfotósként tekintenek rá. Mindegyik meghatározás igaz, mégis egyik sem írja le pontosan, ki is ő valójában. Watson esetében ugyanis nem a téma a lényeg. Ő maga a közös nevező.
Azt, hogy mitől lesz egy fotós igazán művészi, nem a témája határozza meg; Araki vagy Helmut Newton a BDSM-hatású képeikkel lettek hírhedtek. Ez azonban igazságtalan leegyszerűsítés lenne velük szemben. Nem a témájuk miatt váltak jelentőssé, hanem azért, mert nagybetűs fotóművészek és fényképészmesterek voltak, akik saját vizuális világot teremtettek. Albert Watsonra ugyanez igaz.
Bár legtöbben a hírességekről készült portréiról vagy a divatfotóiról ismerik, ez csak egy szelete az életműnek. A helyhiány és az összefoglalók kényszere miatt szinte minden róla szóló cikk óhatatlanul leegyszerűsíti a munkásságát. Kevesebben tudják, hogy kiváló tájfotós, városfotós és természetfotós is. Elég egymás mellé tenni két teljesen eltérő munkáját: a Tree in Mist, Fairy Glen, Isle of Skye, Scotland című 2013-as felvételt és a Strip Search – Vegas Fun City sorozat képeit. Az egyik ködbe burkolózó skót táj, a másik Las Vegas vibráló és kaotikus világa. Közös bennük, hogy egyiknek sincs szüksége hírességekre ahhoz, hogy működjön. És talán éppen ez Watson nagyságának egyik legjobb bizonyítéka.
Legismertebb képei között valóban sok a fekete-fehér fotó, ezért gyakran a monokróm képek mestereként emlegetik. A valóságban azonban ugyanilyen magabiztossággal dolgozott színes filmre is. Legyen szó portréról, reklámról, tájról vagy városi látképről, mindig ugyanaz a megszállott precizitás érződik a képein. A drámai fényhasználat, a határozott kontrasztok és a grafikai pontosság szinte minden munkájában jelen van. Watson nem a véletlen fotósa. Kompozíciói szoborszerűen felépítettek, a fények gondosan kontrolláltak, a legapróbb részletek is tudatos döntések eredményei.
Különleges képessége, hogy a legegyszerűbb témákat is jelentőségteljessé tudja tenni. Egy arc, egy kéz, egy kalap, egy sivatagi út vagy egy magányos fa ugyanazzal a figyelemmel és ugyanazzal a vizuális fegyelemmel jelenik meg a képein.
A divatfotó műfaját soha nem művelték annyian, mint manapság, mégis elég néhány percet eltölteni
Watson munkáival, hogy megértsük, mi választja el a mesterségbeli tudást a művészettől.
Az 1970-es évek közepe óta Albert Watson több mint száz Vogue-címlapot és közel ötven Rolling Stone-borítót készített. Emellett olyan márkák reklámkampányain dolgozott, mint a Prada, a Chanel, a Levi’s vagy a Gap. Ez önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy helyet biztosítson számára a fotográfia történetében. Az életmű azonban itt nem ér véget.
Watson neve elsősorban a divat- és portréfotózás kapcsán kerül elő, pedig munkái a filmiparba is mélyen benyúlnak. Kevesebben tudják, hogy számos ismert moziplakát alapjául az ő fényképei szolgáltak. Az Egy gésa emlékiratai, a Kill Bill, A Da Vinci-kód, a Chicago vagy a Flashdance vizuális világában egyaránt ott található Albert Watson kézjegye.
És ha már a filmeknél tartunk, érdemes egy pillantást vetni a zeneiparra is. A sors különös ajándéka, hogy Watson első jelentős albumborítója rögtön Grammy-díjat ért. 1975-ben a Mason Proffit zenekar Come and Gone című lemezének borítótervéért elnyerte a Grammy-díjat a legjobb albumborító (Best Album Package) kategóriában. A borítón látható indián portré ma is figyelemre méltó alkotás, különösen azok számára, akik a klasszikus indiánábrázolások vizuális hagyományait is ismerik.
Az évek során Watson a könnyűzene legnagyobb neveivel dolgozott együtt. Talán legismertebb albumborítói Sade nevéhez kötődnek. A Love Deluxe, a Lovers Rock és a The Best of Sade borítói nemcsak a zenei világ, hanem a fotográfia történetének is emlékezetes darabjai.
Watson készített borítókat Michael Jackson, Faith Evans, Aaliyah és a Black Eyed Peas számára is. Utóbbi együttes Monkey Business című albumának vizuális anyaga szintén az ő munkája.
A Rolling Stone magazinnal kialakított hosszú együttműködése révén a rockzene és a popkultúra szinte teljes panteonja megfordult a kamerája előtt. Mick Jagger, Paul McCartney, David Bowie és számos más legenda portréja fűződik a nevéhez. A kilencvenes évek hiphopkorszakának ikonikus arculatából is kivette a részét. Queen Latifah, Jay-Z, 2Pac vagy 50 Cent is a kamerája elé állt. Mennyivel jobb lenne a világ, ha utóbbiaknál csak Watson lőtt volna.
Miközben a közönség elsősorban a hírességekről készült portréit és divatfotóit ismerte meg, Albert Watson idejének jelentős részét mindig saját projektjeinek szentelte. Évtizedeken keresztül fényképezte azokat a helyeket és témákat, amelyek személyesen foglalkoztatták: Marrákes piacait, Las Vegas neonfényes világát, a Skóciához tartozó Orkney-szigetek nyers tájait vagy éppen a sivatag végtelen horizontját. Ezek a munkák ugyanúgy Albert Watson életművéhez tartoznak, mint a Vogue-címlapok vagy a világhírű portrék.
Fotóit az évek során a világ számos múzeumában és galériájában állították ki, miközben limitált példányszámú nagyításai a műgyűjtők körében is rendkívül keresetté váltak. Jól mutatja piaci értékét, hogy egy 1993-ban készült Kate Moss-portréjának nagyméretű nyomata 2007-ben 108 000 dollárért kelt el a londoni Christie’s aukcióján.
Watson számára azonban a fénykép soha nem ért véget az exponálás pillanatában. A szakmában sokan mesternyomat-készítőként is tekintenek rá. Mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogyan jelenik meg egy kép papíron, milyen tónusokkal, milyen méretben és milyen technikai minőségben kerül a néző elé. Az analóg fotográfia és a hagyományos laborfolyamatok elkötelezett híveként többször hangsúlyozta, hogy a fotósnak a kép teljes megszületéséért felelősséget kell vállalnia. Meggyőződése szerint minden fotósnak érdemes lenne megtapasztalnia saját képeinek laborálását és nagyítását, mert ez a folyamat ugyanúgy része az alkotásnak, mint maga a fényképezés.
Életművének megértéséhez talán még fontosabbak a könyvei. A Cyclops 1994-ben jelent meg, és nemcsak első nagy összegző albuma volt, hanem egyfajta ars poetica is. Ezt követte a marokkói utazásait feldolgozó Maroc (1998), majd a nagyszabású Albert Watson-kötet (2007). Ezek önmagukban is jelentős munkák, de korántsem fedik le teljes alkotói világát.
A UFO: Unified Fashion Objectives négy évtized divatfotóiból válogat, és talán a legjobb cáfolata annak a tévhitnek, hogy Watson csupán magazinfotós lett volna. A monumentális Strip Search projekt pedig Las Vegas világát mutatja be több száz fényképen keresztül. Nem turistaalbum, nem városbemutató könyv, hanem egy fotográfus személyes megszállottságának lenyomata.
És ott van a Taschen gondozásában megjelent Kaos is, amely talán az egyik legátfogóbb keresztmetszet Watson pályafutásáról. A több száz oldalas kötet szinte enciklopédikus részletességgel mutatja be azt a vizuális univerzumot, amelyet több mint fél évszázad alatt épített fel.
Albert Watson pályafutása során királyokat, államfőket, filmsztárokat, zenészeket és üzleti vezetőket fényképezett. Ennyi különböző személyiség között lehetetlen pusztán technikai tudással boldogulni. Watson munkamódszerét legalább annyira jellemzi a pszichológiai érzék, mint a fények és objektívek ismerete.
Az Al Pacinóval kapcsolatos történet csak egy példa volt erre. A legismertebb talán Steve Jobshoz kötődik. Watson készítette ugyanis azt a fekete-fehér portrét, amely később Walter Isaacson Steve Jobs-életrajzának borítójára került, és amely mára szinte elválaszthatatlanul összeforrt az Apple alapítójának nyilvános arculatával. Ha ma valaki felidézi Steve Jobs arcát, jó eséllyel ez a fénykép jelenik meg előtte.
A fotózás azonban korántsem indult ideálisan. Jobs híresen nem rajongott a fotózásokért. Türelmetlen volt, elfoglalt, és nem különösebben érdekelte, hogy a kamera mögött világhírű fotós áll-e vagy egy kezdő. Watsonnak mindössze húsz percet adott arra, hogy elkészítse a portrét.
Amikor Steve Jobs a kamera elé ült, egy szokatlan instrukciót adott neki. Arra kérte, nézzen az objektívbe úgy, mintha egy asztal túloldalán olyan emberek ülnének, akik nem értenek egyet vele, ő azonban pontosan tudja, hogy igaza van.
Jobs azonnal megértette a helyzetet. „Ez könnyű” – válaszolta. – „Én minden nap így élek.”
Így született a blöffpápa és techlátnok varázsló szuggesztív portréja. A fotó annyira tetszett Jobsnak, hogy haláláig az íróasztalán tartotta.
Mick Jagger és a leopárd híres találkozása sem AI. A két arc textúrájának és vad tekintetének összeolvadása a poptörténelem egyik legerősebb képe lett. Elegáns és nyugtalanító egyszerre. Már önmagában az is figyelemre méltó, hogy egy ilyen jelenet egyáltalán létrejöhetett. A leopárd nem tartozik azok közé az állatok közé, amelyek könnyen kiszámíthatóvá vagy együttműködővé válnak a kamera előtt. A fotó elkészítéséhez hosszú előkészítésre, türelemre és jelentős kockázatvállalásra volt szükség. A végeredmény azonban olyan természetességgel hat, mintha a világ legmagától értetődőbb dolga lenne, hogy Mick Jagger és egy nagymacska ugyanabban az autóban utazik.
Hasonlóan érdekes történet kapcsolódik Andy Warholhoz is. Ma már nehéz elképzelni, de volt idő, amikor Warhol nem a pop-art megkérdőjelezhetetlen legendájaként, hanem egy furcsa, provokatív művészként szerepelt a nyilvánosság előtt. Egyesek rajongtak érte, mások egyfajta művészeti gépezetként tekintettek rá. Watson több alkalommal is fényképezte.
Az egyik legismertebb sorozat egy német divatmagazin számára készült, ahol Warhol különféle extravagáns szemüvegekben és napszemüvegekben pózolt. A képek egyszerre játékosak és kissé abszurdak, tökéletesen illeszkedve ahhoz a karakterhez, amelyet Warhol a nyilvánosság előtt felépített. A sorozatnak több különös darabja is született, de van egy Watson-fotó, amelyet még sok rajongó sem köt össze elsőre a fotóssal.
A sorozatnak több különös darabja is született, amelyet még sok rajongó sem köt össze elsőre a fotóssal. Ilyen a szomorkásan humoros strandröplabdázó Andy Warhol képe. Nem a múzeumokban őrzött pop-art ikont látjuk rajta, hanem egy esendőbb, hétköznapibb figurát. Külön érdekesség, hogy a kép akkor készült, amikor sem Watson, sem Warhol nem számított még annak a kulturális intézménynek, amelyként ma gondolunk rájuk
Ha azt hinnénk, hogy világsztárokkal, luxusmárkákkal és magazinokkal dolgozni csupa csillogás és szórakozás, érdemes néha az érem másik oldalára is pillantani.
Albert Watson pályafutása során hírességek százait fényképezte le. A legtöbbjükkel megtalálta a közös hangot, még akkor is, ha a kamera elé ülők között akadtak filmsztárok, rocksztárok, politikusok vagy különc művészek. Egy név azonban különösen rossz emlékként maradt meg számára.
Chuck Berry.
A rock and roll egyik legnagyobb úttörője zenei értelemben legenda volt, emberileg azonban Watson visszaemlékezései szerint az egyik legnehezebb alany, akivel valaha találkozott. A fotózás New Orleansban zajlott a Rolling Stone magazin számára. A stáb már az első percekben érezte, hogy nem lesz könnyű dolguk. Berry rendkívül türelmetlenül és lekezelően viselkedett, és egyértelművé tette, hogy nem kíván sok időt szánni a fotózásra. Állítólag közölte, hogy mindössze egyetlen exponálást engedélyez.
A helyzetet tovább nehezítette, hogy a fotózás előkészítéséhez Watsonnak szüksége volt egy teszt-Polaroidra, amely akkoriban a világítás és a fehéregyensúly ellenőrzésének bevett része volt. Berry ezt már önmagában is időpazarlásnak tekintette, és hamar jelezte, hogy távozni készül. Watson végül mindössze néhány képkockát tudott elkészíteni, mielőtt a zenész faképnél hagyta a stábot.
A történet azért maradt emlékezetes, mert Watson általában rendkívül diplomatikusan nyilatkozott korábbi alanyairól. Chuck Berry esetében azonban nem rejtette véka alá a véleményét: „Egy seggfej volt. Életemben többet nem voltam hajlandó lefotózni, a tiszteletlenséget nem tolerálom.”
Később több interjúban is úgy emlékezett vissza rá, mint pályafutása egyik legkellemetlenebb fotózási élményére. A történet végül egy személyes döntéssel zárult: Watson megfogadta, hogy többé nem dolgozik Chuck Berryvel. Nem azért, mert a fotózás technikailag sikertelen lett volna. Nem azért, mert nem született használható kép. Hanem azért, mert egy ponton fontosabbnak tartotta a kölcsönös tiszteletet, mint egy újabb híres nevet a portfóliójában.
Érdekes történet kapcsolódik ahhoz a fotózásához is, amelyet Ostiában, Róma tengerparti városrészében szeretett volna megvalósítani. Először a Vatikánt kellett meggyőznie arról, hogy nem készülnek erotikus vagy meztelen felvételek a környék templomainál. Később azonban kiderült, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb.
A terület jogi státusza meglehetősen kaotikus volt, és a gyakorlatban a helyi szervezett bűnözés befolyása legalább akkora szerepet játszott, mint a hivatalos hatóságoké. Watsonnak végül közel két és fél hónapjába telt megszereznie az összes szükséges engedélyt, mivel nemcsak az állami szervekkel, hanem a helyi maffiával is egyeztetnie kellett.
A sztori végül szinte filmszerű fordulatot vett. Miután mindkét fél rábólintott a projektre – a maffia állítólag mindössze 500 dolláros „belépődíjat” kért –, Watson zavartalanul dolgozhatott azon a területen, amelyet a hivatalos szervek mellett a helyi alvilág is a sajátjának tekintett.
Bár Albert Watson pályafutása során ritkán keveredett jogi vitákba, amikor a saját munkáiról és szerzői jogairól van szó, kifejezetten keményen lép fel.
2018-ban 25 millió dolláros pert indított a Richemont luxuscsoport ellen, amely többek között a Cartier tulajdonosa is. Watson állítása szerint a Cartier egyik promóciós kampányában engedély és megfelelő díjazás nélkül használták fel az egyik legismertebb fotóját: azt az 1992-es képet, amelyen Mick Jagger arca egy leopárd arcával olvad össze.
A fotó nem csupán egy sikeres portré volt, hanem Watson életművének egyik legismertebb és leggyakrabban reprodukált alkotása. A fotós szerint a kampány olyan mértékben épített a kép vizuális megoldására, hogy az már a szerzői jogok megsértésének minősült.
Albert Watson legismertebb képei közül sok a nyolcvanas és kilencvenes évek szupermodelljeiről készült. Ezek a fotók már a maguk korában is nagyot mentek, de érdekes módon több ikonikus felvételt a véletlen szülte. Persze a véletlen önmagában kevés. Fel kell ismerni, amikor megjelenik.
A Naomi Campbell-lel közös munkái közül különösen emlékezetes az 1989-es Palm Springs-i fotózás, amely az Italian Vogue számára készült a kaliforniai sivatagban. Watson egész pályafutása során a kontrasztok, a formák és a grafikai erő megszállottja volt. A híres Naomi Campbell, On the Rocks fotó sem egy előre megtervezett beállítás eredménye.
A történet szerint a szünetben figyelt fel arra, hogy Naomi a perzselő kaliforniai nap elől egy napernyő árnyékába húzódott. Watson azonnal meglátta a jelenetben rejlő lehetőséget. Az erős ellenfényben a modell markáns profilja és tökéletes arányai szinte szoborszerűen rajzolódtak ki. Később úgy emlékezett vissza a pillanatra, mintha egy ókori egyiptomi istenség alakja jelent volna meg előtte a sivatagi fényben. A végeredmény a divatfotográfia egyik legismertebb Naomi Campbell-portréja lett.
Egy másik emlékezetes történet két évvel később, 1991-ben játszódott Los Angelesben. Watson éppen Naomi Campbellt fényképezte a Sunset Boulevard környékén a Vogue számára, amikor teljesen váratlanul feltűnt Mike Tyson. A nehézsúlyú világbajnok bokszoló korábban már dolgozott Watsonnal, így amikor meglátta a stábot, megállt a motorjával és odament köszönni.
Watson, amint meglátta együtt Naomi Campbellt és Mike Tysont, azonnal felismerte a helyzet erejét. Gyorsan felültette Naomit Tyson motorjára, és elkészített egy teljesen spontán képsorozatot. Nem volt külön koncepció, nem volt előzetes tervezés vagy storyboard. Mindössze néhány perc és két olyan ember, akik akkoriban saját területük abszolút csúcsán álltak.
Természetesen nem Naomi Campbell az egyetlen példa arra, amikor Watson legjobb képei nem a gondosan megtervezett forgatókönyvet követték. Ilyen a legendás Golden Boy-fotó története is. Watson egy másik forgatás után meglátott egy kisfiút, majd felvetette a szülőknek, hogy szeretné aranyszínű festékkel befújni, és gyorsan készíteni róla néhány felvételt.
Mivel a gyerekek nem modellek, így nem lehet őket hosszasan instruálni, világításokat cserélgetni vagy végtelen számú próbafelvételt készíteni velük. Watson pontosan tudta, hogy csupán percei vannak, nem órái. A visszaemlékezések szerint mindössze két Polaroid tesztkép és néhány éles exponálás készült. Ezután a kisfiú egyszerűen elveszítette az érdeklődését, megijedt az egész helyzettől, és közölte: „Most már szeretnék hazamenni.” A fotózás ezzel véget is ért, de a zseniális kép már a filmen volt.
Az egyik személyes kedvencem az Yvette Lozano in Bathtub, Berlin, 1990 című fotó, amely eredetileg a német Marie Claire magazin számára készült. Az alaphelyzet önmagában nem különösebben rendkívüli: egy férfi ül a fürdőkád mellett újságot olvasva, Yvette Lozano pedig a jelenet része. A képsorozat azonban nem ettől válik érdekessé.
Watson szokásához híven nem elégedett meg az első beállítással. Más szögeket kezdett keresni, más nézőpontokból vizsgálta ugyanazt a jelenetet. Ekkor született meg az a felvétel, amely ma jóval emlékezetesebb, mint az eredeti koncepció. Minden szaniteres cég álma egy ilyen reklámfotó.
Egyes történeteknek nehéz átadni a valódi jelentőségét. Albert Watson 1993. január 16-án a German Vogue megbízásából utazott a marokkói Marrákesbe, hogy egy „bőr és szépség” tematikájú anyagot készítsen az akkor még mindössze tizenkilenc éves Kate Mossal.
A munka 14 órás maratoni hajtás volt. Egész nap megállás nélkül dolgoztak a tűző napon és a sivatagi porban. Watson visszaemlékezése szerint Kate egyetlen panaszszó nélkül tette a dolgát. Fegyelmezetten, ösztönösen mozgott a kamera előtt, és már fiatalon is pontosan értette, hogyan működik a fotózás.
A nap végén, este hat óra körül, amikor a munka már befejeződött, Kate odalépett Watsonhoz, és félénken csak annyit mondott: „Szeretném, ha tudnád, hogy ma van a születésnapom.”
Aznap töltötte be a tizenkilencedik életévét. A hosszú fotózás alatt azonban egyetlenegyszer sem említette ezt, nehogy a figyelem elterelődjön a munkáról. Watson elképedt a fiatal modell profizmusán, és felajánlotta, hogy készítsenek még néhány kötetlenebb, személyesebb felvételt a lemenő nap fényében. Felmentek egy marrákesi tetőteraszra, ahol a lágy esti fényben elkészültek azok a híres portrék, amelyek később a divatfotográfia legismertebb és legkeresettebb képei közé emelkedtek.
Ez a pillanat valószínűleg Watson számára is különleges jelentőséggel bírt, hiszen évekkel később egy teljes könyvet szentelt ezeknek a felvételeknek. Érdemes minden bulváros felhangtól elvonatkoztatni. Egyszerűen arról van szó, hogy fotósként megihlette a helyzet. Pedig addigra már a világ legismertebb sztárjai közül sokakat fényképezett.
Van valami különösen szép abban, hogy egy tizennégy órás munkanap végén sem a modell, sem a fotós nem akart még hazamenni. Egyszerűen kedvük volt tovább fényképezni. L’art pour l’art. A modell és a fotós közötti ritka, őszinte alkotói pillanat volt ez.
A sorozathoz Watson Polaroid kamerát is használt. Évekkel később a Polaroid hátoldalát – a lehúzott emulziós réteget – nagy felbontásban beszkennelte. Az ott megmaradt kémiai nyomok, foltok és szabálytalan szélek adták a képek jellegzetes, tejszerű, szépiaszerű keretét és időtlen textúráját, amely ma már szinte elválaszthatatlan része a sorozat vizuális világának.
Watson képeiről lehet beszélni. Sőt, órákon át lehet elemezni a világításait, a kompozícióit, a technikai megoldásait és a mögöttük húzódó történeteket. De talán még jobb egyszerűen csak nézni őket.
Nézni és hagyni, hogy működjenek.
Kevés fotós volt képes arra, amire ő. A fény és az árnyék játékából sejtelmes, légies félisteneket formált. Egyetlen tekintetből történetet, egyetlen gesztusból karaktert épített. Nem dokumentálta az embereket, hanem mitológiát teremtett köréjük. Elég megnézni a Sade Aduról készült képeit. Nehéz megfogalmazni, mit látunk rajtuk. Mintha nem is egy embert, hanem magát a zenét sikerült volna lefényképeznie. Létezhet ilyen? Watson képei szerint igen.
Munkái messze túlmutatnak a divatfotó vagy a sztárportré hagyományos szerepkörén. Nem egyszerűen egy korszakot dokumentálnak, hanem alakították is azt. Hatásuk ma is ott van a kortárs fotográfiában, a reklámokban, a divatmagazinokban és azoknak a fiatal alkotóknak a munkáiban, akik talán nem is tudják, hogy Watson nyomdokain járnak.
A fotográfia történetében sok kiváló technikus, sok jó szemű dokumentarista és sok sikeres divatfotós akadt. Albert Watson azonban valami más. Ő nem lát, hanem céloz a küklopsz egyszemén át. A találat pedig egy kép az örökkévalóságnak.
