„Pen&Pixel, a Dél nem viccel, ha meglátsz egy borítót, le a sliccel” – ezzel a kínrímpárral nyitnám meg ezt a cikket. Itt mindent lehet. Ők sértődnének meg rajta a legkevésbé.
A houstoni tervezőcsapat lényegében arra rendezkedett be, hogy a déli rapperek és gengszterrapperek legőrültebb elképzeléseit is képpé formálja. Jelentem: sikerült. És közben – részben ösztönösen, részben nagyon is tudatosan – tökéletesen alkalmazták a marketing egyik hüvelykujjszabályát is: különböztesd meg magad, hogy észrevegyenek. Ez is összejött. A Pen&Pixel borítóinak ugyanis pontosan ez volt az egyik feladatuk: megakasztani a lemezboltban válogató tekintetet. Ha ehhez gyémánttal kirakott betűk, lángoló városok, luxusautók, fegyverek, pénzkötegek és fizikailag nehezen értelmezhető mennyiségű arany kellett, hát legyen.
Az első lenéző fintor után azonban érdemes kicsit mélyebbre ásni a déli rap sűrűjében. Ugyanis kincseket találunk – és nem csak a borítókon.
A csúfság dicsérete
Mielőtt elvesznénk a giccs és az elborult esztétikák bugyraiban, pár dolgot nem árt tisztázni.
Egy ilyen válogatás – főleg a rapzenét kevésbé ismerők körében – könnyen megerősítheti azt a sztereotípiát, hogy na, ezek is ennyit érnek. Ezért úgy lenne igazságos, ha az európai fehérkenyerek rémes borítóiból is összeraknánk egyszer egy válogatást. De fedje őket inkább a jótékony homály leple.
Ami viszont fontos fegyvertény: ezeket az albumborítókat mind ugyanaz a kis csapat követte el. És nemhogy börtönt nem kaptak érte, idővel legendákká váltak. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy jó pár lemez hiphop-mérföldkővé váljon – és nem csak a déliek szerint.
A sznobok figyelmébe pedig Karl Rosenkranz 1853-ban megjelent A rút esztétikája című munkáját ajánlom, melynek egyik alapgondolata, hogy az esztétikát nem lehet kizárólag a szép filozófiájaként felfogni. Rosenkranznál a rút a szép negációja, dialektikus ellentéte: nem egyszerűen valami, ami kívül esik a szépen, hanem éppen hozzá képest válik értelmezhetővé. Rosenkranz olyan kategóriákat különít el, mint a formátlanság, a helytelenség és a deformáció. Ami meglepően jól alkalmazható ezekre a borítókra is, mert néha úgy tűnik, a létező összes esztétikai hibát elkövetik, amit egy kompozícióban el lehet. Talán pont ezért maradnak meg ennyire a fejedben.
Nietzsche A tragédia születésében más irányból jut hasonlóan érdekes problémához: hogyan képes a rút és a diszharmonikus esztétikai élvezetet okozni? A tragikus művészetben a szenvedés, a pusztulás és a diszharmónia nem feltétlenül rombolja le az esztétikai élményt – annak részévé válhat. Nietzsche ezt többek között a zenei disszonanciához hasonlítja: valami attól még, hogy önmagában feszültséget kelt, az egész részeként esztétikai gyönyört okozhat. És valahol itt érünk vissza a Pen&Pixelhez. Ezek a borítók rémesek. De valahol rémesen szépek is.
Gillo Dorfles olasz művészetkritikus és esztéta szerint a giccs a művészet tulajdonságait hordozza, miközben valójában annak meghamisítása, olcsó szemfényvesztése. Na, itt nincs ilyen. Ezek a borítók nem csapnak be, és nem árulnak zsákbamacskát, az biztos.
Dorfles A giccs. A rossz ízlés antológiája című, több szerző írásait összegyűjtő kötetében a giccset nem egyszerűen a rossz ízlés néhány látványos túlkapásaként kezeli. Sokkal inkább a modern tömegkultúra átható jelenségeként, amely a művészet, a reklám, a politika, a vallás, az építészet és a mindennapi tárgykultúra világában egyaránt felbukkanhat. Hajlamosak vagyunk ugyanis giccsnek nevezni mindent, ami aranyozott, habos-babos, túldíszített és túlságosan színes. Pedig egy steril, személytelen minimalizmus is lehet ugyanolyan hamis, ha nem belső szükségszerűségből születik, csak a jó ízlés aktuális formuláit utánozza.
Mi az autentikusabb? Ha az utcáról érkező, sokszor valóban nehéz körülmények közül induló fekete rapperek a saját – legyen az akár elcseszett, harsány vagy túlzó – ízlésük szerint csináltatják meg a borítóikat, vagy ha jó iskolákban szocializálódott fehérek döntik el helyettük, mi számít szépnek?
Mert ezekben a déli rapalbumokban éppen az az egyik zseniális, hogy vizuálisan sem próbáltak feltétlenül megfelelni annak, amit a hagyományos zeneipar jó ízlésnek tartott. A Pen&Pixel ügyfelei között rengeteg független és regionális előadó, illetve kiadó volt, és maguk a rapperek gyakran közvetlenül részt vettek a borítók koncepciójának kialakításában. Aztán közülük néhányan akkorára nőttek, hogy már a nagy zeneipari szereplőknek kellett hozzájuk alkalmazkodniuk.
A legszebb pedig az egészben, hogy ami első pillantásra regionális ízlésficamnak tűnhetett, abból idővel országos üzlet lett. A Pen&Pixel által kialakított vizuális nyelv összeforrt a No Limit és a Cash Money felemelkedésével, és több, ebben az esztétikában megjelent album platinalemez lett. Természetesen ne gondoljuk, hogy az iskolázatlan feketék mind ilyen albumborítót szerettek volna. KRS-One például egy darabig hajléktalan is volt, mégis teljesen vállalható, sokszor kifejezetten visszafogott borítói vannak. Sok rappernek klasszikus értelemben véve is jó ízlése volt. Na, ebben a cikkben nem róluk lesz szó.
Comin’ Out Hard, avagy a kezdetek
A Pen & Pixel Graphics Inc. egy houstoni grafikai stúdió volt, amely elsősorban zenei albumborítókra specializálódott, és leginkább a déli hiphop, azon belül is a gangsta rap vizuális világával forrt össze. Hosszú ideig olyan meghatározó déli kiadóknak dolgoztak, mint a No Limit Records, a Cash Money Records vagy a Suave House Records.
A céget 1992 szeptemberében alapította az Aaron és Shawn Brauch testvérpár. Mire 2003-ban lehúzták a rolót, 6–8 ezer ügyféllel dolgoztak, és saját beszámolóik szerint közel húszezer albumborító került ki a kezük alól. Tizenegy év alatt egy egészen furcsa, de mára már művészet- és dizájntörténetileg is markáns életművet hagytak maguk után.
A bezárás okaként a testvérek később az internetes zeneletöltés térnyerését és a zeneipar átalakulását említették, de volt egy sokkal váratlanabb tényező is: szeptember 11. A támadások után állításuk szerint számos ügyfelük egyszerűen nem akart többé Houstonba repülni. Márpedig a Pen&Pixel munkamódszerének fontos része volt a személyes találkozás, a közös ötletelés és a fotózás.
Karrierjüket a houstoni Rap-A-Lot Recordsnál kezdték, majd saját stúdiót nyitottak, amikor felismerték, mekkora kereslet van erre az újfajta rapgrafikára. És itt érdemes egy pillanatra megállni. Ezek a borítók a CD-korszak gyermekei voltak. Nem hatalmas vásznakra készültek: mindazt a gyémántot, lángot, Bentley-t, pénzesőt, felhőkarcolót és lehetetlen perspektívát egy CD-tok néhány négyzetcentiméterére kellett bezsúfolni. Vagyis nem arról van szó, hogy vinylméretben még elegánsan összeállt volna a kompozíció, aztán kicsiben valahogy félrement. Ilyennek készült.
A Brauch bratyók cége idővel a „bling-bling” korszak egyik legmeghatározóbb vizuális műhelyévé vált. Filozófiájukat két szóval össze lehet foglalni: more is more.
Golyók, golyónyomok, luxusautók, drogok, tűz, robbanások, aranyláncok, drágakövek, dollárkötegek, pénzeső, nők, pezsgő és a gazdagság minden elképzelhető kelléke. A képeket irreális, mai szemmel sokszor egyenesen gagyinak ható fotómontázsok jellemezték, amelyekben a perspektíva, a méretarány és időnként a fizika törvényei is inkább csak ajánlások voltak. Csakhogy van itt valami, amit könnyű félreérteni.
A Pen&Pixel borítóit sokan nevezték hivalkodónak, ízléstelennek vagy egyszerűen nevetségesnek. De ebben a túlzásban gyakran humor is volt. És ami még fontosabb: ezeket az őrültségeket nem egyszerűen a Pen&Pixel találta ki, majd rákényszerítette a rapperekre. A borítók közös munkában születtek.
A kliens elmondta, mit szeretne, Shawn Brauch pedig már az egyeztetés közben skiccelni kezdett.
A vázlat lett a recept: ebből derült ki, milyen fotókra, tárgyakra, autókra, ékszerekre és egyéb
elemekre lesz szükség. Innen ered maga a név is: előbb jött a pen, vagyis a ceruza és a
kézzel készített vázlat, aztán a pixel, amikor mindez átkerült a számítógépre.
A technikai háttér ráadásul jóval komolyabb volt annál, mint amit ezeknek a képeknek a mai „Photoshop-katasztrófa” bája sugall. Saját fotóarchívumot építettek. Ha például szükségük volt egy Rolls-Royce-ra vagy Bentley-re, elmentek egy kereskedésbe, és akár több száz felvételt készítettek ugyanarról az autóról különböző szögekből. Feljegyezték a fényviszonyokat is, hogy amikor később a stúdióban lefotózott rapper fejét és testét beleillesztették a jelenetbe, legalább a fények ugyanabból az univerzumból érkezzenek.
És aztán jöhetett a Photoshop. Egyetlen borító akár kétszáz rétegből is felépülhetett. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy minden ötletre rábólintottak. Shawn Brauch visszaemlékezései szerint nekik is voltak határaik, és bizonyos koncepciókat visszautasítottak. Jól olvasod: voltak ezeknél ízléstelenebb tervek is.
Ami a pixel mögött van: műhelytitkok
Mai szemmel egy fiatal talán nem is érti, mi volt ebben olyan különleges. Hiszen ma egy jobb géppel, némi Photoshop-ismerettel ugyanezt akár a kisszobájában is összerakhatná. De ne feledjük: ez a kilencvenes évek. Ráadásul annak is az eleje.
Először is: nem létezett a mai értelemben vett internetes stockfotózás. Nem írtad be, hogy „Rolls-Royce side view”, aztán válogattál kétszáz találat közül. A Pen&Pixel ezért saját fotóarchívumot épített. Ha kellett egy luxusautó, elmentek egy kereskedésbe, és körbefotózták. Ha kellett egy ékszer vagy egy 50-es kaliberű golyózápor, lefényképezték. Nem egy képet készítettek róluk, hanem rengeteget, különböző szögekből. A tárgy később bekerült az archívumba, és egy következő borítón újra fel lehetett használni. Tulajdonképpen megépítették a saját stockfotó-adatbázisukat, csak éppen Google, Shutterstock és iStock nélkül.
És maga a számítógépes grafika is egészen mást jelentett akkor, mint ma. A Photoshop 1990-ben jelent meg, a Pen&Pixel pedig 1992-ben alakult. Vagyis nem egy kiforrott, évtizedek óta használt technológiával dolgoztak, hanem lényegében akkor tanulták a digitális képmanipuláció lehetőségeit, amikor maga a technológia is gyerekcipőben járt. Shawn Brauch visszaemlékezése szerint a korai Photoshopban egy rossz döntést sem lehetett olyan elegánsan visszacsinálni, mint ma: ha egy műveletet véglegesítettél, annak következménye volt.
A képek éles, szinte oda nem illő kivágásai és a túlzó effektek azért lettek ilyenek, mert a korabeli számítógépek azonnal összeomlottak volna, ha finom, elmosott átmenetekkel próbálnak meg 100-200 különböző képréteget összedolgozni. A merev textúrák és a vakító fényhatások (lens flare) a technikai kényszer szülöttei voltak. Ezért kényszerültek a nyers, éles kivágásokra és a hatalmas fényvillanásokra, hogy elrejtsék a hibákat – ez a technikai korlát hozta létre a mára ikonikussá vált stílust. A másik, amit mai fejjel nehéz elképzelni, hogy annyira új volt a számítógépes dizájn, hogy menő volt számítógéppel tervezett borítót kiadni akkor is, ha szarul nézett ki. Ráadásul mindez brutális technikai költségekkel járt.
Shawn Brauch elmondása szerint az egyik korai Apple Macintosh Quadra 800-asuk önmagában körülbelül 17 000 dollárba került. A hozzá tartozó nyomtató majdnem 3000, a monitor pedig több mint 2000 dollár volt. És akkor még nem vettünk szoftvert, háttértárat, szkennert, fényképezőgépet, stúdiófelszerelést, és nem fizettünk egyetlen grafikust sem. Elég jól lekövethető az is, hogy mennyibe került náluk egy albumborító. Az egyszerűbb (basic) borítók ára 150 és 350 dollár között mozgott. Kevesebb réteget, egyszerűbb tipográfiát és minimális utómunkát tartalmaztak. Az extravagáns (Outlandish) „Bling-Bling” borítókért 700 és 6000 dollár közötti összeget kértek el. Ide tartoztak a híres, gyémántokkal kirakott, lángoló, luxusautókkal és helikopterekkel túlzsúfolt dizájnok is.
A legérdekesebb borítók és albumok történetei
Ha egy brigád közel húszezer borítót tervezett, akkor azok nem lehettek mind gyémántbetűs, lángoló, Bentley-s bling-bling rémálmok. A Pen&Pixel életműve jóval változatosabb annál, mint amire a leghírhedtebb munkáik alapján gondolnánk. Dolgoztak a Geto Boys környezetében, a Three 6 Mafiának, Mack 10nek, a Westside Connectionnek és még egy rakás olyan előadónak, akiket elsőre nem feltétlenül kötnél hozzájuk. Mielőtt azonban belecsapunk a giccslecsóba, muszáj beszélnünk néhány olyan lemezről, amely nem feltétlenül a Pen&Pixel legelborultabb oldalát mutatja, zenetörténetileg viszont annál fontosabb.
8Ball & MJG 1993-as Comin’ Out Hard című debütálása például ilyen. A borító mai szemmel egyáltalán nem sokkoló, pedig nemcsak a korai memphisi és déli rap egyik meghatározó lemezéről beszélünk, hanem a Pen&Pixel történetének is kulcsfontosságú darabjáról. A Three 6 Mafia 1995-ös Mystic Stylez albuma szintén megkerülhetetlen, ha a memphisi rapről beszélünk. Maga a lemez a horrorcore és a sötét memphisi hangzás egyik alapműve, és olyan zenei világot épített, amelynek hatását évtizedekkel később, a trap korszakában is bőven hallani lehetett. Ez se egy klasszik Pixel borító
És akkor ott van South Park Mexican, vagyis SPM Hillwood című lemeze. Az ő története már sokkal sötétebb.
Carlos Coy houstoni rapperként a kilencvenes évek második felétől komoly regionális karriert épített fel, és a Chicano rap egyik jelentős alakjává vált. A South Park Mexican művésznevet mexikói származásából és Houston South Park negyedéből rakta össze, ahol felnőtt. Aztán a karrierjét nem a zeneipar, hanem saját maga vágta gajra.
Coyt 2002-ben bűnösnek találták egy kilencéves kislány súlyos szexuális bántalmazásában, és 45 év szabadságvesztésre ítélték. Jelenleg is büntetését tölti.
És nem ő az egyetlen szereplője azoknak a történetnek, ahol a lemezborítók mögötti valóság jóval sötétebb lett annál, amit még a Pen&Pixel Photoshopban össze tudott rakni. Mystikal történetében szintén vannak súlyos szexuális bűncselekmények és büntetőeljárások, C-Murder pedig életfogytiglani szabadságvesztését tölti egy 16 éves fiú 2002-es meggyilkolásáért.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezek a srácok nem vicceltek, a fél west coast, tokkal-vonóval stúdió gengszter hozzájuk képest.
A borítók Da Vincije
Most következzen az, amiért jöttél. Pixelék 1992-ben kezdték meg működésüket, és az egyik legelső – Shawn Brauch szerint konkrétan az első – rapalbum, amelyen dolgoztak, a Geto Boys-tag Willie D szólólemeze, az I’m Goin’ Out Lika Soldier volt. Itt még nem gurultak el teljesen a gyógyszerek. Vagy legalábbis még nem hatottak eléggé.
1994-re ellenben már kezdett kialakulni az a fajta, szürrealizmusba hajló túltolás, amely később feltette őket a térképre. E.S.G. debütáló albuma, az Ocean of Funk már kellően ihletett alkotás. Csak a reneszánsz festők térkompozícióihoz tudom hasonlítani.
Én személy szerint az első igazi bling-bling klasszikust az oaklandi 3X Krazy 1997-es debütáló albumától, a Stackin Chips-től számolom. Itt már teljes pompájában ragyog az aranyozott katyvaszkavalkád. Már szinte minden ott van, amiből később recept lesz: az arany, a pénz, a lehetetlen tér, a túlzás és az az érzés, hogy a grafikus minden egyes alkalommal feltette magának a kérdést: ráfér még valami? Ráfért.
A mesteri kompozíció – és tulajdonképpen az egész későbbi blueprint – ugyanebben az időszakban kezdett végleges formát ölteni. A Big Tymers 1997-es debütálása, a How You Luv That például már nem csap be. Az, ami. Azt adja, amit látsz.
Mannie Fresh és Birdman duóját ekkor még nem mindenki vette komolyan, holott Master P No Limitje mellett éppen a Cash Money volt az a másik déli birodalom, amely néhány év alatt alapjaiban rendezte át az amerikai rap erőviszonyait.
Birdman az üzleti oldalt vitte, Mannie Fresh pedig producerként gyakorlatilag megteremtette a kiadó klasszikus korszakának hangzását. A Cash Money olyan előadókat emelt országos ismertségbe, mint Juvenile, B.G. és mindenekelőtt Lil Wayne. Néhány évvel később pedig már nem azon kellett gondolkodni, hogy komolyan kell-e venni őket, hanem azon, hogy mégis honnan a francból jött ennyi pénz. Erre mondják, hogy valamit tökélyre fejlesztettek.
Innentől kezdve a Pen&Pixel világában tényleg minden lemez aranyból vagy gyémántból készült. A legviccesebb – és egyben legijesztőbb – pedig az, hogy idővel a falra akasztott lemezek közül is egyre több lett valóban arany- vagy platinalemez. Nem fogom minden albumnál külön felsorolni az eladási adatokat, de ezen a vidéken ekkor már röpködtek az arany-, platina- és multiplatina minősítések, miközben Gang Starr például egész életében alig hozott össze egy aranyat.
1998, a bling-bling éve
Valami furcsa oknál fogva a No Limit kiadó albumai hozzánk, ide Európába is könnyebben eljutottak. Pedig a vegytiszta, 24 karátos Pen & Pixel-borítók náluk igazán 1998 környékén szabadultak el. Nem tudom, mi történt abban az évben. Tiszta kokóhoz jutottak, vagy pont hogy nem, de 1998 a Pen & Pixel egyik legdurvább éve. Szinte nem tudtak hibázni – vagyis pontosabban: csak hibáztak. Ennyi túltolt dolgot se előtte, se utána nem nagyon alkottak. Mármint rossz borítót igen, de ennyire tökéletesen rosszat már sokkal ritkábban.
Elég csak egymás mellé tenni Silkk the Shocker első két albumának borítóját. Az 1996-os The Shocker után két évvel megjelent a Charge It 2 da Game, és kottázható a különbség, annak ellenére, hogy mindkettőn a Pen & Pixel dolgozott. Utóbbinál már nincs fék: arany, tűz, robbanás, pénz, lehetetlen perspektíva és Silkk, mintha egy különösen rosszul sikerült reneszánsz oltárképről nézne vissza ránk. És természetesen platinalemez lett belőle.
Amúgy olyan „visszafogott” borítókra is futotta 1998-ban, mint 8Ball Lost című albumának coverje. De ne ülj fel ennek. Ez csak kivétel. Szintén 1998-ban készült a Pen&Pixel egyik legérdekesebb munkája. Ki emlékszik Snoop harmadik albumára? Vagy ki tud róla fejből idézni akár egyetlen számot is? Pedig a Da Game Is to Be Sold, Not to Be Told nemcsak Pen&Pixel-munka, hanem Snoop karrierjének egyik legfurcsább és kereskedelmileg legsikeresebb fejezete is.
Ez volt Snoop harmadik stúdióalbuma, egyben az első, amelyen már nem Snoop Doggy Dogg, hanem egyszerűen Snoop Dogg néven szerepelt. 1998. augusztus 4-én jelent meg a No Limit és a Priority gondozásában. Ez már önmagában vitákat váltott ki. Mit keres a nyugati part egyik legikonikusabb arca New Orleansban, Master P No Limitjénél?
Snoop a gyilkolászások elől a déli cápák karmaiba, védelmébe menekült. Tupac halott volt, Suge Knight börtönben ült, Dr. Dre már korábban lelépett, a kilencvenes évek egyik legfontosabb rapkiadója (Death Row) pedig látványosan kezdett szétesni. Ebben a helyzetben került Snoop Master P közelébe, aki nemcsak leszerződtette, hanem egészen más üzleti gondolkodást mutatott neki, mint amit addig a Death Rownál látott.
És a közönséget láthatóan nem érdekelte, hogy egy Long Beach-i G-funk ikon mit keres egy déli kiadónál. A Da Game Is to Be Sold, Not to Be Told az első héten körülbelül 520 000 példányban fogyott, egyből a Billboard 200 első helyén nyitott, és alig három hónappal a megjelenése után már kétszeres platinalemez volt. Amerikában végül Snoop egyik legsikeresebb albuma lett, a Doggystyle mögött a második legnagyobb példányszámban fogyó nagylemeze.
Master P korrekt üzletembernek bizonyult vele szemben. Snoop később többször beszélt arról, hogy P nemcsak pénzügyileg segített neki újrakezdeni, hanem megtanította arra is, hogy a rapet ne pusztán zenészként, hanem üzletemberként nézze. Még arról is lebeszélte, hogy dühében kiadjon egy Fuck Death Row című albumot, mondván: Suge-éknak ennél nagyobb örömet nem is szerezhetne. Szóval ezt nem lehet elvenni a déli nyögések nagymesterétől.
Master P – MP Da Last Don (1998)
Ez Master P kereskedelmileg legsikeresebb albumainak egyike, és ha már eddig azt mondtuk, hogy 1998-ban a No Limitnél elgurult a gyógyszer, akkor itt végképp nem találták meg. A Pen&Pixel által tervezett borítóból úgynevezett lencseraszteres (lentikuláris) változat is készült: ha az ember mozgatta a tokot, a háttér és a gyémántok csillogása megváltozott, háromdimenziós hatást keltve.
És nem ez volt az egyetlen ilyen No Limit-kiadvány. Snoop Dogg első No Limit-albumának, a Da Game Is to Be Sold, Not to Be Toldnak is készült különleges, lentikuláris előlapú kiadása. A kiadó tehát nem elégedett meg azzal, hogy a Pen&Pixel Photoshopban megteremtse a lehető legízléstelenebb luxust: a nyomdában még rátettek egy lapáttal. A lentikuláris nyomtatás természetesen jóval drágább és komplikáltabb volt egy hagyományos CD-borítónál. A No Limit mégis hajlandó volt pénzt fektetni az ilyen látványos csomagolásokba, ami tökéletesen illett Master P üzleti filozófiájához, melyben a „ghetto fabulous” életérzést helyezte előtérbe.
Big Bear – Doin’ Thangs (1998)
A hiphop történelem egyik legbizarrabb és legikonikusabb borítója. A rapper, Big Bear egy asztalnál ül, miközben szivarozó, napszemüveges grizzlymedvék veszik körül. A koncepció annyira abszurd, hogy az internetes kultúrában máig mémként él, és a mai napig gyűjtői darabnak számít a fizikai CD.
Juvenile – 400 Degreez (1998)
A Cash Money Records egyik legsikeresebb albuma. Shawn Brauch elmesélte, hogy a lángok effektjeit manuálisan, rétegről rétegre kellett felépíteni az akkori kezdetleges szoftverekkel, ami napokig tartó renderelést igényelt. Az album 4x platina lett, a legtöbbet eladott amerikai rapalbumok között van.
Futottak még
A „futottak még”-et úgy értsd, hogy aranyban futottak. Következzen pár album, amiről jó eséllyel életedben nem hallottál, miközben némelyikük arany- vagy platinalemezig jutott. A zene egy-két esetben nem sokkal izgalmasabb a borítónál, de azért ne a borítóról ítéld meg a könyvet: akadnak itt kincsek is.
Lil Wayne – Tha Block Is Hot (1999)
Az akkor még mindössze 17 éves Lil Wayne debütáló szólóalbumának borítóján egy lángoló, füstölgő utca előtt áll a rapper, miközben a cím természetesen úgy néz ki, mintha egyszerre lenne jégből, krómból és tűzből. Mert mi másból lenne? Ami ennél érdekesebb: a lemez a Billboard 200 harmadik helyén nyitott, és alig több mint egy hónappal a megjelenése után már platinalemez volt. A hiphop egyik legnagyobb sztárjaként számon tartott Lil Wayne szólókarrierje tehát egy vegytiszta Pen&Pixel-borítóval indult.
Lil’ Flip – The Leprechaun (2000)
A rapper szó szerint egy koboldnak öltözve ül egy hatalmas fazék arany mellett, miközben a háttérben lóhere alakú gyémántok potyognak az égből, és zöld neonfények világítanak – minden, ami egy valamirevaló houstoni rapper karrierjének elindításához feltétlenül szükséges. Keresem a szavakat.
Indo G – Angel Dust (1998)
Aki reneszánsz festészettel foglalkozik, tudhatja, hogy még rengeteg kevéssé ismert mű hever a téma mélyén. Nos, Memphisnek is megvan a maga elfeledett reneszánsza. Érdemes hosszabban nézni a borítót, mert minden alkalommal találni rajta valamit, aminek nem kellene ott lennie.
A kilencvenes évek végére a Pen&Pixel olyan látványos divathullám közepén találta magát, hogy a stílusra már maga a popkultúra is reflektálni kezdett. És innentől válik igazán érdekessé a történet: megjelent a Pen & Pixel-paródia – amelyet maga a Pen&Pixel készített.
Kool Keith harmadik szólóalbuma, az 1999-es First Come, First Served volt az első, amelyet Dr. Dooom alteregója alatt adott ki. Keith itt teljesen egyértelműen rájátszik a korabeli déli rap trash-esztétikájára. A borító szándékos Pen&Pixel-paródia, amely különösen a No Limit-féle vizuális őrületet figurázza ki. Ugyanebben az évben Chris Rock Bigger & Blacker című stand-up albumának borítóját is ők készítették. Szintén erre mentek rá.
De nehogy azt hidd, hogy közben a mesterek leálltak. Mercedes – Rear End albuma sem semmi. Mercedes, polgári nevén Raquel Miller, zenei tanulmányokat folytatott New Orleansban, amikor felfigyeltek rá, majd bekerült a No Limit gépezetébe. 1999-ben jelent meg egyetlen nagylemeze, a Rear End, aztán alig egy évvel később gyakorlatilag eltűnt a zeneiparból. És itt jön a történet legjobb része: a korabeli életrajzok szerint azért hagyta ott az egészet, hogy jogi egyetemre menjen. Kiadott egy Pen & Pixel-borítós No Limit-albumot, majd azt mondta: köszönöm, ebből elég, inkább jogot tanulok. Ez az album, amiről életedben nem hallottál, és a rapper ismerőseim 99,9%-a se, az U.S. Billboard 200-ban a 72. helyre ért fel, és az U.S. Billboard Top R&B/Hip-Hop Albums 12. helyére.
És akkor ott van a már emlegetett C-Murder. Európából nézve ma már nehéz érzékelni, mekkora kereskedelmi erő volt egy időben a No Limit. C-Murder erre különösen jó példa. Magyarországon ma valószínűleg Sipin, a New Orleans-i
rapszakértőn kívül valószínűleg még öt ember ismeri, kis túlzással. Az USA-ban viszont egészen más liga volt.
A 2000-ben megjelent Trapped in Crime C-Murder harmadik stúdióalbuma volt. A Billboard R&B/Hip-Hop albumlistájának első helyére került, a Billboard 200-on pedig a kilencedik helyig jutott. Ez volt zsinórban a harmadik albuma, amely bekerült az amerikai Top 10-be. Csak az első héten 156 000 példányt adtak el belőle. Később platinalemez lett.
És talán ez mutatja meg legjobban, miért csalóka ma visszanézni ezekre a borítókra. Mi látunk egy Photoshopban lángoló kastélyt, egy háromdimenziós aranyfeliratot meg egy rosszul kivágott Mercedest, és hajlamosak vagyunk valami marginális, félamatőr underground jelenségre gondolni.
Project Pat – Mista Don’t Play: Everythangs Workin’. Megint egy lemez, amelynek európai ismertsége és amerikai sikere között kisebb szakadék tátong. Project Pat 2001-es albuma a Billboard 200 negyedik helyéig, a Top R&B/Hip-Hop Albums listán pedig egészen a második helyig jutott. Később platinalemez lett. Szóval akármit is gondolsz ezekről a borítókról, és akárhogy is néznek ki: itt nem kis pénzzel gurigáztak.
A már emlegetett South Park Mexican Time Is Money című albumának borítójában ugyanis látok valami önmagán túlmutatót. SPM egy kertben áll, és konkrétan a pénzt sepri össze. Nem metaforikusan. Konkrétan lombseprűvel.
2003-ban a stúdió bezárt, és úgy tűnt, ezzel vége is a történetnek. Majd 17 évnyi pihenő után a modern trapszcéna sztárjai, 21 Savage és Metro Boomin rávették az alapítókat, hogy térjenek vissza a nyugdíjból, és készítsék el a Savage Mode II album borítóját a klasszikus 90-es évekbeli megoldásokkal
A stílust többek között onnan lehet felismerni, hogy követői akadnak. E sorok írója is készített ehhez hasonlót, saját kislemezéhez
A kétezres években aztán úgy tűnt, hogy ez a vizuális világ a CD-korszakkal együtt szépen kimúlik. Nem így történt. Az internet előbb elkezdte ironikusan újra felfedezni, aztán valahol menet közben kiderült, hogy az új generáció már nem is feltétlenül viccből szereti.
Ennek az újjáéledésnek az egyik fontos állomása Lil Ugly Mane 2012-es Mista Thug Isolation című albuma. Az underground rapper-producer, Travis Miller nemcsak zeneileg nyúlt vissza a korai Memphis rap, a Three 6 Mafia, világához, hanem a saját maga által készített borítón is tudatosan idézte meg a kilencvenes évek déli rapgrafikáját. Zsúfolt kompozíció, lehetetlen betűk, rossz ízlésből épített jó ízlés – az egész úgy fest, mintha 1998-ban egy memphisi lemezbolt hátsó polcáról szedték volna elő.
A Mista Thug Isolation később az évtized egyik kultikus underground raplemezévé vált, és tökéletesen beleillett abba a folyamatba, amelyben a kilencvenes évek egykor cikinek tartott déli esztétikája egy új internetes generáció számára már követendő referenciává vált.
BONES korai vizuális világában szintén egyértelműen felbukkant a Pen&Pixel hatása, mielőtt a TeamSESH kialakította volna a saját, rapből, metalból, VHS-kultúrából és internetes szemétből összerakott esztétikáját. És innentől már nem lehetett visszatuszkolni a szellemet a gyémántokkal kirakott palackba.
Wiz Khalifa és Ty Dolla $ign 2015-ös Talk About It in the Morning EP-jének borítója például teljesen nyílt Pen&Pixel-hommage: lowrider, nők, fű, rikító tipográfia és minden egyéb, amitől 1998-ban elégedetten bólintott volna egy No Limit-rapper. És még sorolhatnánk azokat az előadókat, grafikusokat, divatmárkákat, akik azóta újra és újra elővették ezt a vizuális nyelvet.
Nem szeretem azt az újságírói frázist, hogy XY munkásságát lehet szeretni vagy gyűlölni, de közömbösnek maradni iránta lehetetlen. A Pen & Pixelre viszont tényleg igaz. Erről mindenkinek van véleménye.
