A szabad asszociációs fotózás humorral teli világát gyógyszerként írnánk fel ebben a szürke világban.
Örkény, ha fotózni tudott volna, Maltête lett volna (írtuk a René Maltête-ről szóló cikkünkben), de lehet, hogy Pau Buscató. Visszatért Maltête reinkarnációja vagy maga az élet egy fura szürreális véletlenhalmaz. Ezt észrevenni nem csak szerkesztés kérdése. Busacto legtöbb képe a véletlen szülte pillanatból eredő humor. De mennyire kell fókuszálni és mennyit kell várni, hogy az ember elkapja a pillanatot!
Pau Buscató Spanyolországban született, barcelonai katalán, mégis épp Norvégiában élő művész. Több mint 10 országban élt eddig, ezért lehet jövőre már nem norvég, hanem angol művész lesz. Nála bármi előfordulhat. Fotósorozatainak bevallott célja, hogy a világot a gyermeki képzelet és játék prizmáján keresztül örökítse meg.
Képei lazán szerkesztettek, mégis tökéletes képkivágások. Egy nehezen elmondható vizuális poénra épülnek, amit felismerni és rögtön lekapni jó szem és ízlés kérdése.
Személyes honlapján Pau elmondta, hogy mindig is azt kívánta, hogy munkája szabadon fejlődjön anélkül, hogy bármiféle irányt vagy témát erőltetne. „Ez egy játék számomra, és a város a játszóterem. Ahogy felnőtté válunk hajlamosak vagyunk elveszíteni a játékérzékünket. Falakat építünk, hogy erősebbnek, komolyabbnak, felnőttebbnek tűnjünk; és így magunk mögött hagyjuk azt a részt, amely gyerekekké tett minket, azt a részt, amely a hátsó udvarunkat csodaországgá, a fát pedig erőddé változtatta. És ez a képesség, hogy fantáziálok és a hétköznapokat egy gyerek szemével lássam, munkám elengedhetetlen része.”
Építészből képítész
Buscató építésznek tanult, és több mint 10 évet el is töltött ebben a szakmában. Végül hozott egy anyagilag ingatag, ám mégis határozott választ. Otthagyta munkahelyét, hogy utazzon és csak a fotózásnak éljen. Az elmúlt 13 évben a világ különböző városaiban fotózott, mindig kis fényképezőgéppel, és próbálta érzékeltetni az utcákon uralkodó káoszt. Ebből adódóan tagja az iN-PUBLiC utcai fotós kollektívának is.
Buscató célja nem a vizuális humor volt. Ő elsősorban impresszív, ösztön vezérelt, természetes
utcai fotókat akart készíteni. Elkapni a pillanatot. A képek kiválogatásánál vette észre, hogy
évek alatt felgyűlt egyfajta „vizuális humor cseppkő”. Mert senki ne higgye, hogy ebbe
nincs hatalmas idő beletéve. A véletlent óráknak hívják.
Pau vizuális humorra épülő felvételeivel foglalkozunk, de ő maga amúgy nem csak ezt az ágát űzi a fotózásnak. Sokakkal ellentétben ő ahhoz az esztétikai iskolához tartozik, aki nem a minél jobb gépben, hanem a minél jobb szemben hisz. Szó szerint túlértékeltnek tarja a technikai fétist, még a portré és az alkalmazott fotózásnál is. „Az menekül a gép tudása mögé, akinek nincsenek ötletei” – mondja Pau. Ebből is látszik, hogy Buscató nem csak a képein, hanem az esztétikájában is szabadgondolkodó.
Filozófia a kamera mögött
Buscató első körben egy pillanat szépségét, a mindennapokat akarta megörökíteni, a városok, mint New York, Barcelona és London egyedi hangulatát. Ellenben rájött, hogy ő nem dokumentarista fotós, szerinte egy város hangulata nem a fotórealizmusban rejlik. Tulajdonképpen egyfajta mágikus realizmust hirdet. „Nem dokumentálom a világot, úgy értem, hogy nem érdekel a dolgok nyilvánvaló nézete. Engem inkább a „hold túlsó oldala” érdekel, ha érted, mire gondolok.” – mondja Buscató.
Holisztikus fotóséta
„Semmi sem jobb, mint reggel kimenni az utcára, tudva, hogy az egész nap előttem áll, hogy szabadon fényképezzek a városban. Nincsenek tervek, nincsenek előre meghatározott képek, nincs útvonal; csak sétálni és sétálni és látni és reagálni, és sétálni és látni és reagálni, újra és újra, hagyva, hogy a fényképek végigvezessenek az utcákon: látok valamit, ami maradt, balra megyek. Valamit jól látok, jobbra megyek. Ez egy ösztönös folyamat, amely a pillanatra összpontosít, és leggyakrabban körben járok.”
Buscató semmilyen módon nem akarja irányítani a néző elméjét, elkötelezett a személyes tolmácsolás iránt, a tökéletes felvételt nem erőlteti, inkább spontán szeretne lenni. Az interjúkból kiderül, hogy közel 10 évig dolgozott építészként, ami a kezdeti időkben erősen érződött a munkáin, mivel nagyon szerkesztett, előre kitalált kompozíciókkal dolgozott. Ezért tudatosan kellett visszafognia magát, hogy ne tudatosan fotózzon. A saját stílusa akkor sejlett fel, amikor képes volt túllépni a mesterkéltségre és a szerkesztettségre való törekvésein. Pontos megfigyelőképessége azonban vele maradt, így születnek a képei.
Költői balesetek
A szokatlan jelenetekről és szokatlan egybeesésekről készült fotóit „költői baleseteknek” nevezte el (lásd pl. az ázsiai lány, akinek a szeme pont egybe esik a reklámfotó tükröződésével).
Azért mondja rájuk, hogy „költői”, mert Pau szerint sok közülük képzelőerővel és szimbólumokkal van feltöltve; és „balesetek”, mert legtöbbször a véletlen és a szerencse segíti az elkészültét. Alex Webb fotós egyszer azt mondta, hogy az utcai fotózás 99,9%-ban sikertelen próbálkozás, Buscató mérnökien kiszámolta, hogy esetében ez a szám 1/1000 felé konvergál. Nem tagadja, hogy szíve szerint imádkozna és szobrot állítana Tükhének, a véletlenek görög istennőjének, aki néha meglátogatja. Ugyanis ez az 1/1000 arány úgy jön ki nála, hogy napokig semmi, és néha egy délután 8-10 jó kép is készül. Több interjúban elmondja, hogy imádja azokat a felvételeket, amelyeken úgy tűnik, hogy a véletlen mögött tudatos, kreatív erő van. A humort, kétértelműséget, a saját logikát keresi a kompozícióban, de sokszor ő maga másra gondol, mint amit az emberek belelátnak a képeibe.
Egyéb furcsaságok
Okés, Buscató egy fotós és vannak kiállításai. De ő Szibériában, az Uralban, egy isten háta mögötti, nehézipari központban, Nyizsnyij Tagilban szervezett kiállítást magának. Mindezek tetejébe nem is olyan egyszerű oda jutni, ugyanis Nyizsnyij Tagil közelében található az orosz fegyveres erők egyik zárt közigazgatási egysége.
A zárt közigazgatási egységek orosz rövidítéssel ZATO-k, gyakori alternatív elnevezéssel zárt városok, olyan közvetlen szövetségi irányítás alatt álló területek Oroszországban, ahova senki nem léphet be külön engedély nélkül, és az oda- illetve az elköltözés is korlátozott. A zárt városokban olyan nemzetbiztonsági és stratégiai szempontból kiemelt jelentőségű tevékenységek folynak, melyeket részben titokban kívánnak tartani. 22 ilyen város van csak Oroszországban.
Egyszer megtámadta egy varjú, miközben fényképezett Oslóban, és utána órákig követte.
Egy másik alkalommal, az egyik londoni útja során az Oxford Circusban oldalra nézett, és Matt Stuart híres streetfotós kattintott két méterrel arrébb. Nem szólt neki semmit, továbbment, random csavargott, metróra szállt, és a város másik részébe ment. Fél óra múlva újra oldalra nézett, és ott megint Matt Stuart fényképezett. Még kétszer futottak így random össze a hatalmas városban, amikor végre leszólította és megmutatta neki a fényképeket a fura egybeesésről.
Pau Buscató a fotózást egyértelműen vizuális költészetnek tartja. Humoros képei csak egy része az életműnek. Persze figyelemreméltó része. Ahogy Pau fogalmaz, az is szinte irodalmi jellegű, ezért tőle vett idézettekkel zárjuk a cikket. Beszéljen ő, és még inkább a képei.
„A fényképezőgép csak közvetítő. Ez az erő inkább a fotós szemében lakozik,
mint a közegben, és azt hiszem mindannyiunkban megvan, de csak hozzászoktunk ahhoz,
hogy nagyon passzív módon nézzük a környezetünket.”
„Amikor logika nélkül dolgozol, és vakon követed az intuíciódat, az eredmény elkerülhetetlenül azt tükrözi, hogy kik vagyunk, úgyhogy azt hiszem, valami komikus lehettem előző életemben.”
